oszlánczi
Ica néni nem szól apánkhoz. Először látom őket így egymás mellett. Nincs értelme feltenni a kérdést, hogy sok van-e hátra a hétből, vagy hogy milyen napja volt apánknak. Vasárnap van, és mindketten tudják, hogy ez miért lett egy szar nap. Ki az, aki így lop kocsit? Lezárva, slusszkulcs nélkül, apám orra előtt. Meg se várta, hogy feljöjjön az öreg: pedig akkor lett volna lappangási idő, egy-két óra, amíg észrevesszük, hogy eltűnt a kocsi. Rendszámcserére ez simán elég, és ha gyorsan száradó anyaggal dolgoznak, át is festhetik. De nem, ez a tolvaj nem bánta, hogy két perc múlva hívjuk a rendőrséget. Azzal talán nem számolt, hogy én magánszámon tudom noszogatni Gyólai hadnagyot: ezt a kocsit tényleg elő kéne keríteni. Az egy dolog, hogy civilek dolgait nem találjuk meg, de ha már a kollégák autói sincsenek biztonságban, hova lesz a szervezeten belüli bizalom!
Tíz másodperc: ha apám vak és süketnéma, akkor is érzi a bőrén a menetszelet, akkor is tudja, hogy félre kell ugrani, akkor is felfogja, hogy azt a kocsit vitték el, amiből éppen kiszállt. És mégis, ha ez csak az autóról szólna, nem bánná, a baj az, hogy most úgy ül Ica néni mellett, ahogy anyánk mellett szokott. A szüleim házasságát már tizenöt éve tartja egyben a takarítónő azzal, hogy anyánk helyett hallgatja apánkat. Éppen Ica néni búcsúbulija után jön el az a félóra, amikor apánk úgy érzi magát mellette, mintha házasok lennének.
Ica néni férjének, Laci bácsinak viszont megeredt a nyelve. A hátsó ülésen terpeszkedik tőlem balra, nem zavarja, hogy a feleségét apám beültette maga mellé az anyósülésre. Tulajdonképpen semmi sem zavarja. Nincs ajándék kocsi, nincs mit hazavezetnie, amint ezt megtudta a búcsúbulin, engedte, hogy anyám itassa őt, úgy számoltam, nyolc pezsgő csúszott le a torkán. Azt hittem, Laci bácsinak olyan anyánk beszéde, mint nekünk Antall Józsefé: unalmas, de amíg nem a benzinárról van szó, mondhatja! Miután a szerb srác nagy nehezen bekapcsolta a tévét, kiderült, hogy Laci bácsi is szívesen beszél anyánkhoz, különösen, ha kézilabdáról van szó. Anyánk hallgatta, a legfurcsább pedig az volt, hogy a játékosokat mindketten jobban ismerték, mint a szerb srác, aki nézni akarta a meccset. Még az Oszlánczit is, pedig a szerb srác állította, az a bátyja. Tudták, mikor született, mikor jött Magyarországra, miről magyarosított, sőt, Laci bácsi azt mondta, hogy ismeri az autóját is. A Római körúton üvegeztünk két hónapig, mesélte, az Oszlánczit pedig mindenki, még a kétéves kissrác is úgy emlegette, hogy a „zastavás”. Senki sem értette ugyanis, hogy azzal a kicsi, fehér autójával hogy lehet egyszerre három helyet elfoglalni.
A szerb srác erről nem hallott, de örült, hogy tanulhat a bátyjáról. Mire a búcsúbulinak vége lett, a Pick Szeged nyert, anyámék pedig már a jövő heti KEK-ellenfélről kezdtek pletykálni, olyan izlandi neveket emlegettek, amiket még a grúz elnök sem tudna kiejteni. Mások nem is beszéltek, miután apám megérkezett. A Bányai és a Szervánszky sem cseszegette a Z. Nagy sütijeit, cserébe a Z. Nagy sem szólt bele a beszélgetésbe azzal, hogy megjelenik. Laci bácsi úgy viselkedett, mintha nem az ő ajándék kocsijukat lopták volna el. Neki ez az egész csakis az autóról szólt, tudta, hogyha a sütöde nem megy csődbe, jövő héten jön az újabb búcsúajándék Ica néninek. Addig annyi a dolga, hogy elpofázza az időt. Amíg apám hazaviszi őket Tápéra, mindent megtudunk a Selfoss játékáról.
– Az izlandiaknál mindig a szélsőket kell figyelni – mondja, a beszédben az sem akadályozza, hogy egyszerre három pogácsa és két deci Márka van a szájában. – Azok olyanok, mint az egerek. Hiába egykilencven magasak, bármilyen kis lyukon átférnek, a védők teste között, a védők lába között, sőt a Pálmarssonról azt mondják, egyszer a védők talpa alatt ugrott a hatoson belülre.
Mellettem öcsém az állát tapogatja, mint egy borospoharat. Hol a csúcsát csipkedi, hol marokra fogja, hol az egész arcát a jobb tenyerébe temeti, ilyenkor még a szőke haja sem látszik a fejéből.
– Egyutas? – suttogja az ujjai között.
Én is eltakarom az arcom a tenyeremmel, de a számat úgy felhúzom, hogy a sarkát a szemüvegem mögött érzem.
– Nem hiszem – sziszegem. – Nincs az a barom, aki Audi 80-ast használjon hozzá, ráadásul vöröset. Ladák, Skodák vagy Zastavák, azok igen.
– Egyébként – kiált fel Laci bácsi a másik oldalamon, hiába próbáltam suttogni, a Zastava szó olyan, mint egy izlandi szélső, bárhonnan beugrik a fülébe. – Elfelejtettem mondani: a legmurisabb, hogy az Oszlánczinak valójában nem is Zastavája van, hanem egy fehér Daewooja, de az egy boszorkányos szó, mert aki azt ki tudja olvasni, nem tudja kimondani. Aki pedig ki tudná mondani, nem tudja kiolvasni. Jobb híján zastavásnak hívják, de így legalább az Oszlánczi se érti, hogy róla van szó.
Aprókat bólogatok: Laci bácsinak is nyolc pezsgő kellett, hogy a nyelvére jöhessen ez a fura koreai autómárka.
Apánk a zsebében babrál. A Passatja előtt állnak Ica nénivel, ahogy apám visszafordul a kocsiajtó felé, a jobb keze kiugrik a zsebéből, oda se néz és egy kulcscsomót nyújt át, az ajándék Audihoz tartozott.
– Vedd el nyugodtan – mondja apánk. – Legyen ez az előleg, jövő hétre jön hozzá a kocsi is. – félmosolyt erőltet az arcára. – Vedd el nyugodtan. Vagy csak vedd el, nem akarom látni!
Ica néni lazára engedi az arcizmait, nem mosolyog, a szemét sem nyitja tágra, nem erőltet melegséget a tekintetére.
– Hát akkor – sóhajt. – Csak remélem, hogy a jövő hét jobb lesz.
Amíg Ica néni a slusszkulcsot morzsolgatja, Laci bácsi az utolsó pogácsát. Nem eszi meg, belegyűrte a szalvétába.
– Jó hét lesz az, csak ne felejtsük, hogy átlövések kellenek! – hadarja és kiugrik a kocsiból. – Az izlandiak csak a széleken védekeznek, az átlövés szót ki se tudják mondani. Annyira sem, mint maguk a Daewoot!
Amíg Ica nénihez sétál, dobálgatja a szalvétába gyűrt pogácsát, akkor markol rá, amikor apánk mellé ér, és meglátja a felesége arcát. Laci bácsinak csapottak a vállai, de ő a magasabb, feltűnik a szeme apánk fekete haja mögött, pislog. Mintha kipislogná a nyolc pezsgőt: kiegyenesednek a mozdulatai, Ica néni kezéből magabiztosan veszi ki a slusszkulcsot, ezt látva egy rendőr simán engedné vezetni. Apánk felé bólint, mormog valamit, nem értem pontosan, mit, de úgy tűnik, apánknak a bólintás számít: válasz helyett visszabólint és elmosolyodik. Azt már a kocsiból nézi végig, hogy Laci bácsi Ica nénihez fordul:
– Ezt a kulcsot nem hagyom el, mint az ezerötösét!
Úgy is hallom őt, hogy apánk bekapcsolta a Passat motorját.
– Drága édesanyád milyen mérges lenne megint – folytatja Laci bácsi –, hogy így mégis hogy megyünk le hozzá! Autó nélkül!
A visszaúton öcsém ül az anyósülésen, apánk a vasúti átjárónál fordul felé. Megállunk, az egyik hüvelykujjával a kormányt, másikkal a sebváltót kapargatja.
– Ki az, aki így lop kocsit? – morogja.
Nem lep meg, hogy öcsémet kérdezi, ha az én autómat lopnák el, én is előbb fordulnék hozzá, mint magamhoz vagy akármelyik másik rendőrhöz. Domi legalább ismer olyanokat, akik loptak már autót. Apám kérdése viszont zavarni kezd. Zavar, mert én is feltettem. De most biztos vagyok benne, hogy nem tudok rá válaszolni, sőt, egyelőre nem is akarok, és minden bizonnyal Domi sem akar.
– Ezt vehetjük költői kérdésnek – szólok közbe a hátsó ülésen. – Nyilván nem tudunk rá válaszolni. Azt viszont végiggondolhatjuk, hogy minek lopták el?
Öcsém elveszi a kezét a szája elől, a bajszát a vasúti lámpák kiemelik, ez az a pont, ami leginkább megpirosodik a sziluettjében.
– Én azt mondom, hogy egyutas – morogja, felém mutat. – Norbi nem ért velem egyet, de ez a legvalószínűbb. Aki eladásra lop kocsit, az vagy munkaidőben viszi el, vagy éjjel, hogy legyen legalább három órája átfesteni és átvinni a szerb határon. Ha ilyen gyorsan lopják el, az annyit jelent, hogy egyetlen balhéra kell nekik. Odahajtanak vele egy bankhoz, kirabolják, aztán a kocsit leparkolják egy tanya szélén vagy a töltésnél.
– Az egyutas menekülőautóknál is szoktak várni egy-két órát – dörmögöm.
Domi hátrafordul, az arca sötét, de elképzelem, hogy a zöld szemei villognak rám.
– Nem azt mondom, hogy ez normális. Azt mondom, ha az eladást kizárjuk, ez marad.
– A Z. Nagy csinált valamit – mondja apánk, egyesbe vált, felbrummog a Passat, a vasúti lámpák most kifehérítik Domi bajuszát. – Felhívtuk, nem jött. Hívtuk megint, még mindig semmi válasz, pedig tudja, hogy a Bányaiék szétfikázzák a süteményeit, ha nem jön. És volt a társa, ez a szerb gyerek, hogy is hívták?
Domi a halántékán matat, a neveket még az autólopásnál is jobban kellene ismernie.
– Sztavrics – szólok közbe, magamat lepem meg, hogy ezt elraktározta az agyam, öntudatlanul figyeltem anyámék beszélgetésére. – Laci bácsi azt mondta, az Oszlánczi Sztavricsról magyarosított, amikor átjött magyarba, felvette az anyja nevét. A szerb srácot is így hívhatják.
– Az, Sztavrics! – kiáltja apánk, a kormányt marokra fogja, két hüvelykkel kapargatja rajta a gumírozást. – Sajnálkozott vagy fél percig, persze, de utána a meccs eredményén is jobban meglepődött, mint a kocsilopáson.
Apánk még mindig a személyt keresi először, pedig most már biztos vagyok benne, hogy nem ez az érdekes, sőt, az se biztos, hogy az autó a lényeg. Önmagában a kocsi apánknak sem számít, és talán a tolvajnak sem: ellophatott volna egy gyúrógépet is a sütödéből, ha olyan könnyű lenne elgurulni vele, mint az Audival.
– Nem lehet egyutas – ezen most már nem töprengek, ezt állítom. – A piros Audi túl feltűnő egy bűnügyi helyszínhez, még a négyéves kisgyerek, és annak a kutyája is kiszúrja, hogy leparkolt egy bank elé.
– Jó – tárja szét a kezét az öcsém. – Jó, jó. Zárjuk ki ezt is. Mi marad?
– Apa – mély levegőt veszek, a lábaimat becsúsztatom a sofőrülés alá –, belekeveredtél valamibe? Mondjuk legalább valami nyerőgépet nem akartatok beszerezni? Domitól vagy az egyik üzlettársától.
– Üzenni akartak – Domi elnyeli a mondat végét, nem tudom, kérdezi-e vagy állítja.
– Ahogy a Horváth Tóninak – folytatom. – Először csak a kamionja tűnt el, majd a kaszinóját rámolták ki. Tegnapelőtt már csak az autójukat találták meg épségben. Őket és a lakásukat széjjellőtték.
– Én? – nevet fel hangosan apánk. – Belekeveredni bármibe? Édes gyerekem, én a sütödét se veszem meg, ha öcséd nem rágja a fülemet, és nem rágja anyádét még jobban, mint az enyémet.
– Mondd, hogy nem volt jó üzlet! – bizonygatja Domi. – Igazam volt. Ha itt véget ér a szocializmus, mindenki saját cukrászdát akar, de arra senki nem gondol, honnan lesz abba sütemény. Egy cukrász kétszer felkel hajnali ötkor, a harmadik napon már keresi a sütöde számát a telefonkönyvben.
– Igaz – suttogom, tényleg van igazság abban, amit apánk mond. – A Napoleonhoz hozzányúlt anyánk? Az kéne, hogy gondolkodjunk.
Apánk csóválja a fejét:
– Mindig ezt mondjátok, ebbe fogok beleőszülni.
Ő is mindig ezt mondja, de ez az istennek sem történik meg, ha egy hajnak ősz hírét keltik, sokáig marad fekete. Én előbb fogok beleőszülni abba, hogy ezt az egész ügyet nem értem, van három lehetőség: eladás, egyutas vagy üzenni akartak, és mindhárom egyformán hamisnak látszik, kifordított nyomozói logikára van szükség, nem az igazság érdekes, hanem az, melyik verzió a legkevésbé hamis, tisztára, mint a Horváth Tóni-ügynél.
Öcsém felemeli a bajuszát a konyakos pohárból. Megvárom, a Napoleon tényleg eszembe juttatott még egy lehetőséget, és ez valószínűnek látszik. Valószínűnek, épp azért, mert nem apánkat érinti, hanem Domit.
Már majdnem belekezdek, amikor anyánk kijön a hálószobából, mindig meghallja, ha kinyitjuk a konyakos üveget. Az arcát eltakarja a göndör, fakóbarna haj, mintha hajszálakat köhögne föl, miközben beszél:
– Kószó Zoli hívott – ásít. – Megvan a kocsi.
– Kószó Zoli? – megdöbbenek, mit keres egy életvédelmis kolléga autólopásnál.
– De nem kell visszahívnod, mondta, hogy holnap reggel megbeszélitek. A lényeg, hogy megvan.
Ez nem érdekel, most tárcsázom a Kószó Zolit, tudnom kell, melyik verzió volt a legvalószínűbb, melyik verzió volt annyira valószínűtlen, hogy bekövetkezett, melyik verziótól kezd Kószó kocsikkal foglalkozni hullák helyett. A vonal túlvégén morgást hallani, de ha holnap reggel beszélnénk, hasonlóan morogna. Kószó csak harmincéves, legalább húszat kell öregednie, hogy utolérje a hangját. Eldörmögi a lényeget, de mielőtt visszakérdezhetnék, rám csapja a kagylót. A hüvelykujjammal a telefon gumírozását kapargatom.
– Édesapám, ezt a kocsit ugye újonnan vetted?
Bólint.
– És az eladó is ezt gondolta róla?
Folytatja a bólintgatást, szinte ütögeti az orrával a konyakos pohár szélét.
– Akkor ez nem létezik. Csak megtörtént – lehúzom a fél deci konyakot. – Ezt a kocsit két napja keressük. Kecskeméten a Horváth Tóni háza előtt látták, amikor lelőtték. Rendszámot se cseréltek rajta.
Meg kéne lepődniük, de hirtelen azt se tudják, milyen arcot vágjanak. Domi hol fintorog, hol mosolyog, hol csücsörít, apám pedig bámul maga elé, mint mikor anyám kikapcsolja a tévét.
– Papírokat lehet hamisítani hozzá, hogy újnak tűnjön – suttogja Domi.
Megvonom a vállam. Ha így is van, arra még mindig nem tudok válaszolni, hogy került ilyen simán Szegedre.
– De végeredményben megvan az Audi, a Római körúton találták meg, a hídnál – nevetek, amíg újra töltök magamnak. – És nem hiszitek el: az Oszlánczi jelentette! Azzal, hogy elfoglalták a helyét. Mindhármat, ahová parkolja a Daewooját.
A poharamra nézek. Nekem elég volt egy konyak, hogy a Daewoot ki tudjam mondani.
Borító: Unsplash
