Tóth Marcsi Margó-díjas prózakötete, az Erdő van idebenn egyszerre faluregény és novellafüzér, amelynek fő szervezőelve nem a cselekmény, hanem a kapcsolati háló és a nyelv. Az elmesélt sorsok összegabalyodnak, de nem egy történetté, hanem inkább egy üdülőfalu regényévé, vagy még inkább annak leírásává állnak össze. A főszereplő (talán) Mara (erről a talánról majd kicsit később), aki családját elhagyva költözik Szilvásváradra egy panzióba, Dijanka nevű munkáltatójához.
Az Erdő van idebenn már lírai címével magához bilincseli az olvasót. A cím egyszerre utal konkrét térre, a Bükk környéki erdős vidékre és egy belső, lelki tájra is, nem hiába az „idebenn” határozószó. Az egyik szereplő, Ilus a következőképpen határozza meg az erdő fontosságát: „Nekem az erdő a mindenem, én itt vagyok jól, emelte a hangját Ilus, a többi szart se ér, csak a fák között szeretek, mert azok mindent tudnak, mindent látnak.” (64.)
Az erdő tehát egy misztikus hely, a legbensőbb igazság birtoklója és rejtekhelye.
A hallgatás mellett az erdő egyben a „talitha kúmi” (136.), avagy az ébredés, feltámadás helye is. Sok szereplő itt tud önmaga lenni, például az említett Ilus, aki elveszítette a férjét, illetve Mara, aki itt szokta megfuttatni a kutyáját, Kolit. Nem véletlen, hogy két fiatal,
a panziótulajdonos Dijanka lánya, Lotti és a Dijankánál dolgozó Mara lánya, Kismara is éppen az erdőbe menekülnek el kicsit az anyáik elől,
de itt találják meg a kábult Mónit is, aki úgy tűnik, hogy kizárólag ebben a kábult állapotban ébred öntudatra. A kötet végén a két kulcsszereplő, Mara és Kismara is az erdőben szenvednek balesetet, és úgy tűnik, hogy ez a szerencsétlenség kell ahhoz, hogy a bonyolult szülő–gyerek kapcsolatuk valamelyest rendeződjön.
A címben megjelenő erdő a kapcsolati háló sablonja. A könyvben haladva mintha cikáznánk egyik fától a másikig, az egyik élettörténettől a másikig, turistajeleket keresve.
Az erdő nem csupán a szereplők környezetét, de az élettörténetükből kiolvasható kuszaságot, az egymásba fonódó narratívákat is jelenti.
Párhuzamos történetek, Nádas Péter. Ez volt az első gondolatom, amikor az olvasás végére értem. Egymás mellett futó, de a föld alatt egymást keresztező sorsok. Nagy feladat lenne, ha egy mondatban össze akarnám foglalni a fő cselekményszálat. Elkezdődik egy történet, aztán ismét elkezdődik egy, az előzőt meg sosem fejezik be (kivétel ez alól a Tatus halála című fejezet) – mintha üresen maradna a szám, hiába várom a falatot. Érdekelne, mi lesz az árván maradt cigánygyerekekkel, Ilussal, a gyógyszerész házaspárral, az állatorvossal – tudni akarom, hogy megöli-e magát vagy sem. Pali nehéz nyögését, történetét sem tudjuk megfejteni.
A szerző megengedi, hogy bekukkantsunk az egyes házak ablakain, aztán gyorsan becsukja azokat, és lehúzza a redőnyöket.
Pedig az olvasó úgy van kódolva, hogy áhítozzék a végkifejletért, a katarzisért, így aztán csak bosszankodni tud. Végül a könyvet pihentetve rájöhet, hogy nem is az a fontos, hogy a szerző ezeket az életutakat elbeszélje az elejétől a végéig, hanem hogy képet mutasson egy falu, pontosabban egy turisztikai szempontból igen fontos falu életéről. Ilyen értelemben beszélhetünk faluregényről, hiszen ahogyan egy fa még nem erdő, úgy egy falubéli ember még nem falu: mindenkiből kell egy kis szelet.
A szereplők éppen úgy kapcsolódnak a mélyben, mint a fák gyökerei, és így áll össze a makrotörténet, a kollektív tapasztalat,
Szilvásvárad regénye. Ha faluregény, akkor viszont lerombolja azt az idillikus képet, amelyet egy üdülőfaluval kapcsolatban felépíteni szokás. Itt senki sem boldog. Mint erdélyi olvasó, a kötet elolvasása után a Google-térképet böngésztem. Eger és Ózd környékét, Szarvaskőt, Nagyvisnyót, Bélapátfalvát.
Az a benyomásom, hogy a szerző szándékosan kerüli a hely megnevezését.
Egyetlenegy helyen találtam meg leírva a Szilvásvárad nevet, melyet nem is egy helybéli, hanem Kismara (aki maga is majdhogynem turista) említ meg. Számomra akár Parajd is lehetne a környezet, ahogyan lehetne akármelyik más turisztikai célpont, amely éppen az olvasóhoz közel áll, így Dijanka panziójának helyszíne univerzálissá válik. Lehetne akár a világ vége is, ahogy Henike, a hortobágyi lány (aki férje, Dini miatt hagyta el az otthonát) említi.
Mi tartja Henikét Szilvásváradon, amikor folyton hazafelé sóvárog? Mi tartja ott Marát, aki egy idő után alig kap fizetést Dijankától (még hajfestékre sincs pénze). Mi az ára a maradásnak? „[S]emmi bajom nem volt a szememmel, amíg nem költöztem ide, (…) keserűen felnevetett, és amíg várakoztak a sorompónál, egy zsebkendővel megtisztította a szemüvegét.” (215.)
Mi tart ott bárkit is, amikor egyértelműen minden szereplő szenved ebben a miliőben?
Talán a kötet mottójául választott Berniczky-idézet magyarázat lehet: „lehet-e hinni azoknak, akik a ritkuló levegőben egyre elégedettebbekké válnak?” (7.) Beszűkült világkép, beszűkült mentális terek, kimozdíthatatlan életek. A regényben megemlített „talitha kúmi” így csupán ígéret marad (egyedül az erdő képes feloldani az ellentétet). Szilvásvárad Tóth által bemutatott világa valóban egy ritkuló levegőjű, elszigetelt tér, ahol mintha bemerevednének az izmok, gyökeret vernének az egyéni sztorik, de nem a jó értelemben.
A szereplők történetei ugyanazokat a mintázatokat ismétlik:
anyjukkal konszenzusra képtelen kamaszlányok, szerelmi csalódások, kukkoló szomszédok, feleséget, férjet elveszítő öngyilkosjelöltek, válás után az otthoni környezetből menekülők. Mintha Endzsi bevásárlólistáját olvasnánk fejezetről fejezetre: „tej, kenyér, olaj, cukor, liszt, hús” (96.). „Csak a hó, csak az a biztos” (208.), állítja a regény – más szavakkal a reménytelenség, az elveszettség, a csend állandósága. Még a nyárra sem utal semmi, „csak a tálcákon kibelezett, levükben ázó, szomorkás dinnyehéjak, és a vízcseppektől fénylő, üres jégkrémes dobozok” (9.), amelyeket nyilván a turisták hagytak maguk után.
A kötet végén gazdái még Kolit is elveszítik, az egyedüli szereplőt, akiből nem a búskomorság áramlik,
annak ellenére, hogy ő az „aki mindent látott, mindig mindenhol ott volt” (214.). Az első fejezet, Lívia temetése (megfűszerezve egy kis tipikus falusi verekedéssel) egy enumeráció, seregszemle, hiszen a későbbiekben kiderül, az itt megjelenők történetei következnek majd. „Vonul a menet, le a kis dombon, a falu kanyargós főútján, ki a temető felé.” (20.)
Aki nem vesz részt a temetésen, még az is a felsorolás része egy másik fontos kollektív téren, mégpedig a falu kocsmája előtt:
Tatus a biciklijével, Móni a kislányával. Ez egyszerre groteszk és ismerős, hiszen a temetés az a közösségi rítus, ahol mindenki láthatóvá válik, ahol a legtöbb falubéli össze tud gyűlni anélkül, hogy bárki hívná őket. Így gyűjti össze Tóth is a karaktereket. A könyv maga is egy közösségi rítus, ha úgy tetszik.
Egy a szerzővel készített podcastből (Nem rossz könyvek podcast-sorozat Horváth Bencével és Ott Annával) az érezhető, hogy a Tatus halála című rész Tóth egyik kedvence. Az én olvasatomban azonban ez a fejezet elhagyható lenne. Gondolkodtam, vajon miért érzek így, aztán rájöttem: Tatus annyira jelentéktelen figura a faluban, s bár emlegetik, annyira nem veszi számításba senki (az egyedüli szerepe az, hogy ő a szomszéd, vagyis a legközelebbi ember, aki beláthat a panzió életébe, de mindvégig kívülállóként), hogy a kötetben sem befolyásolhatja a cselekményt. Ha egyáltalán van a cselekménynek iránya. Megkockáztatom azt állítani, hogy tulajdonképpen nincs.
Csupán megkezdett történetek vannak, sőt, in medias res-történetek, a folytatást az olvasóra bízzák.
A kötetből a kollektív tapasztalatnak kell kirajzolódnia, nem az egyéni történeteken és a fő cselekményszálon van a hangsúly. Ha műfajban gondolkodom, ezek a kiragadott, képszerű narratívák zsánerképek. Egy-egy festmény: nini, itt van egy gyógyszerész házaspár, ilyen az állatorvos élete, ilyen Ilus vagy éppen Tibi, a palacsintás szenvedése stb. Még azt sem mondhatjuk, hogy van egyáltalán főszereplő. Ki van a fókuszban: Mara vagy Kismara? Néha éppen Dijanka lánya, Lotti?
Nincs egyértelmű főhős. Mara és lánya perspektívája azonban igencsak hangsúlyos
(külön-külön és egyben is). Van egyfajta belső útkeresés (vagy éppen eltévedés?) a két nő egyéni sorsában és a kapcsolatukban. Vajon melyikében van nagyobb rengeteg? Mara szemszögéből leselkedünk a kötet első felében. Általa ismerjük meg Dijankát, Ilust, Tivadart, és az ő álmát látjuk, ahogy lánya ott fekszik a nemrégiben elhunyt Lívia mellett, ez árulkodik az anyai ösztönökről, a féltésről.
Ha Kismara a főszereplő, akkor ez a novellafüzér az ő önértelmezési kísérlete és felnövéstörténete,
az anyjával való viszonyának értelmezési lehetősége. Szilvásvárad Kismara beavatódási helyszíne. Nem hiába kapcsolódik első szexuális élménye is a falu melletti erdőhöz és egy falubéli fiúhoz, Áronhoz. A címbéli erdő a két Mara viszonyára is vonatkoztatható: mintha egy rengeteg állna közéjük. Nem csupán térben és élethelyzetben távolodnak el egymástól, hanem a nyelvükben is.
Nem a szeretet hiányzik, csak a közös nyelv, ami elég indok lehet a menekülésre.
Ez magyarázza azt, hogy Mara szinte alig marad kettesben a lányával, mindig van egy harmadik személy velük. „Felvesszük Ilust. Most?, kérdezte hitetlenkedve Kismara. Azt hittem, ketten leszünk. Megígértem neki, hogy őt is visszük. De miért ígérsz neki ilyeneket? Mindig pátyolgatsz valakit, én meg utazok százötven kilométert, hogy lássalak.” (210.)
Kettejük nyelvezete különösen jól reprezentálja az eltávolodásukat, a közöttük tátongó szakadékot. Mara beszédmódja helyi nyelvjárást idéz fel, ugyanígy beszélnek a többiek: Ilus, Máli, Lajos, Endzsi stb. Néhány példa: „Te sírsz? kérdezte Mara, ne sírj, mer’ én is sírok, jó’ nézünk ki akkor. (…) Nem megy má’ semmi [mondja Ilus], Mara, látod, sírni sem tudok rendesen.” (68.); „Dógom van, feleli Tibi.” (75.); „Már meggyöttek a gyerekek, mondja Lajos bácsi,” (77.); „Azt a felvágottat mér’ nem etted meg, kisfijam?, kérdezte Endzsi” (88.).
A nyelv identitásképző erő: aki így beszél, ehhez a világhoz tartozik.
Mara nyelvezete szilvásváradi: „mibű lesz a cserebogár” (109.), Kismara nyelvezete semleges, köznyelvi. Tehát Kismara anyanyelve nem az anyja nyelve, legalábbis már nem. Elszakad a köldökzsinór, és ezt konkrétan meg is fogalmazza: „Lassan úgy beszélünk rólad Apával meg Jácinttal, mintha nem is élnél.” (216.) Kismara apjáról és testvéréről alig esik szó a kötetben.
Mara életútja a menekülés és egyben a helykeresés Szilvásváradon.
Azzal, hogy itt marad, menekül a régi élete, a volt férje, a gyerekei elől, a sejtetett alkoholizmusa, a whiskey-től vagy bortól „megszomorodott mosolya” (209.) viszont nem azt bizonyítja, hogy itt megtalálná az áhított helyét. Bár Mara nyelvileg sokkal közelebb áll a többi falusihoz, mint főnöke, Dijanka, az ő nyelve kifinomultabb (ez lehet a turisták hatása miatt). „Nem bírok a mamáddal” (123.) – mondja egy ponton Dijanka Kismarának. Akármiről is árulkodjék a nyelv, Mara beilleszkedési kísérlete bizonytalan eredményű.
Eltávolodik a családjától, a lányától, de mintha sosem válhatna őbelőle, a kívülről érkezettből igazán helyi, nemidegen.
Hiába él évek óta Dijanka panziójában, a faluban a kutyák még mindig idegenként ugatják meg: „Az utcájukba befordulva a kutyák a kerítésnek ugorva acsarkodtak rá, évek óta ezt csinálják, hiába ismerik.” (208.) A kötet maga mondja ki a nagy igazságot: „messziről jött ember azt mond [és ahogy], amit [és ahogy] akar, tudja ezt a falu is.” (63.). Arról már szó esett, hogy mi tartja az egyes szereplőket a regény helyszínén, de mi tart minket, olvasókat a könyv mellett?
Ahogy egyre inkább belemerülünk az olvasásba, úgy érezhetjük, hogy a könyv világa, különösen a nyelvhasználata megigéz,
mint a kötet szereplőjének, Dininek folyton méricskélő kék szeme. Beszippant, aztán éppen azzal tart meg, hogy állandó feszültségben várakozunk, mi fog az egyes szereplőkkel történni. Csakhogy ez nem derül ki, ahogyan már említettem. Bennem az kelt hiányérzetet, hogy bizonyos szereplők nem térnek vissza, és új szereplők jelennek meg ahelyett, hogy a befejezés, vagyis valamiféle végkifejlet felé haladnánk. Azt hiszem, hogy a szerző minden szilvásváradi tapasztalatát bele akarta sűríteni ebbe a könyvbe. Természetesen ez a benyomásom abból is adódik, hogy
az Erdő van idebenn novellafüzér, vagy akár novellaregényként is olvasható.
Mégis vannak fölösleges fejezetek, amelyeknek a nagy egészben, a kötetkoncepcióban nem látom a helyét. Ilyen például a Foxtrott helyett című szöveg – amely egyébként az egyik kedvencem –, de a jóslós fejezetnek sem látom túl sok hasznát, ha csak nem annyit, hogy ne is reménykedjünk abban, hogy a két nő (Mara és Dijanka) ebben a kötetben talál valamit, például szerelmet, ami miatt megváltozhatna az életük.
Zeck Julianna kritikájában megfogalmazza, hogy szerinte túl sok a hasonlat Tóth kötetében, de én egyáltalán nem éreztem így az olvasás során. Talán egy-két helyen húztam el a szám, hogy a giccshatáron túlment egy-egy kép, de alapvetően ez nem számított a szememben hibának. Úgy érzem, hogy a zsánerképek elengedhetetlen költői eszközei ezek a hasonlatok. Valamint, hogy
ez egy jól kidolgozott, mondhatni meggyúrt, sokszor végigolvasott és átírt kéziratból született kötet,
amelyből már réges-régen ki lettek húzva a prózapoétikai hibák és túlkapások. Ugyanakkor maradt bennem néhány megválaszolatlan kérdés. Úgy látom, minden egyéni történetben valahogyan megjelenik a széteső családi struktúra. Miért? Sehol sincs béke, sehol sem család a család. Ennyire reményvesztett lenne minden? Tényleg csak a hó a biztos? Megvan a felszólítás: kelj fel (talitha kúmi), de mégsem történik elmozdulás. Nem hiszem, hogy ennek köze lenne a turizmushoz, a falu anatómiájához.
Vajon miért hiányoznak Tóth Marcsi kötetéből ennyire az apák? Miért dominálnak ennyire a nők?
Ahol pedig a férfiak, apák jelen vannak, onnan a nő hiányzik: Pisti felesége, Lívia; az állatorvos Tivadaré, Piros; Karcsikáé. Ha valaki mini-családnarratívák összességeként vizsgálná meg e könyvet, legyen szíves válaszolni ezekre a kérdésekre!
Tóth Marcsi: Erdő van idebenn, Magvető Kiadó, Budapest, 2025.
Borítófotó: Szilágyi Lenke
