Ridley Scott töretlenül rendez, azonban ennek nem feltétlenül örülhetünk, elég csak a félresikerült Gladiátor 2-re gondolni. Sajnos a Kutya csillagkép sem lett sokkal meggyőzőbb film.
Ridley Scottra nyugodtan lehet mondani, hogy élő legenda, hiszen már az 1970-es évek óta alkot, fő profilja a sci-fi és a történelmi-kosztümös film. Scott számos klasszikust és kultikus alkotást küldött moziba több mint fél évszázados pályafutása során, beleértve a legelső Alient, a Szárnyas fejvadászt, a Fekete esőt és az Oscar-díjjal elismert Gladiátort vagy A Sólyom végveszélybent. Túlzás lenne őt szerzői rendezőnek tekinteni, mivel sokféle témával és hőssel foglalkozik. Ha van szerzői kézjegye, akkor az az, hogy
minőségi módon és izgalmasan rendezi meg műveit, nyúljon akár thrillerhez, drámához, sci-fihez vagy történelmi matériához.
Mondhatni szerzői kézjegy az is, hogy újra és újra mellényúl pénzügyi vagy esztétikai értelemben: a Legendával, a G.I. Jane-nel, a Mennyei királysággal és az Alien: Covenanttel is bukott más-más fronton. Ám Ridley Scott évről évre meggyőzte a közönséget arról, hogy ezek csak botlások voltak.
A tendenciát máig tartotta, hiszen a felemás A Gucci-házra kontrázott a pozitív kritikai fogadtatásban részesülő (de a kasszáknál leszerepelt) Az utolsó párbajjal, a viszonylag jó Napóleont pedig követte a kaotikus és teljességgel felesleges (de pénzügyileg sikeres) Gladiátor 2.
A papírforma szerint megint egy jó filmnek kellett volna következnie, ám a Kutya csillagkép sajnos nem lett az.
A Kutya csillagkép a korunkban divatos disztópiák sorát (A szolgálólány meséje; Furiosa: Történet a Mad Maxből; 28 évvel később; Polgárháború) gyarapítja, azon belül is egy posztapokaliptikus történet Peter Heller azonos című, egyébként 14 éves regénye alapján. Az „új rossz jövő”-t ebben a világban nem egy nukleáris háború vagy kozmikus katasztrófa, hanem egy világjárvány váltotta ki, ami az öt évvel ezelőtti pandémia ismeretében különösen ijesztő lehet a néző számára.
Az agresszív influenza kiirtotta az emberiség jelentős részét, a túlélők pedig egymástól elkülönülten élnek vagy éppen primitív törzsi szintre visszasüllyedve, nomád és pusztító életmódot folytatva fenyegetik a normális embereket. Hig az utóbbiak közé tartozik, az egykori pilóta, aki most a veterán Bangley-vel és kutyájával él együtt egy elhagyatott reptéren. Mivel hősünk még fiatal, ezért naiv is, hisz abban, hogy a civilizáció még újraépíthető. Hitét táplálja egy távoli rádióadás, ami szerint van egy közösség, ahonnan kiindulhat az emberiség újjáéledése. A sors úgy hozza, hogy összeszedi bátorságát és elindul megkeresni ezt a közösséget. Útközben két társra is talál, a vele egykorú fiatal nőre, Cimára és annak édesapjára. Kérdés, hogy valóban az várja-e őket az ígéret földjén, amire számítanak.
A civilizáció összeomlása után játszódó disztópiák egyik fő problémafelvetése, hogy vajon az ember ember tud-e maradni
azt követően, hogy megszűnik a törvény és rend. Ezt a legszélsőségesebb formában elemzi a Mad Max-filmsorozat és a 28-széria is, amelyekben más-más okból kifolyólag, de egyes embercsoportok megvadulnak és letépik láncaikat. Ezek a hordák a Kutya csillagképben is megvannak, de Scott nem szentel túl sok figyelmet nekik, ahogy a többi disztópiában is inkább csak egyfajta lakmuszpapírként funkcionálnak. Velük kontrasztban a főhősök az igazán érdekesek, vajon képesek-e az embertelen, ember alatti lényekkel szemben megőrizni erkölcsi integritásukat. Egy zombifilmben (mint George A. Romero klasszikusaiban) még mondhatni könnyű az ember helyzete, mert ha megharapják, akkor át fog változni, így át kell értékelnie az életét, és döntenie kell, hogy ösztönlénnyé változik vagy meghúzza a ravaszt a saját fejéhez tartott pisztolyon. A Kutya csillagképben és a hasonló, földhözragadtabb disztópiákban azonban inkább
az a tét, hogy a szörnyű humanoidokkal folytatott küzdelem során nem válik-e maga a hős is erkölcsileg szörnyeteggé.
Mindezt azért fontos tudatosítani, mert bár túl sok eredetiség nem szorult a filmbe, még az alapkoncepció szintjén sem, de a történet legalább egy ilyen érdekes kérdésfelvetésre tökéletesen alkalmas lett volna.
Főleg, hogy az „ígéret földje”, egy bizonyos Grand Junction az ember alatti emberekkel szemben egy másik végletet képvisel. Egy túlcivilizált hely, ahol bizony túl sok az elvárás és vannak egyéb túlzások is, amelyek miatt határozottan elbizonytalanodhatnak a túlélők, hogy itt meg tudják-e őrizni nemcsak morális tisztaságukat, hanem az identitásukat és a szabadságukat is.
Nagyon is jó filmet lehetett volna kihozni az ismerős alapszituációból, azonban Ridley Scott művét a „lehetett volna” jellemzi a legjobban.
Másképp fogalmazva hatalmas kihagyott ziccer, ami hiába készült egy viszonylag izgalmas regényből, Scott és alkotótársa, Mark L. Smith forgatókönyvíró (A visszatérő, A vadnyugat születése) azonban még azt a kevés réteget is eltávolították a sztoriból, ami a forrásműben megvolt. Bár adottak a körülmények ahhoz, hogy az alkotók próbára tegyék a hős és társai emberségét, azonban már-már dühítő módon megőrzik a status quót, és a társadalmi-morális problémavizsgálat helyett az akcióra helyezik a hangsúlyt. Igaz, a Kutya csillagkép jó hosszan vezeti fel a történetet és hősét, de ez a hosszú expozíció nem indokolt annak tükrében, hogy Scottékat nem érdekelte túlzottan sem a hőse, sem a világa. Holott bőszen nyilatkozta a bemutató előtt és után is, hogy szerette volna megújítani ezt az „elcsépelt” műfajt, azonban ironikus módon nem tudott ő sem többet nyújtani, mint az átlag.
A status quo megőrzése mellett a legnagyobb baj, hogy nincs benne egyetlen érdekes karakter sem, akihez egy primer érzelmi azonosuláson túl képesek lennénk kötődni. Hig persze szimpatikus fickó az eddig nem túl szimpatikus (sőt, kifejezetten negatív és bántalmazó) szerepeket elvállaló Jacob Elordi alakításában, de túlságosan is patyolattiszta erkölcsi értelemben. Csak egy szerény és naiv, illetve mélabús férfi, aki vágyik a normális életre, beleértve a feleséget és a civilizált körülményeket, főleg, hogy még emlékszik arra, milyen volt az apokalipszis előtti élete.
Ő egy szimpla átlagember, de a legszürkébb fajtából, azaz nem igazán alkalmas filmes hősnek.
Persze Mad Max sem túl komplikált jellem, de legalább neki vannak dimenziói: láttuk, hogyan veszítette el a családját, és hogyan vált rendőrből antihőssé, aki a legbrutálisabb módszerekkel végzi ki az országúti banditákat. Scotték próbálják megmutatni rövid szubjektív jelenetekben Hig előéletét is, így felfedik, hogy volt egy felesége, akitől tragikus körülmények között váltak el. Ez viszont önmagában még kevés a jó és valódi karakterdrámához, Hig végig jellegtelen figura marad, akiért legfeljebb azért lehet szorítani, mert rendes. Dramaturgiai értelemben statikus karakter, akinek még az akciói sem túl kiemelkedők.
Ez persze nem feltétlenül az ő hibája, hanem Ridley Scotté, aki valószínűleg unta a forgatást, és főleg a Napóleonhoz képest úgy érezhetjük, hogy félvállról vette az egészet. Míg a Napóleon csatajelenetei egy-két kivételtől eltekintve parádésak és ötletesek, addig
a Kutya csillagképben a B-kategóriás akciófilmeket idéző lövöldözéseket és üldözéseket láthatunk.
A vademberek néhány támadása kétségtelenül látványos, az egyik éjszakai ostromuk kifejezetten tetszetős, azonban ez bakfitty a közelmúlt disztópikus akciófilmjei, a Furiosa, a Polgárháború és a 28 évvel később kreatívan megvalósított összecsapásaihoz képest. George Miller, Alex Garland és Danny Boyle simán leiskolázzák Scottot, aki ráadásul a végső leszámolást is hányaveti módon vezényelte le. Sőt, a finálé még csak nem is érződik a film csúcspontjának, annyira érdektelen és összecsapott: hőseink ledobnak egy-két gránátot a magasból, amitől érthetetlen módon egész épületkomplexumok robbannak fel. A legbutább, legolcsóbb hollywoodi húzás ez, de legalább a kultikus B-filmekben ezeket stílusosan, csiszolatlan bájjal rendezték meg. A Kutya csillagképről még csak ezt sem állíthatjuk.
Josh Brolin Bangley-je és Cima Guy Pearce által alakított édesapja tulajdonképpen egymás tükörképei, variációk egy témára. A mogorva, megkérgesedett és bizalmatlan kemény fickók, akiknek marcona külseje mögött érző szív dobog. Így ők sem igazán alkalmasak arra, hogy párhuzamba kerüljenek a vadakkal, és erkölcsi értelemben pellengérre állítsa őket a film. A Kutya csillagkép végső soron egy idiótának vagy inkább bohócnak festi le Cima édesapját, aki verbálisan fenyegető, tettei viszont inkább sután barátiak. Ez nyilvánvalóan mulattató, de elveszi a karakter minden komolyságát.
Cima pedig érezhetően leginkább azért volt érdekes Scottnak, hogy elsüthessen pár szexista viccet vele kapcsolatban,
mert hát Margaret Qualley továbbra is szép, főleg, ha rövidnadrágot visel és lehajol. Annyit elárulhatunk, hogy a főhős és a nő a barátságnál közelebbi kapcsolatba kerülnek egymással, de olyan esetlenül, hogy szinte nem is érzékelhető, mikor melegedtek össze. Érdekes koncepció, hogy ez a viszony takaréklángon pislákol, hogy ne legyen tolakodó azok számára, akik nem bírják a klasszikus románcot, ellenben a Kutya csillagkép szegény Qualley-t több ízben fétissé degradálja.
Mindennek tetejébe valahogy a film által ábrázolt disztópia sem stimmel. Az egy dolog, hogy a vadak újra és újra támadnak, ezért hőseinknek mindig készenlétben kell állniuk. Ám ezzel kontrasztban az élelmet és az egyéb alapszükségleteket túl könnyű beszerezni, a karakterek pedig túlságosan is ápolt külsővel rendelkeznek, különös tekintettel a fiatalokra. Persze egy sztár nem lehet ronda vagy ápolatlan a vásznon, ez Hollywoodban 120 éves tradíció, de egy posztapokaliptikus akciófilmben meglehetősen problémás, hogy
mindenki minden jelenetben úgy néz ki, mintha most lépett volna ki a zuhany alól, illetve a szobájából, ahol felvette divatos ruháit.
Természetesen a repülőhöz üzemanyag mindig rendelkezésre áll, és a repülőt is úgy lehet tologatni ide-oda, mintha papírból gyártották volna. A moziban ülve olykor már azt vártuk, hogy hősünk mikor emeli meg a gépet fél kézzel. A cím ellenére pedig a kutyák és a csillagképek sem sok szerepet kapnak. Az utolsó jelenetben van egy beszélgetés, amiben didaktikusan előkerül ez a metafora, de a film nem képes ezt kellő mélységben kibontani. Így a cím is inkább hatásvadász.
A Kutya csillagkép minden szempontból félrement, és még azt is tegyük hozzá a fentiekhez, hogy
Ridley Scott hiába hangszerelte a filmjét akciódúsabbra az alapműhöz képest, éppen az utolsó jelenetsorban vonja meg nézőjétől az akciót.
Lezárása olyan, mintha Scotték önkényesen döntöttek volna úgy, hogy kész, ennyi időnk volt erre a filmre, lesz, ami lesz, ez így megy a mozikba, felejtsük el! Nos, gyorsan el fogjuk felejteni mi, nézők is.
Kutya csillagkép (The Dog Stars), 2026. Rendezte: Ridley Scott. Írta: Mark L. Smith. Szereplők: Jacob Elordi, Margaret Qualley, Josh Brolin, Guy Pearce, Allison Janney, Benedict Wong. Forgalmazó: Forum Hungary.
A Kutya csillagkép a Magyar Filmadatbázison.
