Az Awake & Dreaming bemutatkozó albuma, az Inevitable a modern világ szorongásait kapcsolja össze személyes vallomásokkal, miközben a bensőséges zongorajátéktól az erőteljes gitárhangzásig építkezik. A példaképek hatása azonban gyakran erősebb a saját ötleteknél, az elnyújtott dalok pedig a jobb pillanatok erejét is tompítják. A kanadai formáció egyéni hangja így egyelőre csak néhol hallatszik ki az ismerős megoldások mögül.
Egy zenekar első nagylemezén még gyakran könnyebb felismerni a példaképek hatását, mint azt, ami idővel a saját védjegyévé válhat. A kanadai Awake & Dreaming 2026 októberében megjelent bemutatkozó albuma, az Inevitable több évnyi közös zenélés és koncerttapasztalat után jelent komoly mérföldkövet a formáció számára. Az ontariói Waterlooból induló együttes kezdetben Sasha Kristoff énekes-billentyűs és Stefan Schneider gitáros duójaként működött, majd Phil Lee basszusgitárossal és Ryan Dugal dobossal egészült ki.
A személyes hangvétel súlya már a névválasztásban is megjelenik,
mivel az Awake & Dreaming elnevezés Kristoff narkolepsziájára utal. Így az ébrenlét és az álmodás összekapcsolása konkrét élettapasztalathoz kötődik. A kettősség a zenekar hangzásvilágát is jellemzi. A visszafogott zongorajátékhoz erőteljes gitárhangzás és elektronikus elemek társulnak, az inspirációk között pedig a Radiohead, a Muse és az AURORA is fellelhető. A formáció a bensőséges megszólalás mellett érezhetően a nagyszabású, drámai építkezésnek is teret kíván adni.

A tíz dalt tartalmazó, negyvennyolc perces Inevitable leginkább azt a kérdést járja körül, hogyan maradhatunk érző emberek egy olyan világban, amely folyamatosan az eltompulás felé terel bennünket. A bemutatkozás egyik legfontosabb kérdésévé így az válik, hogy a hangsúlyos zenei előképek és az átfogó tematika mellett mennyire tud kirajzolódni az Awake & Dreaming saját karaktere. Bár akadnak innovatív megoldások és gondolatok az albumon, ezek egyelőre csak időnként emelik ki a dalokat a jól ismert formulák közül.
A másik közelségében a belső zaj elől menedéket kereső I U Me kifejezetten erős nyitány.
A korábban említett előadók hatása mellett főként az ének és a gitár révén némi Paramore is felsejlik benne, az ötletes szöveg és a tudatos zenei építkezés azonban önálló karaktert is ad a dalnak. Az ismétlődő billentyűmotívumra fokozatosan épülő dobjáték egyre feszesebbé teszi a szám lüktetését. A repetitivitás a szövegben is megjelenik, főként a refrénben, így az erre való szándékos rájátszás mindenképpen a dal erényei közé tartozik.
Az állandó megerősítés iránti vágyat és az érzelmi eltompulást körüljáró Rewire esetében a gitárközpontú, rockosabb hangszerelés és a visszatérő motívumok kezdetben kevés változatosságot kínálnak. Ám mielőtt a dal túlságosan egyhangúvá válna, egy éles váltással a zongora és az egyéb billentyűs hangszínek kerülnek előtérbe. Ez a váltás megtöri az addigi ismétlődést, és új irányt ad a szerzeménynek, a lezárás azonban ismét a gitárokra helyezi a hangsúlyt, és a nyitó riff visszatérése keretbe foglalja a számot. A folytatásban azonban már kevésbé sikerül megtalálni az egyensúlyt az ismétlés és a változatosság között.
Az Old Ghosts a veszteség és a kimondatlan gondolatok köré épül, így tematikusan az album egyik legsúlyosabb darabja.
A gyász személyessége azonban nem párosul hasonlóan erős zenei építkezéssel. A több mint hatperces játékidő alatt a szerzemény túlságosan elnyújtja az egyébként figyelmet érdemlő gondolatokat. Egy rövidebb, feszesebbre szerkesztett változatban vélhetően nagyobbat ütnének ezek a vallomások. Így viszont az érzelmi súly egy része elvész az ismétlésekben.
Az Antidote a másik emberben keresett megváltást kapcsolja össze a veszélyes vonzalommal, míg a lemez későbbi pontján megszólaló Lights Down Low azt vizsgálja, mi marad belőlünk a külvilágnak mutatott szerepek mögött.
A két dal eltérő irányból közelít az önmagunkkal való szembenézéshez, zeneileg azonban egyik sem ad új színt az albumhoz.
Az Antidote ismerős megoldásokból összeálló hangzását leginkább Kristoff hangjának játékossága teszi valamelyest érdekessé. A Lights Down Low viszont sem a megszólalásával, sem a témájának kibontásával nem tud igazán emlékezetessé válni. A Cold Shoulder szintén azt mutatja meg, hogy az ismétlés önmagában még nem feltétlenül teremt feszültséget. A visszafogott, minimalista hangszerelés kezdetben jól működik, a dal azonban túl sokáig időzik ugyanazoknál a megoldásoknál ahhoz, hogy végig fenntartsa a figyelmet. A végén felzendülő kórusszerű betét ugyan lendületet ad a lezárásnak, de túl későn érkezik, így nem ellensúlyozza a korábbi szakasz vontatottságát. Feszesebb szerkesztéssel ez a váltás is nagyobb hatást kelthetne.
Éppen ezért hat üdítően az Underwater, amelyben a hangzás sokkal szorosabban kapcsolódik a dal képi világához. A lágyan csengő billentyűs szólamok a vízben való lebegés érzetét keltik, így a címben megjelenő motívum zeneileg is érzékelhetővé válik. A billentyűjáték itt különösen hangsúlyos. Az apró hangszínbeli részletek önmagukban is képesek atmoszférát teremteni, és a szerzeménynek nincs szüksége állandó, látványos fokozásra ahhoz, hogy magával ragadjon.
Az album egyik legerősebb pillanata ez,
mely megmutatja, mennyit nyerhet a zenekar azzal, ha nagy gesztusok helyett a finomabb megoldásoknak enged teret. A Can’t Sleep szintén az érzelmesebb, személyesebb megszólalásával emelkedik ki, még ha a játékideje újra próbára is teszi a hallgató türelmét. A bizonytalanság és a másik közelségében keresett biztonság Kristoff előadásában válik igazán átélhetővé. Az énekesnő ezen a ponton szólal meg a leghitelesebben, és a hangjával valóban képes súlyt adni a vallomásnak. A több mint hétperces dal azonban ezt az erényét sem tudja végig kamatoztatni. Az elnyújtott szerkezet fokozatosan tompítja az érzelmi hatást, így a kezdetben bensőséges pillanatok idővel veszítenek az erejükből.
Az album utolsó két száma már határozottabban a sci-fi világát idéző hangzások felé fordul, ez a váltás azonban nem hoz valódi megújulást. A Faceless lézerszerű elektronikus effektjei ugyan illeszkednek a dal technológiai fenyegetettséget megfogalmazó szövegéhez, önmagukban mégsem adnak elég karaktert a szerzeménynek.
Az ismétlések itt már végképp elveszítik azt az építkező szerepet, amelyet a nyitódalban betöltöttek.
Nem építik tovább a gondolatot, és a zenei feszültséget sem fokozzák érdemben. A végeredmény így az album egyik legjellegtelenebb darabja, amelyben a hanghatások sem tudják ellensúlyozni az ötletek hiányát. Az Event Horizon című záródal orgonaszerű hatásai ennél izgalmasabb kiindulópontot kínálnak, és továbbviszik az előző dalban megjelenő futurisztikus atmoszférát. Kristoff széles tartományt bejáró énekhangjával együtt egy nagyszabású finálé lehetőségét teremti meg. A lezárás azonban az epikus hangzás ellenére sem válik elég katartikussá. Érezhető, hogy a zenekar nagyot szeretne mondani az utolsó percekben, a fokozás mögül viszont hiányzik az a zenei fordulat, amely valóban emlékezetessé tenné a búcsút.
Az album egészén végigvonuló probléma tehát, hogy a jó ötletek ritkán kapnak feszes formát. A felismerhető előképek mellett már megjelennek egyéni megoldások is, az elnyújtott szerkezetek és a kevéssé változó ismétlések azonban gyakran éppen ezek hatását gyengítik.
A saját hang keresése így szorosan összefügg azzal, mennyire tudja a zenekar felismerni, mely részleteket érdemes kibontania.
A tematikai egység sem mindenütt érvényesül. A gyász, a kapcsolati bizonytalanság, valamint a technológiával szembeni szorongás ugyan kapcsolódhatna az érzelmi eltompulás közös kérdéséhez, a dalok közötti összefüggések azonban kevéssé bontakoznak ki. A lemez így inkább különálló élethelyzetek sorozatának hat, mint következetesen felépített gondolati ívnek. A biztonsági játék és a tematikai széttartás ellenére az album jó kiindulópont a zenekar saját karakterének kialakulásához. Bár az Inevitable még túlságosan támaszkodik a jól ismert formulákra, néhány kreatív megoldása már sejteti, miben rejlik az Awake & Dreaming egyedisége. Az álmodozók tehát egyelőre a nagy elődök árnyékában maradnak, de már felsejlik, merre vezethet az útjuk onnan kifelé.
Awake & Dreaming: Inevitable, 2026.
Fotók: a zenekar Facebook-oldala
