Áttelelők
Idén nem akartam esküvőt. Nem akartam háromfogásos vacsora desszert plusz tortát, végtelenített szintetizátorzenét, csoportos fényképezkedést. Nem akartam én lenni az egyetlen, aki addig ül a sarokban, amíg egy félrészeg rokon meg nem könyörül rajta, vagy valamilyen ürüggyel – vécé, bagó, telefon – ki nem mehet a teremből arra a tíz percre. Idén nem lesz esküvő. Ha nagyon erősen akarom, így fog történni.
A krémszínű boríték a tévé alatt hever, hogy apám is emlékezzen rá, szombatra hívtak meg minket Füredre. Azért a Judit se cicózott sokat, jegyzi meg anyám a kanapéról. Nehezen tudom kivenni, mit mond, a háttérben valami Poirot-feldolgozás megy. Most végezte el az egyetemet, és már megy is férjhez, mintha nem lenne holnap. Hány éves is most, huszonnégy, huszonöt? Várj csak, fordul hátra, a tekintete engem keres, egy vagy két évvel idősebb nálad, Fruzsi?
A körmeim belemélyednek a tenyerembe. Nyomot fognak hagyni, megint kenegethetem majd. Nem tudom, mondom, nem nézek anyámra. Jaj, dehogynem, hát te is emlékszel rá, amikor leérettségizett. Rég volt, rándítom meg a vállam, anyám föladja, visszafordul a tévé felé. Gépiesen a számba dugom a villát, a másik kezemmel az üzeneteket pörgetem. Kitti írt, kérdezi, följöhet-e hozzám valamikor. Hú, sorry, most nem fog összejönni, írom vissza. Nem egyedül leszek. Jaj ne már, most egy estére csak ki tudod rúgni a szobatársaidat, nem?, ikszdé.
Az ujjam a képernyő fölött lebeg. A szüleimet nem tudom kirúgni, írom végül, megspékelve egy izzadós szmájlival. Szünet, a számat beharapva bámulom az ablak alján hullámzó három pontocskát. Doktorizol, és közben a szüleiddel laksz? Lol. A gyomrom összerándul, legyűröm az utolsó falat rizst. Tudom, hogy gáz, válaszolom. Az, jegyzi meg, most emoji nélkül. Várok még egy kicsit, de nem ír mást. Anyám fölkel a kanapéról, sietve bezárom az appot, mielőtt megláthatná a képernyőt.
Fél háromig nem tudok elaludni, akkor föladom, leülök az íróasztalhoz, kinyitom a laptopot. Bejelentkezek az archívumba, kikeresem a hétfőn bekönyvjelzőzött novellát. Van rajta vagy harminc tag, tizennyolcas karika, alternatív univerzum, angst, epedés, fiú-fiú kapcsolat. Hanahaki-kór, huszadrangú fanfictionök utolsó szalmaszála. A titokban reménytelenül szerelmes főhős addig köhög föl virágszirmokat, amíg szerelme viszonzásra nem talál, vagy bele nem hal a betegségbe. Kizárólag a romantikus vonzalom jelent rá gyógyírt, a barátság nem. Az első fejezet után abbahagyom, tele van nyelvtani hibákkal, a szemem száraz, képtelen rendesen követni a sorokat.
Álmomban vasúti hídon kelek át, Kittihez tartok, vagy talán egy másik lányhoz. A kabátomat cibálja a szél, lehajtom a fejem, látom, hogy a hídfőnél egy halott madár hever a gazban. Fölveszem, hideg és merev az ujjaim között, egyetlen mozdulattal összeroppanthatnám. A torkomban sav tolul föl, a madár kihull a kezemből, négykézlábra ereszkedem, a fejem az aszfalthoz koppan, képtelen vagyok fölkiáltani.
*
A hátsó ülésen fülledt volt a levegő a betóduló naptól. Jól ellesztek majd, hidd el, simogatta meg a vállamat anyám. Hiszen olyan régóta ismeritek egymást. A lényeg, hogy kedves legyél, és mosolyogj, oké? Senki sem szereti, ha a másik ember folyamatosan rosszkedvű. Juditék akkor sem szeretnek, ha jókedvű vagyok, gondoltam. De most más lesz. Rég nem találkoztunk, azóta mindhárman sokat nőttek, én is értem egy kicsit, ahogy apám fogalmazott. Most egész biztos más lesz.
A kertkapu ugyanúgy nyikorgott, mint tavaly nyáron, nekem is ugyanúgy kellett végigpuszilnom a keresztszüleimet. A gyerekek hátul vannak, a medencénél, mondták anyámnak, aki rám nézett, elmosolyodott. Menj csak, Fruzsikám, tudom, hogy unsz már minket. Majd a fürdőruhádért gyere vissza, ha bementek.
Lassan lépegettem a hátsó kert felé, a bukszusok között kilátszott a medence sarkának ragyogó kékje. Minden lépésnél elszámoltam magamban négyig, mindig ugyanolyan ütemben, hogy legyen mire figyelnem a szívdobogásomon kívül. Lóhere, százszorszép, bodobács, négy. Most. Fölnéztem.
Judit a napozóágyon feküdt, egy vastag könyvet olvasott. Le volt barnulva, a feje tetején napszemüveg, a körme lilára festve, a lakk megcsillant a napfényben, amikor lapozott. Spagettipántos felsőjében, krokodilcsattal hátrafogott hajával olyan megközelíthetetlennek tűnt, mint egy gimnazista. Fűszálak, fűszálak, fűszálak, négy. Közelebb léptem, fölkapta a fejét, rám meredt, mintha megijedt volna. Szia, kereszttesó, mosolyogtam rá lazán. Ó. Szia, mondta egy pillanatnyi szünet után, és nem mosolygott. Balázs és Rebi fölmentek a Nintendóért, szerintem a szobámban vannak. Nyugodtan menj velük játszani, oké?
Átforrósodott az arcom. Nem akartam játszani menni. Nem akartam, hogy Judit gyereknek nézzen. Tizenegy voltam, már menzeszem is volt kétszer, eszem ágában se volt a kistesókkal lógni. Mit olvasol?, kérdeztem. Egy regényt, válaszolta, és belebújt a gumipapucsába, hogy fölkeljen. A könyvet borítóval lefelé tette le a nyugágyra, éreztem, hogy nem szabad hozzányúlnom. Judit hátra sem nézve elindult befelé a házba, nem mertem követni.
Rebit és Balázst a kert leghátsó sarkában találtam meg. A berkenyebokor alatt guggoltak a földön, valamit piszkálgattak egy bottal. Jó messziről köszöntem nekik, Balázs lepisszegett. Ne kiabálj már, te dinka! Anyuék meghallják. Elhallgattam, közelebb léptem, hogy lássam, mit néznek annyira.
Sohasem láttam még halott madarat. Ez a cinke is inkább ócska utánzatnak tűnt. A szeme nyitva volt, szürke hártya fedte, a tollazata fakó, a lábai görcsbe rándulva, mintha kapaszkodna. Összerezzentem, amikor Rebi megbökte a bottal, hogy a másik oldalára fordítsa. Most mit ijedezel? nézett rám. Félsz, hogy rádrepül? A cinkére szegeztem a tekintetemet, mintha azzal oda tudnám rögzíteni a földhöz, megtöröltem izzadságtól síkos homlokomat. A cinegék családja, vagyis a Paridae, az egyik legnépesebb áttelelő madárcsalád, böktem ki. Nagyon eredményesen alkalmazkodtak az emberhez, és a téli időszakban rovarevésről magevésre tudnak váltani, ez biztosította a fennmaradásukat. Ki nem szarja le, mondta Balázs. Ez itt már nem fog enni semmit.
A lányszobában öltöztünk át, az emeleten, a fürdőszobát Balázs foglalta le magának. Szégyenkezve gyűrögettem a nejlonszatyrot, amiben a fürdőruháim voltak. Juditék biztos strandtáskában tartják a saját cuccaikat. Rebi átvette a rózsaszín dresszét, leült Judit mellé, hátat fordított neki, hogy a nővére befonhassa a haját. Felém pillantott, nézte, ahogy előveszem a fürdőpapucsomat, hátrafordult. A Fruzsinak miért ilyen rövid a haja?, kérdezte. A normális lányoknak hosszú haja van. Nem minden lánynak van hosszú haja, válaszolta Judit, tudod, van olyan, akinek a szülei levágják. Rebi még közelebb fészkelődött hozzá, a szeme sarkából engem lesett. De a hosszú szebb, ugye? Hát persze hogy szebb! Sokkal szebb. A tied a legszebb, mosolygott a húgára kedvesen, és megsimította a haját, aztán összeborzolta a feje tetején.
A könyvespolc oldalára ragasztott sellőmatricát néztem. Azt kívántam, bárcsak Judit velem is ilyen kedves lenne. Összehajtogattam a pólómat, előkotortam a fürdőruhafelsőmet a szatyorból, ügyelve arra, hogy hátat fordítsak nekik. Kapkodtam, a felső kiesett a kezemből, lehajoltam, hogy fölvegyem, miközben Rebi valamit sutyorgott a nővérének. Rólam beszélnek. Rosszakat mondanak rólam, utálnak, utálnak, ismételgettem magamban, ahogy a fürdőbugyit ráncigáltam fölfelé. Na, kész is vagy, királylány, nevetett föl Judit, és még egyszer végigsimított Rebi fején. Futás ki csobbanni! Mindjárt megyek én is. Menj ki te is, Fruzsi, jó? Köszike.
A lépcsőn vettem észre, hogy a bugyit kifordítva vettem föl. Visszarohantam, meztelen talpam dobogott a deszkán, Rebi utánam szólt valamit, nem érdekelt, nem szabad így meglátnia senkinek. Bemegyek, leveszem, befordítom, visszaveszem, nem is történt semmi. A lányszobához érve megtorpantam. Az ajtó résnyire nyitva volt, sietve csukhattam be, és most már eszembe jutott, hogy a kilincs nem zár jól. Tétován álltam, vártam, hogy Judit végre kijöjjön, nem mertem itt, a folyosón átöltözni, bekopogni se. Óvatosan közelebb léptem, az ajtórés csíkja kiszélesedett.
Judit háttal állt nekem, a pólóját már levette, láttam egy apró, háromszögletű foltot a rózsaszín melltartójából. A haja most ki volt bontva, és csaknem a derekáig ért; bizonytalan, felhőszerű körvonalait aranyszínűre festette a délutáni nap. A tenyerem nyirkos lett, ahogy elképzeltem, hogy végigsimítok rajta, aztán kicsit összeborzolom a feje tetején. Lehajolt, valamit matatott, oldalra fordult, elkezdte fölhúzni a nagylányos, fekete bikinifelsőt. Aztán egyenesen felém fordult.
Azonnal elkaptam a tekintetemet, de már késő volt. Baszki, mondta Judit, a hangja hallatán a gyomrom jeges csomóba szűkült. Te most komolyan nézted, ahogy öltözöm? Mégis mit képzelsz? Mi vagy te, perverz? A sellőmatricára szegeztem a tekintetemet, beharaptam az ajkam, tudtam, hogy az arcom tűzvörös. Legyél már kedves válaszolni, jó? Mit néztél rajtam? Semmit, akartam mondani, megráztam a fejem, hátraléptem, miközben továbbra is a matricát bámultam mereven. Most bezzeg kussban vagy, mi? Hülye kis perverz. Mindig tudtam, hogy valami baj van a fejedben. Fölrántotta a papucsát, közelebb lépett, hátraléptem. Tűnés innen, most rögtön. Nem fogsz velünk együtt fürdeni, az tuti. Ha be mersz menni a medencébe, mi azonnal kimegyünk. Ja, és örülhetsz, hogy nem mondom el a szüleimnek.
Rebi és Balázs már a vízben fröcskölték egymást, amikor kiértem. A medence sarkánál álldogáltam, néztem a pázsitot, a körmömet a tenyerembe vájtam, próbáltam ütemesen négyig számolni, nem ment. A hátsó ajtó megnyekkent, ahogy Judit kilépett rajta. Hidegen rám nézett, gyorsan elfordultam, nem láttam, ahogy beleereszkedik a medencébe, de tudtam, hogy engem figyel. Ennél jobb már nem lesz. Egy hosszú percig még néztem a kilincset, hallgattam a nevetgélést, aztán visszaindultam átöltözni.
A szüleink a teraszon söröztek, amikor kiértem a szatyorral. Felém fordultak, a beszélgetés elhalt. Máris kijöttetek?, csodálkozott anyám. Hideg volt a víz? Most nincs kedvem fürdeni, vontam meg a vállam, ha adsz kulcsot, visszateszem a fürdőcuccokat a csomagtartóba. Anyám bocsánatkérő pillantást vetett a többiekre, hozzám hajolt, halkabbra fogta a hangját. Fruzsikám, valami baj van? Könnyedén megráztam fejem. Nem mondhatom el, mi történt. Nem mondhatom el, mert akkor Judit is elmondja, és mindannyian undorodni fognak tőlem. Nincs semmi. Akkor most kérlek, menj vissza, és legyél velük kedves, jó? Az én kedvemért.
A medencében már senki sem volt, amikor odaértem. Körbenéztem. Biztos fölmentek valamelyikük szobájába, együtt játszanak, közben rólam beszélgetnek. Biztos azon nevetgélnek, hogy milyen ciki vagyok. Leültem a medence szélére, legalább a lábamat hadd lógassam bele a vízbe.
Mész el onnan, kiáltotta Balázs, ahogy Rebivel előrontottak a bukszus mögül. A lélegzetem elakadt, fölpattantam, rohantak felém, Balázs egy ágat lóbált a kezében. Judit megtiltotta neked, kiabálta Rebi. És mi is megtiltjuk, mert olyan perverz vagy. El akartam rohanni, mindegy, mit fog mondani anyám, itt nem maradhatok, izzadó talpam megcsúszott a szandálban, hátraestem a fenekemre. Nevetésben törtek ki, egészen közel voltak már, Balázs visszalökött, ahogy föl akartam kelni. Perverz, ízlelgette a szót. Perverz hülye. Nézd csak, mit hoztunk nekeeed, nyújtotta el a hangját. Elém dugta, megforgatta az ágat, a végére föltűzött cinke együtt fordult vele. Olyan volt, mint a nyársra húzott szalonnadarab. Csókold meg, vihogott Rebi. Itt a csőre, na, smárold már le! Edd meg, pervike, zabáljad, nézd, milyen fincsi, kóstold már meg!
Behunytam a szemem, nehogy öklendezni kezdjek, vakon csapkodtam a kezemmel, egyikük keményen megfogta a csuklómat, kiabáltak. Csak arra tudtam figyelni, hogy semmi áron ne nyissam ki a számat, bármi is történjék, nem szabad kinyitnom, mert azonnal belegyömöszölik a cinkét. A hátamat megfeszítve teljes erőmből előrerúgtam a lábammal, a szandálom valami puhát ért, Rebi fölvisított. Ahogy kinyitottam a szemem, láttam csupasz hasán a földnyomokat. Lihegtem, menekülni kell, akármerre, most azonnal.
Valaki megragadta a karomat, fölrántott, egy pillanatra súlytalan voltam, aztán Judit arcába meredtem. Te meg mi a francot csinálsz?, kiabálta. Hogy mered bántani a húgomat? Egy agresszív kis görény vagy, hallod? Egy hülye picsa. Elengedte a karomat, megtántorodtam, nem néztem föl, nem akartam látni semmit. A szüleid sem komplettek, hogy ilyen hülyére neveltek. Ha még egyszer bántani mered a tesóimat, eskü megbánod. És most mindent elmondok anyuéknak, érted? Mindent.
Gratulálok, kislányom, szűrte a foga közt anyám, miközben kiálltunk a ház elől. Nagyszerűen sikerült elrontanod a délutánunkat. De magadnak is, remélem, elégedett vagy. Nem szóltam, az ablakon át néztem, ahogy elhaladunk a kapu előtt. Láttam, ahogy Rebi a dereka magasságából, hogy a szülei ne lássák, felém mutatja a középső ujját. Elképzeltem, ahogy Balázzsal együtt a földre csuklanak, görcsösen rángatóznak, a testük addig vonaglik, amíg egészen ki nem szenvednek, amíg olyan mozdulatlanok és merevek nem lesznek, mint a cinke volt. Ha nagyon erősen ezt kívánom, így lesz. Az nem lehet, hogy ne így legyen, ha ennyire akarom.
De amikor Juditra tévedt a tekintetem, és megpróbáltam magam elé képzelni, ahogy haldoklik, émelyegni kezdtem.
*
A hátsó ülésen fülledt a levegő a betóduló naptól. A telefon nyomja a combomat, nem veszem elő, pontosan tudom, hogy Kitti nem írt. Jó lesz újra találkozni régi ismerősökkel. Az emberek megváltoznak, mire felnőnek, mondta csütörtökön a terapeuta. Nyilván ilyenkor a saját érzelmi biztonságunk az első, és fontos megengednünk magunknak, hogy kivonuljunk a helyzetből, ha úgy érezzük jónak. De érdemes már felnőtt perspektívából nézni ezt a találkozást, és lehetőségként kezelni, hogy tiszta lappal kezdhessük újra.
Csak kedvesnek kell lennem, feltételek és elvárások nélkül. A háromemeletes, vajsárgára vakolt tóparti hotel ablakait nézem, próbálom kitalálni, hol rendezhették be a házasságkötő termet. A parkoló már csaknem tele van, ugye még időben jöttünk, idegeskedik anyám. Nyugalom, inti le apám, az ilyesmit mindig később kezdik. Én tök nyugodt vagyok, Fruzsikám, inkább add ide az ajándékot, majd én viszem, jó?
Belül is vajsárga minden, függönyök, recepció, a belső teremből zaj áramlik ki, a fülemben dobolni kezd a vér, a hónom alja izzad. A keresztanyám már messziről integet nekünk, átvágunk a termen, kedvesnek kell lenni, mosolyogni kell. Annyira örülünk, hogy végül el tudtatok jönni. Pesten dögmeleg van, mi? Itt nagy szerencsénk van, hogy annyit fúj a szél. Fruzsi, hát te – pillanatnyi szünet – milyen jól nézel ki! Csak úgy sugárzol, nagyon jól megcsinálták a hajadat is! Na és a fiúkkal mi a helyzet? Sebaj, még fiatal vagy, csak megérkezik majd a Nagy Ő. Juditnak is megérkezett, látjátok. Juditkám, gyere csak ide egy kicsit, nézd, kik vannak itt.
A vajsárga masszából egy nő válik ki, a dereka, válla csipkével borítva, a haja bonyolult csigákba tűzve, sötétebb, mint gyerekként volt neki, az arcán pirosító, a szemhéján csillámpor, tudom, hogy ő az. Szélesen ránk mosolyog, igazi mosollyal, őszintén, kedvesen, a száján mályvaszínű rúzs, a körme is mályvaszínű. Fájnak az arcizmaim, alig tudom követni a szememmel, ahogy közelebb jön, már a szüleimmel puszizkodik, szervusztok, de jó látni titeket, Fruzsi, hát szia! Látom az áttetsző csipkeszövetet a lebarnult vállán, megérzem a haja illatát, ahogy hozzám hajol, kétfelől puszit ad úgy, hogy kirúzsozott szája ne érjen az arcomhoz, nevetek, téged is, érzelmi biztonság, tiszta lappal kezdjük újra. Bocsánat, jövök majd vissza, csak a szervező nincs a helyzet magaslatán, igyatok pezsgőt, aztán beszélünk még!
Elveszek egy pohár pezsgőt, belekortyolok, lerakom. Egy idősebb férfi hozzám lép, harsányan nevetve megölelget, nem tudom, kicsoda, egyedül ténfergek, egy lány sodródik oda hozzám valahonnan oldalról. Hé, Fruzsi, már meg sem ismersz?
Rebi hangja sokat mélyült, az arcát is alig ismerem meg az alkalmi smink alatt. Bocs, kicsit nagy a tömeg. Nekem mondod, forgatja a szemét, arrébb vonszol, bemutat a többi koszorúslánynak, nevetgélünk. Emlékszel, amikor odakint medencéztünk a kertben? Egyszer majdnem belelöktél, ahogy összevissza táncikáltál. Nem emlékszem, de bólintok, kicsit kuncogok is hozzá. Ja, elvoltunk. Balázs merre van, kérdezem, remélve, hogy épp el van foglalva, és nem fog tudni ideköszönni. Rebi kutatva nézi a termet, lövésem sincs, de várj, előkerítem neked, jó? Addig igyál pezsgőt!
Odakint csönd van, a kutyának sincs kedve kijönni a hőségbe. Leülök az árnyékba, rágyújtok, hunyorogva bámulom a nap felé tekergőző füstöt. Most már minden rendben lesz, nyugtázom magamban. Tényleg nagyon kedvesek, tényleg mindannyian sokat értünk, felnőtt emberek vagyunk, akik saját maguk felelősek az érzelmi életükért, nem idióta kamaszok. Megszívom a cigit, lehunyom a szemem, az épületben tompán megszólal egy szintetizált orgona, nem igaz, hogy nem bírtak még egy kurva percet várni. Elnyomom a csikket, szemetes sehol, a lépcső sarkába dobom, ott talán nem fogják észrevenni. A recepción eligazítanak, még időben vagyok, a terem ajtaja résnyire nyitva. Óvatosan közelebb lépek, az ajtórés csíkja kiszélesedik. A terem végében, nagyon messze, Judit áll nekem háttal, a háta barna, a hajára napfény vetül, szőkére festi, egészen szőkére, bizonytalan körvonalú arany felhő.
A női mosdó üres, amikor berontok. Föltépem az első fülke ajtaját, letérdelek, ledobom a szemüvegemet, öklendezni kezdek. Valami följön a torkomból, ma alig ettem valamit, a pezsgő miatt lehet, nem lett volna szabad innom. Az erőlködéstől olyan erősen könnyezik a szemem, hogy nem látok semmit, fölhúzom a blúzom alját, megtörlöm az arcomat.
Csönd van, a mennyezeti világítás mintha vibrálna. Zihálva meredek a vécékagylóba. A csésze alját kitöltő víznégyszöget sárgászöldre festette az epe, teljesen átlátszatlan, tökéletesen mozdulatlan. A közepén apró tollpihe lebeg, a valódi színét már nem tudom megállapítani. Lassan, nagyon lassan sötétebb árnyalatra vált, ahogy a folyadék kezdi eláztatni. Várom, hogy elsüllyedjen, de a felszínen marad, megdermed. Le kéne húznom a vécét, el kell tüntetnem mindent, mielőtt valaki jön, és meglátja.
Térdelek, a számból nyál csöpög, a könnyek eldugítják az orromat, nincs nálam zsebkendő, szipogok. A fülkeajtón kopognak, valaki, akinek nem ismerem föl a hangját, a nevemet mondja. Zörgés hallatszik, ahogy megpróbálja elfordítani a kilincset. Fruzsi?, kérdezi még egyszer. Odabent vagy? Minden oké? Behunyt szemmel markolom a csésze peremét, a körmöm a műanyag deszkába mélyed. Nem válaszolok.
Borító: Unsplash
