Valószínűleg ő az egyetlen a kortárs magyar irodalomban, talán azon kívül is, aki szülővárosát, Salgótarjánt hátrahagyva Tatabányán próbált szerencsét. Döntése biztos nem a véletlen műve, gondolhatják a történelem ismerői, hiszen a települések múltjában gyanúsan sok a hasonlóság.
Például mindkettőt a szén hívta életre, és nem organikusan, hanem mesterségesen fejlődtek, magukba szippantva falvakat és kolóniákat. Sőt, rossz nyelvek szerint voltak évek, amikor Salgótarjánnal együtt Tatabányát is Kismoszkvának gúnyolták egyesek, hangsúlyozva, hogy túl magasra emelte ezeket a városokat a hatalom ahhoz, hogy a ’89-es rendszerváltozás után talpon maradjanak. Sopotnik Zoltán most bizonyára cöcögve ingatja a fejét, hiszen versei szerint a hasonló sorsú települések úgy hulltak darabokra, hogy még mindig talpon állnak. De nem pontosítok, úgysem tudnám olyan delejező egyértelműséggel kifejezni magamat, mint ő.
A költő, aki élete egy pontján Kismoszkvából Kismoszkvába költözött – ezt kimondani nyelvtörőnek sem utolsó.
Egyébként évekkel ezelőtt megkérdeztem tőle, mi állt a költözés hátterében, de elfelejtettem a válaszát. Talán mert fiatal salgótarjáni szerzőként fontosabb volt a számomra, hogy Sopotnik hangját nem törte meg a változás, épp ellenkezőleg, élt és életet adott neki.
A Megyei Prima-különdíjas, Sziveri-díjas, József Attila-díjas, sőt már Csáth Géza-díjas költő, az egykori Telep Csoport tagja, aki szociális segítőként, a Siópart versszerkesztőjeként, az Új Forrás munkatársaként és a Petri-díj előválogatójaként is fontos tevékenységet végez, 1998-tól publikál. Első, 2003-as verseskötete, a Krokodil is bizonyítja, hogy ha valaki, akkor ő hitelesen tud beszélni arról a zuhanásról, amelyre az imént látensen utaltam. Talán mert
testközelből ismeri az üveggyárak romantikáját, és nem rest belebetegedni se a lakótelepek szürkeségébe, se a műgondba,
amely az igazi, utánozhatatlan, veretes versekhez, például a Sopotnik-szövegekhez szükséges. Ahogyan debütkötetének vad gondolatfutamai tanúsítják, ő már akkor borzongva tartózkodott a konvencióktól, amikor mindenki a hagyománytudatosság fontosságáról szónokolt az irodalomban – öntörvényűségét az iróniája miatt is emlékezetes, az irodalmi élet iránt is kritikus Az őszinteség közepe című kötetének versei 2006-ban még nyilvánvalóbbá tették.
A 2009-es Futóalbum, amelyben úgy ír az épített környezet deprimáló hatásairól, hogy a lírai alany belső történéseire koncentrál, vagy a 2012-es Saját perzsa, amelyben több kiváló vers mellett a Lassú társas című próza is helyet kapott,
az a letaglózó szöveg, amely egy öregen született szellemkislányról szól, akit csak azok látnak, akik odaszülettek –
szóval ezek a kötetek mintha még az eddigiektől is egyedibbek, sűrűbbek, fegyelmezettebbek, pontosabbak és lényegre törőbbek lennének. Talán mert Sopotnik is odaszületett, ahová a szellemkislány. Szomszédjaihoz, az apokrif iratok szerzőihez hasonlóan ő is részesült a tisztánlátás adományából, így nem éri meglepetésként, hogy Magyarországon bizony az ateisták is kegytárgyakat gyűjtenek, és történjen bármi a bürokrácia klinkertégla-templomaiban, az angyalhullás például nem olyan, mint az eső. Itt nincs egérút vagy fedezék, ezt állni kell, viselni, ahogyan a vánszorgó alakokat takargató, vastraverzekre ülő szürkeséget vagy az alkoholt. Egyszerűbben mondva: a körülményeinket.
A 2013-as Fahéjas kert című mesekönyv csak látszólag üt el a verseskötetektől.
Fahéjas kert egy hely, amelyben a költő misztikus állatok iránti érdeklődése úgy nyilvánul meg, hogy az a legfiatalabb korosztályok figyelmére is számot tarthat (nem mellesleg ez az érdeklődés napjaink felé haladva, úgy tűnik, egyre markánsabban alakítja Sopotnik poétikai univerzumát). Életet lehelt például a Hecc macskákba, akik ellopják Gigerli mágus házi készítésű puffancsboróka-pálinkáját, az emberi lépésekben lakó manókba, árnyakba vagy a kétségbeesésbe, amely úgy dong a mesekönyv egyes megszólalóinak hangjában, mint üres hordóban az eltévedt lódarázs.
A Sopotnik-bestiárium állatai a 2016-os Moszkvicsból is előmásztak, igaz, a költő itt másra fordította az energiáit.
Azon dolgozott, hogy nekihajtson a betonfalnak, amit a szakmabeliek egyszerűen csak kánonnak neveznek,
és az odavezető rögös úton a lehető legnagyobb sebességet érje el. Bűnbakénekekkel követelte a mellőzött írók és költők rehabilitációját, például Bólya Péterét, akinek szereplői henteskampóval az oldalukban kóvályognak albérletről albérletre, vagy Holló Andrásét, akire vékonyka, szorongó kötetek szerzőjeként, az iszapfalvi legendák nehéz sorsú énekmondójaként emlékeznek fogyatkozó tisztelői. Hogy az újraolvasás szempontjából is sikeresnek mondható-e ez a kamikaze vállalkozás, arról fogalmam sincs. Azonban ismerve a kötet szubtilis nyelvi teljesítményét, végiggondolva versekbe foglalt értelmezési ajánlatait, biztos vagyok benne, hogy Sopotnik többet tett ezekért a szerzőkért, mint sokan közülünk.
Ráadásul aztán megírta a felszámolás alatt álló versek gyűjteményét, az égi lények bukásáról prófétáló Énok könyvét, eddigi főművét, a Cigányvéget, amelyben a fékkábeleket rágcsáló nyestek környezetében szó szerint rajzanak a mennyek állatai. Cigányvég tengődőinek, e kegyetlen világ szenvedőinek gyakran azzal a tudattal kell élniük, hogy láthatatlan erők kezében van a sorsuk, és ezek a kezek veszélyesek. Ebből a kiszolgáltatottságból keletkezett a kötet egyedülálló, babonás versnyelve, amelyen Sopotnik minden eddiginél autentikusabban szólal meg.
Arról beszél, hogy ha senki nem segít, akkor egyedül kell megértenünk a világot,
hiába, hogy a kafkai hatalom közben lerombolja az otthonunkat. Amíg forgatjuk a fejünket, gyártjuk az elméleteket, keressük a fogódzókat, addig az angyalok koponyája csak koppan és koppan a Kismoszkva elvadult víkendtelkein álló derekas fák törzsén, a zártkertek végében rothadó Moszkvicsok motorháztetőjén. Amelyik túléli a becsapódást, és valahogy sikerül megszoknia szájában az egzisztenciális szorongással képződő tövises göröngyöket, amelyeket mi, emberek már úgy tologatunk nyelvünkkel rossz fogaink közt, mintha csak mézes Negrót szopogatnánk, akkor, de csakis akkor, ez az angyal egy lesz közülünk. Persze ilyenkor mi már nem tudjuk őt megkülönböztetni a sorstársainktól, de Sopotnik Zoltán igen.
Azt szeretném kérni, Zoli, hogy írj majd róla nekünk.
Juhász Tibor laudációja Sopotnik Zoltán Csáth Géza-díjához, Tatabánya, 2026. október 10.
Képek: Bánhidai Alkotó Ház Facebook-oldala, borítókép: a FISZ Facebook-oldala
