Mint a tárlat címe is kiemeli, idén 40 éves a debreceni Medgyessy Ferenc Gimnázium, Művészeti Szakgimnázium és Technikum – együttérzek vele, hiszen hónapokon belül én is a negyedik X-be lépek. Az itt kiállítók többsége viszont fiatalabb nálunk, ami rávilágít arra, hogy a válogatás aligha kívánhat a gimnáziumi és/vagy szakképzésben végzett művészek átfogó seregszemléjéül szolgálni. Olyanok kaptak meghívást, akik az ide kötődő időszak óta érvényes művészeti praxist tudtak kialakítani grafikusként, festőként, fotósként, animátorként, szobrászként vagy épp multimédiaművészként, és ilyenből bizony a fiatalok közt vannak többen.
Az iskola a megújuláskor is egyfajta folytonosság fenntartására törekszik, ezt mutatja, hogy a jelenlegi oktatógárdából sokan – B. Nagy Gabriella, Börcsök Attila, Gallai Judit Ágnes, Molnár Dóra Eszter, Szabó Károly és Váczi Lilla – korábbi diákok, akik viszont most nem kaptak meghívást a kiállítók közé.
A koncepcióban konkrétan is megjelölt szelekciós szempont, a sikeresség mibenléte pedig igen nehezen körvonalazható,
és eltérő mértékben igazolható az egyes alkotók esetén. A résztvevők jelentős része mindenesetre valóban rendszeresen szerepel munkáival magyar és határon túli kiállításokon, néhányuk hazai és/vagy nemzetközi szakmai elismerések birtokosa, és közülük többeket budapesti vagy nyugati galériák képviselnek a műtárgypiacon. A kiállítók nagy hányada a fővárosban él, néhányan Debrecenben, és persze olyan is akad köztük, aki tevékenységével külföldön fejti ki hatását.
A Londonban élő Solymosi Mór MS Relay Sans – Wayfinding Experiments (2025) című munkája egy groteszk betűcsaládot reprezentáló poszter, amely párhuzamosan az Egyesült Államokban is látható, mégpedig a Salt Lake Design Weeken. A közlekedési és közterületi információs rendszerekhez tervezett betűtípust reprezentáló plakát egyúttal
az eligazodás – orvosolni kívánt – nehézségét is színre viszi a maga megalkotottságára utaló, rekurzív képszerkezettel,
amikor saját részleteinek egyre kisebb reprodukcióit hozza egymással részleges átfedésbe. Egy keleti utazás inspirálta a debreceni MODEM Modern és Kortárs Művészeti Központ grafikusaként dolgozó Katona Barbara Type road – Kelet és Nyugat között (2021) című tekercsművét, amelyben a tipográfiai kísérletezés eredménye egyedi műtárgyi minőségben realizálódik. A különleges kiadvány felkunkorodó vörös lapjai a tradicionális kínai és a latin jelek szintetizálására tett kísérletek eredményei. A betűk nyelvi-jelölő funkciójának részleges háttérbe szorításával azok képi kifejező erejét állítja előtérbe, a keleti kalligráfia szemléletmódjából inspirálódva.
Ferenczik Nándor András 2023. 09. 10. (2023) című munkája a törött kerámiatárgyak javításának japán művészetét, a kincugit idézi meg. A módszer a törésvonalak eltüntetése helyett az aranyozott kiemeléssel kölcsönöz esztétikai értéket a sérülés nyomainak, hangsúlyozva, hogy a hibák a tárgy történetének szerves részét képezik. Ferenczik videóperformansza a gipszarcok eltörését idézi a szemünk elé, az összeillesztett arcmások pedig egymás mellé kerülve a véletlen által kódolt részletek karakter-, illetve személyiségalakító erejét hangsúlyozzák.
Az ugyanazon arcról mintázott gipszfejek négyféle szétesése és négyféle illesztése teljesen különböző arcarchitektúrát eredményez.
A (｡・´_｀・｡) (2026) kiegészítő karakterek alkotta képcímmel egy japán hangulatjelet, vagyis egy kaomojit idéz fel Balogh Kristóf József. A szomorúságot, gondterheltséget vagy épp csalódottságot kifejező jelsor a képen megragadott kék-zöld színkombinációval ábrázolt, szuperközeli arcrészletnek nem puszta ismétlése. A kompozíció leghangsúlyosabb pontjai az üveggel fedett, csillogó, mély szemek, amelyeket a hideg arcszíntől elütő sárga-rózsaszín smink emel ki. A tekintetbe ágyazott, csillag alakú glitteres applikációk – az animéktől inspirálva – a naivitás és a rajongás jelévé válnak, amely a csalódás lehetőségét is előrevetíti. Szintén a kultúraközi csereforgalomra szolgál példaképp Szentesi Imre Balázs videóklipje, az Afrika (2017), amely az azonos című KFT-slágert adaptálja. A szuahéli nyelven elhangzó szöveg lendületes átúsztatásai mellett a képi világ lényeglátó stilizáltsága is szembetűnő. Az animáció játékosan találkoztatja a helyi tapasztalatokra utaló motívumokat és a főhősként feltűnő turista élményanyagát.
A kiállítást nyitó fal három karakteres művének egyike Kunkli Orsolyáé, akinek a festészetében gyakran tűnnek fel az Olyan fáradt (2025) című olajkép sovány, koszos kutyájához hasonló, sőt, groteszkebb szereplők is. Az állat elborzasztó esetlenségét, fakóságát az anatómiai pontosság, a megfolyásokban gazdag formaképzés bátorsága és a háttér nyersen színes ecsetvonásainak sötétségbe oldó rétegzése ellensúlyozza. Mellette Kárándi Mónika jellegzetes, antropomorfizált szalaglényei egymás nyakába omlanak a Maybe we can breathe (2025) című képen. A hátuk mögött éppen kitör egy füstölgő vulkán, amely már vörösre színezte az eget.
Veress Nikoletta Playground (2022) című disztópikus animációs kisfilmje elsivatagosodott játszótérnek mutatja az eljövendő világot,
amelyben az augmentált valóságképzésre építő játék szolgáltat csak némi örömöt. Bagi Attila Memories don’t exist (2023) című olajpasztellképe pedig ebben a kontextusban a víz alatti felszínen megpihenő gyerekjátékokkal előjelez egy olyan posztapokaliptikus állapotot, amelyben már nincs kiben emlékeket ébreszteni.
Kádár Emese Vakablak II. (2025) című digitális festménye formanyelvében és motívumaiban a MODEM Project Space-ben nemrég bemutatott Jégbe zárt nap című egyéni kiállításához kapcsolódik, ám itt a kézi szőttesek helyett a gipsz válik a barokk freskófestészet és a digitális képkultúra megoldásaiból egyaránt merítő, metafizikai érzékenységű formanyelv hordozójává. A digitális képalkotást és -feldolgozást idéző megoldások egyértelműbben illeszkednek a posztinternet-művészet trendjébe Fogarasi Bence képein. Az Error: Healing.exe (2026) című akrilfestményén
egy eltorzult alakmás lebeg az élénk színvilágú foltok és adatsorok előtt, ami az ábrázolt test adatvezéreltségét sejteti.
A számítástechnikai hibaüzenetek nyelvét felidéző cím a gyógyulást egy futtatható digitális programként tételezi, amely azonban – az „Error” jelzés szerint – maga is hibás, így az emberi helyreállítás lehetőségét az informatikai rendszerek logikáján keresztül egyszerre ígéri és kérdőjelezi meg ez a munka. Boruzs Ádám nem ábrázoló festészete is a torzítási effektusokat helyezi fókuszba. A digitális képalkotás és a számítógépes jelfeldolgozás hibáit felidéző, hullámzó vonalstruktúrák egy autonóm formanyelv alapgesztusává válnak, amely a Chaotic split 07 (2025) című akrilképen is érvényesül.
A rögzítés és az elillanás kettősségére épít Nagy Benjámin Egy múló pillanat megragadásának kísérlete (2020) című munkája. A látszólag szigetelőszalaggal vászonra ragasztott, elmosódott fotográfia egy pillanat megőrzését szolgálná, miközben életlensége éppen annak megragadhatatlanságát hangsúlyozza.
A tájkép elsőre dokumentumnak tűnik, a blur effektus viszont ellehetetleníti a pontosabb felelevenítést,
illetve a helyszín beazonosítását. A blanche the vidiot a Dunna imago (2024) című animációs kollázsban a talált fotográfiák analóg átrajzolásával, indigózásával, átfestésével és roncsolásával, illetve a digitalizált rétegek újraillesztésével idézi meg a szocialista érában népszerű diavetítést. A debreceni székhelyű művészpárost alkotó Péter Szabina és Bodnár János Kristóf gyakran ötvözik az analóg és digitális eljárásokat, és egészítik ki az archív felvételek emlékezeti világát imaginatív képi és hangi rétegekkel, maguk alkotta elektronikus zenei hatásokkal. Csokifestményeire Dicső Eszter Nóra olyan csokoládé-szitanyomatokat kasíroz fel, amelyek a test eltakaró megmutatásával kísérleteznek. A Látjátok? (2026) és a Belőlem. Ennyi. (2026) egy nagyobb sorozat részét képezik, amely esetén
a sötét csokoládé nemcsak mint formaképző anyag funkcionál, hanem illatozó, test- és ízérzeteket keltő, személyes emlékeket aktiváló eszköz.
Dicső ezzel a megoldással az emlékezet műélvezetet kísérő működését az érzéki tapasztalatok szinesztézikus természetéhez kapcsolja. A különleges anyagtársításokkal történő kísérletezés Balázs Nikolett művészetében gyakran monumentális, ékszerszerű kompozíciókat eredményez. Itt kiállított Keményített párnája (2017) ennek a programnak a korai előkészítője.
Az elmúlt tíz év terméséből válogató kiállítás már csak a tér biztosította lehetőségek okán sem lehet egészen reprezentatív, hiszen a nagy méretű installatív műveknek itt nem igazán volna tere. Az azonban így is világosan megmutatkozik, hogy
a Medgyessy nem irányzatok vagy uralkodó módszerek erőltetésében érdekelt.
Az idén 145 éve született debreceni szobrászművész nevét viselő iskolának a technikai tudás elsajátítását és a vizuális szemlélet alakítását szolgáló, generációkon átívelően hatékony gyakorlatai biztosítanak előkelő helyet a hasonló profilú intézmények között. Egykori szakképzősként magam is megtapasztaltam, hogy az oktatók olyan közeget teremtenek itt, amelyből elindulva a pályán nagyon különböző művészeti stratégiák kidolgozására és életutak kibontakozására nyílhat lehetőség. És az utak néha újra találkoznak, ahogy a mostani tárlaton, amely az eredmények, de nem a végeredmények látlelete.
Az MFG 40 – A negyven éves Medgyessy Ferenc Gimnázium Művészeti Szakgimnázium és Technikum jubileumi tárlata című kiállítás az MFG B épületének galériájában tekinthető meg 2026. december 1-ig.
A borítóképen Balogh Kristóf József (｡・´_｀・｡) (2026) című képe látható.
Fotók: Áfra János
