A húszas éveid arról szólnak,
hogy sehol sem érzed otthon magad.
Bármerre indulnál, földutak,
szemed sarkában összegyűlt a por.
Az aszfaltot ki kell érdemelni.
Nem mondod el, melyik irányból jöttél,
hogy ne vegyék észre, ha visszafordulsz.
El akarsz stoppolni Brazíliáig,
be kell bizonyítanod a függetlenségedet.
Elképzeled, ahogy állomásokon
és buszmegállókban alszol
– végül is ez a szabadság ára –,
közben egyhelyben toporogsz,
kört kaparsz magad köré a földbe.
Az indulás előtti pillanatban
megfeszül minden izmod,
egyedül vagy és félsz,
pedig még nem vadászik rád semmi.
Az egyetlen túlélő
Már egy hete nincs adás, a
szolgáltatót nem lehet elérni,
a vonalak süketek.
Nem veszek levegőt, figyelem,
hátha megmozdul valami az üres képernyőn,
de csak egy nagyfejű, torz alak
néz vissza rám.
Egyik éjjel fekete-fehér pontok
zsizsegtek a képen,
a lény nem tűnt el közöttük,
vicsorogni kezdett,
körülötte kitátott szájú, durva vonású arcok
rajzolódtak ki a zsongásból –
lassan bekebelezték.
Azóta éjszakára letakarom a tévét
egy törölközővel.
Senki nem keres,
már senkit nem keresek.
Ha ez itt a világvége, talán
én vagyok az egyetlen túlélő.
Borító: Unsplash
