Húsz év kulturális jelenlét, folyamatos újrakezdések, generációkon átívelő együttműködések és a függetlenségért folytatott küzdelem. A Prae két évtizede nemcsak a magyar kulturális nyilvánosság egyik fontos fóruma, hanem alkotói közösség, szellemi műhely és sokak számára szakmai otthon is. Hogyan lehet életben tartani egy független kulturális médiumot a forráshiány, a politikai megosztottság és az átalakuló olvasói szokások közepette? Mit tanulhatunk az elmúlt húsz év konfliktusaiból, és hogyan építhető belőlük közös jövő? A Prae múltjáról, jelenéről és lehetséges jövőjéről Péczely Dórával, Horváth Florenciával, Balogh Endrével és L. Varga Péterrel Szirák Sára beszélgetett.
KULTer.hu: Húsz év egy kulturális műhely életében már történeti távlat. Különböző módokon, időszakokban kapcsolódtatok be a szerkesztőség munkájába. Mit jelent számotokra a Prae-család tagjának lenni?
Balogh Endre: Magát a Prae-t mint offline folyóiratot 1999-ben indítottuk el. Utána gondoltuk ki a portált, ami már-már regényírói bonyolultságú folyamatnak tűnt, mikor benne voltunk. Összetett munkát végeztünk, és sok embert kellett harmóniába hozni. Azóta pedig
folyamatos megújulás zajlik a portálnál.
Volt egy hozzávetőlegesen ötéves periódus, amikor a Külföldön Sikeres Magyar Művészek kutatási projektünkön dolgoztunk sokat, az összes interjú elkészítése, megjelentetése, fotózások, aztán a tartalmi feldolgozásuk és önálló honlapon strukturált bemutatásuk nagy falat volt. Később pedig
nagy energiákkal fordultunk a fiatal generáció felé, félévente 10-14 gyakornokot fogadunk,
ami, kijelenthetem, lassan egy kulturális újságírói iskolává növi ki magát.
Péczely Dóra: 1999-ben vettem át Balogh Endrétől a Thélème folyóirat szerkesztését, így a Prae folyóiratból szerkesztőként kimaradtam. Viszont a Thélème hamarosan megszűnt, és indult a prae.hu, ahová engem kért föl első irodalmi rovatvezetőnek Endre.
Imádtam ezt a munkát, és hatalmas reményekkel vágtam bele, óriási potenciált láttam benne,
a mai napig hiányzik a kulturális újságírói, szerkesztői munka. Sok akkori fiatal kezdett el írni a prae.hu-ra, többek közt Urfi Péter, aki mára neves újságíró. Ám hamarosan olyan felkérést kaptam, amit nem tudtam visszautasítani, és a Magvető Kiadó szerkesztője lettem, a kettő együtt pedig nem fért bele az életembe.
Rendszeresen visszajártam a csapathoz, és a későbbi rovatvezetők közül többekkel a mai napig barátságban vagyunk.
Közben sokféle könyvet szerkesztettem, és 2014-ben jelent meg az első szerkesztésem a Prae Kiadónál, P. Horváth Tamás Tündérváros című regénye. Azóta bármi mást is csinálok, itt vagyok, mert ez az egész tényleg úgy működik mára, mint egy család.
L. Varga Péter: Egyetemi éveim alatt H. Nagy Péter tanárom, mára kollégám és barátom hívására csatlakoztam a Prae folyóirathoz a tanulmányrovat szerkesztőjeként. 2015-től főszerkesztem a lapot. Olyan negyedéves periodika vagyunk, amely az utóbbi időben évente kétszer tudott megjelenni, sajnos ki lehet tehát jelenteni, éhkoppon voltunk.
Jelenleg a cél az, hogy stabilizálódjon a folyóirat megjelenése és sorsa.
Kiadói munkámat az egyetemi oktatással párhuzamosan kezdtem, amikor a Prae-könyvek megjelenése rendszeresebbé és rendszerezetté vált, hamar körvonalazódott a Prae kultúratudomány sorozat arculata, melynek szerkesztője lettem, és a hazai irodalom- és kultúratudományi műhelyek legjobb, legkarakteresebb köteteivel büszkélkedhet.
Viszonylag kis műhely vagyunk, ám sokan vannak körülöttünk, és rendkívüli módon összetartunk,
ennek köszönhető a családias jelleg, ami legnagyobb értékeink egyike. Kiváltságos dolog irodalommal, tudománnyal foglalkozni, amit nagyra kell becsülnünk és meg kell őriznünk.
Horváth Florencia: 2020-ban, érettségi után egy Vas megyei fiatalok szervezte művészeti táborban ismerkedtem meg Endrével, Dórával és az irodalmi rovat akkori vezetőjével, Seres Lili Hannával. Endrével beszélgettünk többet, szóba került, hogy a megyei napilapnak írtam már cikkeket, ő pedig javasolta, hogy adjam be a jelentkezésemet a portál gyakornoki programjára. Ennek a nyárnak a végén költöztem Budapestre,
az első fővárosi napomon már szerkesztőségi üléseztünk az akkortájt nyílt Kis Présházban, a Prae-hez tartozó irodalmi kávéházban.
Nagy biztonságot jelentettek az ismerős arcok, hamar otthonra találtam ebben a közegben. Szakmailag és emberileg is fontos kapcsolatok alakulnak ki az életemben a Prae által, eljuthatok olyan eseményekre és helyszínekre, ahova egyébként valószínűleg nem sikerülne. Hiszek a fokozatosságban, a féléves gyakornokság után újságíróként dolgoztam, 2024-ben lettem a portál főszerkesztő-helyettese.
Igaz, most már én koordinálok vagy adok feladatokat, rengeteget kapok vissza.
Például nagyon jólesik, amikor a szerzők tanácsért fordulnak hozzám. A legjobban az eseményeinket szeretem, mindig öröm a találkozás a Prae-családhoz valamilyen módon kapcsolódó szerzőkkel és az olvasókkal.
KULTer.hu: Húsz év alatt rengeteg minden változott: floppyk és CD-k jöttek, mentek, most hódít a közösségi média és az AI. Mi történt az évtizedek alatt a művészettel? Mit veszített és mit nyert ezzel a Prae? Ha egymás mellé tennénk egy 2006-os és egy 2026-os Prae-t, mit mondana az egyik a másiknak?
Balogh Endre: Nagyon naivak voltunk 2006-ban. Akkoriban úgy véltük, elég megjelenni a cikkekkel, és máris olvasni fognak bennünket. Ma már látjuk,
rengeteg munka már az is, hogy a cikkeket a közösségi médián keresztül eljuttassuk az olvasókhoz.
Sőt, az oldalaink a közösségi médiában már-már maguk is saját médiumokként működnek, azt is végig kell gondolni, hogy ott mit mondunk el, mert az emberek az életüket ott élik, nem könnyen kattintanak át a portálokra. Mégis, azt gondolom, mindig a saját korunk és a saját tudásunk szintjén találtuk meg a feladatokat, és a feladatok bennünket.
Péczely Dóra: A művészet haladt a maga útján, mi pedig megpróbáltuk kitalálni, mi is az önazonos szerepünk a folyamatosan változó kulturális és irodalmi életben. Amivel veszített a Prae Kiadó, az az, hogy
nehezen tudja felvenni a versenyt a nagyobb, hasonló portfólióval bíró kiadók lehetőségeivel független kiadóként.
Nem esett még szó a Kis Présházról, az egykori kis kávéházunkról, mely néhány évig az otthonunk volt, és aminek nagyon erős megtartó erejét a mai napig érezzük. Nemcsak nekünk volt szükségünk rá, fontos találkozási pontja lett a budapesti kulturális életnek, safe place, ahol mindenki biztonságban érezhette magát.
L. Varga Péter: A folyóiratkultúra fontos szerepet játszik a magyar irodalom vérkeringésében, a publikációk valódi lépcsőfokát jelenti. Éppen ezért
arra volna szükség, hogy a folyóiratok láthatóbbá váljanak, stabil lábakon álljanak, nem pedig arra, hogy csöndben kimúljanak.
A lapok köré ideális esetben műhelyek, szerzői és értelmezői közösségek épülnek, amelyek szemléletformáló erővel bírnak. A Prae több évtizedes története során számos átalakulási folyamaton ment keresztül, igyekezett unikális és kurrens dolgokkal foglalkozni,
mind tartalmában, mind küllemében olyat adni az olvasóknak, amit máshol nemigen találnak meg.
Azzal, hogy az irodalom- és kultúratudományos vagy a populáris kultúra kutatásával kapcsolatos aktualitásokat követi, maga is rendre formálódik és változik. Ha meg tud maradni a lendület, az innováció, az erőfeszítések megtérülésébe vetett hit, akkor fontos része tudunk maradni az irodalmi nyilvánosságnak.
Horváth Florencia: A születésnapi eseményünkön a rovatok vezetői beszélgetnek általuk meghívott vendégekkel arról, hogy a különböző művészeti ágakban milyen technikai újítások jelentek meg, vagy a kritika elvárásrendszere hogyan alakult két évtized alatt. Az online lap statisztikájának szempontjából
izgalmasnak tartom, hogy a kényszeres görgetéseket még meg tudja szakítani egy-egy elmélyültebb figyelmet igénylő tartalom.
A prae.hu és a folyóirat is mindig teret adott a popkultúrának, ez talán 2006-ban újdonságnak számított, és talán ma is egy kicsit különleges.
KULTer.hu: Kultúraszervezés, könyv- és folyóiratkiadás, programszervezés. A nehézségek ellenére a Prae meg tudott maradni és meg tudta őrizni a függetlenségét mint kulturális műhely. Melyek voltak az elmúlt évek, évtizedek legnagyobb kihívásai?
Balogh Endre: Fontos lenne korszerű médiát vinni, olyan szerzőkkel, akiknek delegálhatók bizonyos konkrét feladatok, akiken számon kérhetők határidők, olyan szerkesztőségben, amely élni tud a mai figyelemcsatornázási lehetőségekkel. Tudnánk ilyen korszerű médiát csinálni, ha a forrásokat szakmai alapon osztanák el, és a munkánkat megillető összeg el is jutna hozzánk.
A legnagyobb kihívás az volt, hogy a közpénzeket nem szakmai alapon osztották el,
például az Írószövetség által kiadott Olvasat.hu évi átlag 25 millió forint körüli NKA- és PKÜ-összegből dolgozhatott az utóbbi 5-6 évben, hatása az irodalmi életre nézve mégis semmi, míg mi átlag 2-3 millió körül voltunk például a portállal, de a KULTer.hu még ennél is rosszabb helyzetbe került. A mi „erőnk” az volt, hogy a szerzőink és a szerkesztőink voltak a mecénásaink.
Sokszor szégyelltem magam, rengetegszer éltem meg az imposztorszindrómát,
hogy nem tudok számukra elegendő pénzt szerezni. Voltak is, akik emiatt távoztak a laptól. Ám ez a sok szenvedés kiadott valami jót is, és szerintem rengeteget tudunk adni a köznek. A műfordító táborral az egész magyar irodalmat szolgáljuk, a portál nem a Prae Kiadó anyagairól szól, tehát nem egy ügyfélmagazin, a komolyan végiggondolt számok a Prae-nél egyetemi tananyagok. Tehát mi adtunk a társadalomnak, és ez örömforrás.
Péczely Dóra: Egyértelműen a forráshiány és az ebből származó nehézségek, hibák, a túlvállalás. Hogy nem tudtunk mostanra egy olyan középkiadó lenni, ami biztonságot ad szerzőnek és kiadónak egyaránt.
A Prae Kiadóban elszántan küzdünk a szövegek minőségéért, a sajtónk Tegyi Tímeának köszönhetően kiváló,
de ez a megfeszített munka gyakran elhalványodik a szerzők szemében a nagyobb kiadóknál megjelenő látványos Facebook- és Insta-posztok mellett, holott egyáltalán nem biztos, hogy hosszú távon ez hoz nagyobb sikert egy szerzőnek. Viszont biztosan szükség van erősebb Prae-jelenlétre a közösségi médiában, valóban ez az oldalunk a leghalványabb, de ha valami, ez bizony pénzkérdés.
L. Varga Péter: Hasonlóan gondolom én is, az elmúlt bő évtizedben a forráshiány már-már megszégyenítő volt. Ahogy a politika eddig csinálta a kultúrát, az mindent szolgált, kivéve a kultúrát.
Kultúra és irodalom, pontosabban nyelvművészet nélkül nincs nemzet,
ezt azonban senkinek sem sikerült odafönt megértenie, illetve hajlandóság sem mutatkozott a megértésére. A gazdasági megtérülésen alapuló logika téves, kis nyelv vagyunk szűk piaccal, éppen ezért
különös felelőssége van a kultúrafinanszírozásnak abban, hogy védje és segítse a független műhelyeket,
láthatóvá tegye az itt zajló fölmérhetetlen munkát. Ahogy említettem, könyvekkel foglalkozni kiváltságos dolog, és ezt a kiváltságot a befogadói oldalra is át lehet konvertálni, nem mindegy tehát, egy nemzet miként bánik azzal, ami nemzetté teszi.
Horváth Florencia: Voltak időszakok, amikor a portál és a folyóirat nulla forint támogatást kapott. A szerkesztők és a szerzők úgy dolgoztak, hogy tudták, bizonytalan, hogy mikor és mennyi fizetést kapnak. Nem azt mondom, hogy ez tartható, de sokat jelent, hogy így is kitartottak, töretlen szorgalommal dolgoztak. A szerzők általánosságban sajnos hozzá vannak szokva, hogy a kifizetésekre várni kell.
A szerkesztői munka nagyon sokrétű feladatkörrel jár, rengeteg információt kell egyeztetni, fejben tartani.
Egy jó szerkesztő nemcsak a leadott szövegre, a szerző igényeire is figyel, pedagógiai érzékenységgel nyúl a beérkező anyagokhoz. Ehhez pedig rengeteg idő és energiabefektetésre van szükség, amit azt gondolom, teljesen jogosan szeretne az ember a honoráriumában is tükröződve látni.
KULTer.hu: Mely programokra, kiadványokra, együttműködésekre, pillanatokra vagytok a legbüszkébbek?
Balogh Endre: Számomra óriási élmény, hogy L. Varga Péter jobb főszerkesztő a Prae élén, mint én voltam. Ugyanígy nagyon boldoggá tesz, amikor korábbi, szorgalmas gyakornokainkat látom a Kalligram, a Könyves Magazin, a Nincs online folyóirat szerkesztői és a legjobb művészeti médiumok szerzői közt, vagy amikor már többedszerre is közülük választhattunk rovatvezetőt, mi több, Horváth Florencia személyében főszerkesztő-helyettest.
Első könyvünk, az Udvariatlan szerelem egy hosszú műfordítással foglalkozó folyamat eredményeképp születhetett meg,
Gyulai Líviusz grafikáival, ma is öröm kézbe venni, és nekem Láng Orsolya, valamint Veszprémi Szilveszter kötetei személyesen is inspirálóak voltak, Kornis Mihállyal pedig betekintést nyer az ember a múlt Thomas Mann-i, mélységes mély kútjába.
Péczely Dóra: Arra vagyok a legbüszkébb, hogy még mindig együtt csináljuk a kiadót, és nagyon sok kemény helyzet, nehézség ellenére építkezünk.
Minden könyvvel boldog vagyok, amit szerkeszthettem, imádom, hogy ennyiféle szöveg megy át a kezemen,
és hogy az egyik legerősebb líraműhely lettünk. A Krimi Ma sorozattal beírtuk magunkat a magyar zsánerirodalom történetébe, és ott a tudományos könyvek vonalunk, amit L. Varga Péter navigál, és elképesztően fontos könyvek jelennek meg. Szerintem kivételes egy olyan idősebb alapcsapat, akik ennyire nyitottak lennének évtizedek óta a fiatalok hozta új tudásra, mint mi.
L. Varga Péter: Amit a Prae-család jelent számunkra, az mérhetetlenül jelentős. Balogh Endre vezetése számomra mindig a biztonságot és a föltétlen kollegialitást jelentette,
az ötletek, javaslatok bármikor elővezethetők, a viták végigvihetők, hiszen nem minden beszélgetésnek a konszenzus a végső célja.
Mégis hasonlóan gondolkodunk irodalomról, tudományról, közösségről, ami meghatározza a Prae arculatát. Péczely Dórától elképesztően sokat lehet tanulni szerkesztésről és emberi, baráti kvalitásról, ő a Prae és személy szerint az én szintén óriási biztonságot jelentő bástyám. Tegyi Tímea sajtósunk munkabírása és proaktivitása ugyancsak példaértékű,
nem beszélve folyóiratbeli szerkesztőtársam, Lapis József gondos és igen érzékeny jelenlétéről, ő a Prae irodalmi szerkesztője,
és elképesztően innovatív anyagokat állít össze, példásan magabiztos ízléssel. Horváth Florencia a gyakornoki programot hallatlan entuziazmussal és erőbedobással viszi, nagy megtiszteltetés ott lenni és részt venni ebben a feladatban. S mivel
komoly szerepet vállalunk a populáris kultúra kutatásainak közvetítésében,
mindenképp szólni kell a H. Nagy Péter és Keserű József alapította MA Populáris Kultúra Kutatócsoportról, amelynek magyar nyelven egészen kiemelkedő munkája szervesen beépül a folyóiratéba és a kiadóéba. Kis Présházunk ugyan már nincs, de
töretlenül bízunk benne, hogy eljön a Nagy Présház ideje, ahol a közösségszervezés minden korábbinál nagyobb jelentőséggel bír majd.
Nem utolsósorban pedig a Prae műfordító tábort kell kiemelnem, amelyet az egykori JAK műfordító táborának szerves folytatásaként 2019, a JAK megszűnése óta viszünk. A magyar irodalom külföldi fordítóival dolgozni, a magyar irodalom exportját előmozdítani a legfelségesebb feladatok egyike.
Horváth Florencia: A már említett Kis Présházban volt egy beszélgetés-sorozatom Kötetlenül címmel, amiben kötet előtt álló fiatal szerzők kaptak bemutatkozási lehetőséget.
Nemrég számoltam össze, hogy közel ötven teltházas estet tartottunk.
Az itt vendégül látott szerzőknek nagyrészt jelent meg azóta kötete, van, akinek a Prae Kiadónál. Olyan is van köztük, akivel itt, ezáltal találkoztunk először, a kapcsolat pedig megmaradt. Az első tényleges szerkesztői munkám is ehhez kapcsolódik, ugyanis a Prae folyóirat 2024-ben megjelentetett egy tematikus számot, amiben a sorozat vendégeinek szövegei szerepeltek, ezekkel vendégszerkesztőként dolgozhattam.
Nagyon hiányzik egy Kis Préshez hasonló tér, sokat emlegetjük az irodalmi közeghez tartozó barátaimmal,
hogy meg se kellett beszélni, hogy találkozunk, csak besétáltunk a Bartók Béla út 44. alá, és mindig volt ott ismerős. Sajnos ez is a forráshiányhoz kapcsolódik, pedig a rendezvényeinket is könnyebben alakítanánk, ha lehetne egy új saját terünk. Ha már rendezvények,
nagyon büszke vagyok arra, hogy pár éve elkezdtünk Prae-karácsonyokat tartani,
szerzők, szerkesztők, a művészeti szcéna dolgozói, olvasók, barátok, érdeklődők gyűlnek össze ilyenkor, szép ünnep szokott lenni.
KULTer.hu: „Aki hátra nem világít, előre sem”, írja Illyés Gyula a naplójában, Assmann szerint pedig azért kell emlékeznünk, hogy a rossz soha többé ne történhessen meg. A mostani konferenciátoknak az a célja, hogy rámutasson a társadalmi traumafeldolgozás feltétlen szükségességére. Ha Parainesis-szerűen üzenhetnétek a jövő nemzedékének, mit mondanátok, mire figyeljenek?
Balogh Endre: Én még csak ott tartok, hogy szeretném megérteni azt, ami velünk történt. Ehhez tényszerűen kell összeszedni a mi irodalmi világunkban azokat az eseményeket, személyeket, amelyek, akik oda vezettek, hogy rengeteg tehetséges ember munkája ellehetetlenült. A Szépírók Társasága szociális munkacsoportja tagjaként kétségbeesetten látom, hogy
olyan művészek élnek gyakorlatilag az éhhalál szélén, mások kegyéből, akik tehetségesek, baromi sokat tettek már le az asztalra.
Egy példát mondok arra, miképp lehet ez így. A József Attila-díj azzal is jár, hogy az ember hatvanöt éves kora után jogosult lesz a művésznyugdíjra, ami hozzávetőleg 121.000 forint. Nos, jobbára a Magyar Írószövetség tagjai döntenek a fenti díjról, és láss csodát, olyan Szépíró-tag, aki nem tagja az Írószövetségnek, az utóbbi évtizedben csak három kapta meg a díjat a nyolcvannyolc kitüntetett közül. Ezt a típusú kegyetlen kiszorítást megszervezték és kivitelezték „valakik”. Mostanában ezeknek járok utána, mert ezek valódi problémák.
Péczely Dóra: Engem az foglalkoztat, hogyan tovább. Lehetőségnek érzem ezt az új helyzetet arra, hogy kitaláljuk, hogyan lehet másként, jobban csinálni. Mindent.
Ha el sem gondolkodunk azon, hogyan lépjünk túl rossz beidegződéseken, továbbvisszük a hibákat is.
A kialakult elképesztő egyenlőtlen támogatási rendszer mellett az is kérdés, hogyan lehet láthatóvá tenni a kultúra, ezen belül az irodalom jelentőségét, szerepét a jövőben, és hogyan maradnak a pályán azok, akik ebben a szcénában szeretnének dolgozni. Egyre kevesebben engedhetik meg maguknak az „irodalom napszámosai” közül, hogy ne dolgozzanak több helyen, gyakorlatilag az év minden napján, legyenek akár fordítók vagy szerkesztők, korrektorok, szervezők, és még akkor sem keresnek annyit, hogy biztonságban érezhessék magukat, különös tekintettel nyugdíjas korukra.
Az egyáltalán nem normális, hogy a szakma nagy része eleve úgy látja, hogy hatvanöt éves kora után is tovább kell dolgoznia
ahhoz, hogy hó végére kijöjjön a bevételeiből. Az üzenetem az, hogy lehet, szabad, kell magunkra és arra, amit csinálunk úgy tekinteni, hogy a tudásunk nélkülözhetetlen. Mindenkinek egyéni felelőssége van az egészben, de előrejutni csak közösen, egymás elismerésével és összefogással lehet.
L. Varga Péter: Meg kell teremteni a politikai és gazdasági feltételeit annak, hogy a művészetekkel, kultúrával, tudománnyal való foglalkozás olyan hivatás legyen, amely büszkévé teszi a nemzetet. Más út nincs, ahogy Dóra mondta,
fel kell ismernünk nekünk és másoknak is, hogy tudásunk nem hívható be máshonnan, és nem spórolható meg
sem innen, sem más, úgynevezett piaci területeken, például a techiparban vagy a pénzügyi szektorban sem.
Horváth Florencia: Érdemes lenne rájönniük az embereknek, hogy a művészet nem valami megközelíthetetlen, elvont dolog, hanem látlelet az életről, az emberi érzésekről, tapasztalásokról. Nem kell mindenkinek mindenhez kapcsolódni, de
hiszem, hogy nincs egyén a világon, akit ne szólíthatna meg valamilyen módon egy-egy alkotás.
Persze, ez a közelítésmód szorosan összefügg a közoktatás korlátolt értelmezői mechanizmusainak lerombolásával. A prae.hu és a hozzá hasonló online platformok éppen azt biztosítják, hogy szabadon és bárki számára elérhető módon nyíljanak meg utak alkotó és befogadó között, lehessen könnyen tájékozódni. Nem véletlen, hogy ennyi és ennyiféle alkotó dolgozik nap mint nap azért, hogy valamilyen módon kicsatornázzon magából különféle közléseket. Jó volna, ha ezek olyan térbe érkezhetnének, ami nyitottsággal és kíváncsisággal fogadja őket.
KULTer.hu: Sokszor beszélünk kultúrharcról, miközben ritkábban arról, mit tesz húsz évnyi konfliktus magukkal a kulturális szereplőkkel. Megváltoztatta-e ez az idő a szakma nyelvét, a résztvevők kockázatvállalását, szolidaritását? Mennyire hajlandók még leülni egy asztalhoz?
Balogh Endre: Szeretném elmondani, hogy a Magyar Művészeti Akadémia évi 13,5 milliárd forintból gazdálkodik, míg a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia, mely hasonló funkciókat volna hivatott ellátni, 32 millió forintból működik. Ez több mint négyszázszoros különbség. Szerintem azok az emberek, akik visszaélve a hatalmukkal, magukat támogatták, és közben kiszorították például a SZIMA-t, vagy az irodalom terén Esterházy, Kertész és Nádas szervezetét, a Szépírók Társaságát, a vetélytárs lapokat, kiadókat, szóval most nekik el kellene ismerni, hogy nem voltak barátságosak, nem voltak jófejek, nem voltak szolidárisak a szakma többi részével.
Ha ez a beismerés, valamint a szakma megkövetése megtörténne, és a döntéshozók félreállnának, volna esély.
Esetleg a kulturális kormányzat által meghozandó új NKA-törvény például előírhatná, hogy hat vagy kilenc év kurátori munka után ugyanennyi szünetet kell tartani, és aki ez alá esik, távozzon… A kockázatvállalásunk óriási, de ezt a KULTer.hu-nál is ismeritek. Ennek az oka pedig az, hogy nem tudjuk elképzelni az életünket enélkül a munka nélkül.
Péczely Dóra: Szavak nélkül elveszítjük egymást, közös történetek és a róluk való kommunikáció nélkül nem tudunk egymáshoz kapcsolódni. Itt jön a mi felelősségünk, leülünk-e azokkal beszélni, akikkel más véleményen vagyunk? Hogyan kezeljük a felgyülemlett traumákat, konfliktusokat? Mi más lenne az irányadó társadalmi szinten, mint az, hogy mi, akik a nyelv felől közelítjük meg a világot, hogyan látunk hozzá ehhez a munkához? A fentiek mellett
óriási problémának érzem a kultúra, a művészetek, az olvasás, az irodalom társadalmi megítélésének totális leértékelődését.
Hogy írni, alkotni, szerkeszteni munka, és ami létrejön, az szellemi termék, nem pedig eloszló lila köd. A test edzésének szükségessége egyre több ember számára nyilvánvaló, jó volna, ha tudatosulna, mit tesz hozzánk egyénileg és társadalmilag a kultúra.
L. Varga Péter: Végre igazságos és szakmai alapon nyugvó koncepcióra és finanszírozási rendszerre van szükség. A szellemi munka érdemi elismerésére és megbecsülésére, illetve ami már többször is előkerült, a láthatóvá tételére.
Amit „művelődési kánonnak” szokás nevezni, azt gyakorta piaci körülmények szabályozzák,
a műhelyek biztonságos, kiszámítható működése és az okosan megtalált imágó, a megfelelő kommunikációs csatornák mindezt relevánsabbá tehetnék.
Horváth Florencia: Talán ma már ezt kezdeményezni is nehéz, de vannak alkotók, például írók, akik „mindkét oldal” lapjaiban publikálnak, ők talán afféle hídszerepet is betölthetnek, betölthetnének.
KULTer.hu: Ha most, 2026-ban, ne adj’ isten újra kellene alapítani a Prae-t, megtartanátok a nevét, a jelenlegi formáját, a húsz év alatt kialakult struktúráját?
Balogh Endre: A nevét semmiképp sem. A kultúra minden egyes új szereplője meg kell tanulja, mi ez a szó, hogy kell kiejteni. Irigylem a KULTer vagy a Litera címeket. Egyértelműek, mégsem elcsépeltek. Ugyanakkor
egy médium névváltoztatása az identitás elvesztésével jár.
Úgyhogy rossz is, kimondhatatlan is, de a miénk. A struktúrával nincs bajom.
Péczely Dóra: Ez esetben halkan csatlakozom az előttem szólóhoz. A struktúra klassz, de
azt nehéz kívülről átlátni, hogy mások dolgoznak a folyóiratnál, mások a honlapnál és mások a kiadóban ugyanazon márkanév alatt,
és persze L. Varga Péter a lapnál is, meg a kiadóban is, szóval sok sikert, kedves olvasóink!
L. Varga Péter: Húsz év, vagy több, még előttünk kell, hogy legyen, úgyhogy ezen a kérdésen folyamatosan törhetjük a fejünket.
Horváth Florencia: Én csak annyit változtatnék, hogy valahogy könnyebben érthető legyen, hogyan különül el egymástól a kiadó, a folyóirat és a portál. Mit közöl a Prae folyóirat és mit a prae.hu, és hogy teljesen más szerkesztői csapatok dolgoznak rajtuk.
KULTer.hu: Ha a konferencia teljes programját egyetlen kérdéssé kellene sűríteni, mi lenne az a kérdés?
Balogh Endre: Megpróbáljuk megérteni együtt, hogy mi történt velünk?
Péczely Dóra: Hogyan kezdjünk hozzá a jövő építéséhez, hogy ne essünk újra ugyanazokba a hibákba?
Horváth Florencia: Mit lehet magunkkal vinni abból, ahogyan eddig éltünk, hogyan építhetjük be a jövőbe ezeket a tapasztalatokat, és mi az, amit végérvényesen át kell alakítani, fel kell számolni?
KULTer.hu: Hogyan tovább, melyek a következő időszak tervei?
Balogh Endre: Sajnos egyelőre még a túlélésre játszunk.
L. Varga Péter: Túlélésre berendezkedni fárasztó és költséges feladat. Mégis, ahogy említettem, kiváltság a munkánk.
Bizodalmunk a jövőben van, hogy meg tudjuk mutatni mindazt az értéket és innovációt, amit kínálni tudunk.
A rendszer dinamizálására van szükség, hogy túlélésből prosperáció legyen a befogadó részéről is.
Horváth Florencia: Hogy visszaérjen önmagába a kör. Számomra a gyakornoki program koordinálása a legizgalmasabb feladat. Jó asszisztálni ahhoz, hogy fiatalok tagozódjanak be a művészeti szcénába. Szeretek tanítani, és
pontosan tudom, milyen sokat jelent a figyelem és az, ha valaki meglátja bennünk a lehetőséget, talán még azt is, amit mi magunk észre sem veszünk.
Néhány hete indult el a legújabb csapatunk, fél évet töltünk majd együtt. Több izgalmas hang és karakter kezd kirajzolódni éppen. Jó volna egy olyan világban élni, ahol számít nemcsak az alkotói, de a művészeti háttérmunka is.
Fotók forrása: Balogh Endre, Péczely Dóra, L. Varga Péter és Horváth Florencia archívumai
