Csizmadia Bodza Réka műhelyesszéje indulat című debütáló verseskötetéről, mely a Fiatal Írók Szövetsége gondozásában jelent meg 2026-ban.
Testvidék. Ez volt az első címötletem, mikor elkezdtem gondolkodni a verseim kötetbe rendezésén. Még sokféle alternatíva megfordult a fejemben, aztán az indulat (kicsi i-vel, bár a borítón csupa naggyal szerepel, mint egy kiáltás) lett a végleges, ez talán minden szövegem kulcsszava, de
a test és a vidék kettőse már a legkorábbi írásaimat meghatározta.
A könyv nyitóversét utólag, az egész kötetet végigolvasva írtam. Úgy kezdődik, hogy „nehéz munka / saját képedre / formálni a testet”, ezzel utalok vissza az alkotási folyamatot kísérő pszichés történésekre, mert amikor az ember ír, többnyire önmagában vájkál. A versnek ezen túl érezhetően Trianon-hangulata van, nem véletlenül.
A magyar embert kisiskoláskorától akarva-akaratlan körbeveszi az erről a témáról folyó diskurzus,
később neki magának is véleményt kell formálnia róla, ami anyaországiként, ennyi év távlatából nem könnyű. Egy műsorban hallottam, hogyan éneklik a moldvai csángó asszonyok a himnuszukat, azóta nem próbálom fejtegetni az engem a jelenben kevéssé befolyásoló történelmet, rájuk gondolok, ne beszéljen helyettük senki.
A test vidék, a vidék test a kötetemben,
és mivel próbáltam már a visszafoglalást, nem erőszakkal, hanem újra magamhoz szelídítve azt a megváltozott valamit, ami egykor az enyém volt, szerettem volna felidézni ezt az éneket. A megjelenés után szükségszerűen többen elkezdték értelmezni a verseimet, ez leginkább a bemutatókon volt szembeötlő, ahol a számomra ismert vagy éppen ismeretlen moderátorok megállapításokat tettek a kötetről. Ez már önmagában különleges élmény volt, mert
ritka, hogy valaki a mondanivalómról beszéljen.
Szakmai körökben csiszolgatjuk az írásokat, esetleg néhány szóban kapcsolódunk egymás leírt érzelmeihez, történeteihez, de ritkán van a hangsúly a konkrét jelentésen.
A kortárs költészetben gyakori a szabadvers, sőt talán inkább azzal tud kitűnni az ember, hogyha visszatér a régi költői konvenciókhoz. Tény, hogy a központozás hiánya, a kisbetűzés, a soráthajlások nem éppen olvasóbarát koncepció.
Tizenhatéves korom környékén találtam ki, hogy így fogok írni,
és mivel akkoriban kizárólag az iskolai kánonba tartozó szerzőket ismertem, nem is igen találkoztam szabadverssel. Valaki megkérdezte tőlem, hogy kit utánzok ezzel, mire tőlem szokatlanul dacosan rávágtam, hogy senkit, ez az enyém, és azóta szinte minden versem ilyen. Megszoktam, hogy semmi sem megy a tartalom rovására, sem rímek, sem verslábak, sem ütemek,
lendületből, indulatból írok verset, szabályos formában pedig nem tudok úgy, még nem mozgok elég otthonosan benne.
Az egyetemi líraelmélet óra óta szeretek arra gondolni, hogy végeredményben valami ősihez nyúlok vissza forma, vagyis formátlanság szempontjából is, mert a legelső versnek tekinthető alkotások is szabadversek voltak. Szívesen próbálgatom tapogatózva a nyelvet, a szavaknak, azok jelentésének adva a főszerepet. Visszatérve a könyv értelmezéséhez, többen úgy hivatkoztak rá, mint feminista lírára. Kényelmetlen nekem ez a címke, mert valami tudatosságot, programszerűséget sejtet. A kötet pedig egyáltalán nem direkt mutat ilyen vagy olyan irányokba.
Csak azoknak a verseknek hiszek, amelyeknek legalább egy-két sora impulzusszerűen jelenik meg a fejemben,
azok húzzák maguk után a maradékot. Akár napokig dajkálom a szavakat, mire leülök begépelni, mert az írás nehéz, mint a fizikai munka. Az ötleteknek ez a váratlan felbukkanása lehet az ihlet, legalábbis nekem ezt a magától értetődő ösztönösséget jelenti, amelyről a szaporodás című versben is írtam: „miért veszi foga közé / a szuka a kölykét / és a madár miért / öklend fiókáiba”. Valahogy így írok, nem előre eldöntve, hogy mit akarok mondani, hanem érzésből. Ezért
a feminista jelzőt is el szoktam utasítani a könyvre nézve,
nem azért, mert magamat nem tartom annak, hanem mert nem politikai célzatú verseket szeretnék írni. Persze nem probléma, hogyha egyik-másik ilyen kontextusban is értelmezhető, de nem ezt szántam elsődlegesnek, sokkal inkább a személyességet, a pőreséget.
Téma szempontjából egyébként is rétegzettebb a kötet, nem csak lány- és nőverseket tartalmaz, bár nem is hiszem, hogy léteznek kizárólagos versek.
Kiolvasható belőle egy lírai felnövéstörténet, életrajzi, családtörténeti adalékok, konfliktusok,
a magyar népköltészet és a magyar parasztság tapasztalatainak nyomai. A ciklusok részemről afféle utólagos tematikai fércmunkák, a versek nem direkt módon vannak összekapcsolva, csak annyira koherensek, amennyire maguktól összekapaszkodnak, illetve amennyire összetartozónak látták őket külső szemmel a szerkesztők. A cikluscímek annál fontosabbak, hiszen ott nem szerkezetben, hanem szavakban kellett gondolkodni. Az odú című ciklus az állatokat, az anyaméhet, a gyermekkort idézi.
A gyermeki nézőpont az egyik kedvencem, abból a legkézenfekvőbb lírát írnom.
Minél fiatalabb az ember, annál kevésbé van belebonyolódva önmagába, annál igazabb meglátásai vannak a világról. A tudatlanság termékeny, a gyerekek kitömködik képzeletükkel a réseket, így dolgozzák fel a környezetüket. Nem szeretem a konfliktushelyzeteket, ilyenekről szól a második, a címadó ciklus.
Az indulattal, mint természetes emberi érzéssel foglalkoztam ezekben a versekben.
Ez a szó már etimológiáját tekintve is érdekes, jelentését az ember lelkiállapotához kötjük, de a tő az indulást, indítást is magában hordozza. A mai nyelvhasználó többnyire a dühre utal vele, korábbi irodalmi szövegek alapján általánosan a felfokozott érzelmi állapotra használták, ez akár a korábban említett ihlettel is azonos lehet. A hústemplom a leghosszabb ciklus a könyvben, ennél a népköltészeti motívumok és nagyanyám versbeli alakja, tanításai vannak a középpontban.
Itt kapcsolódom a legerősebben a nőiséghez, összevetve a saját megéléseimet a régebbi korok lányaiéval.
A szóbeliségnek, a megszólítás gesztusának, az örökítésnek jelentős szerepe van a ciklusban. A népköltészetet nem a mai értelemben vett művészetként, sokkal inkább a mindennapok velejárójaként, az érzelmek természetes kifejeződéseként kezelték az emberek, nemtől, kortól függetlenül. Számos női élethelyzetről szóló népdalt, népballadát ismerünk, a falusi közösségekben lényegében sokáig ez volt az egyetlen lehetséges módja annak, hogy a személyesebb, a magánéletre vonatkozó történetek, tanítások fennmaradhassanak.
A lányról című versem az egyik legbátrabb megnyilvánulásom, lényegében abban foglalkozom először a szüzesség jelentőségének megváltozásával, a nővé válással, a testiség értelmezésével. Nagyanyám fiatalkorában a fehér menyasszonyi ruhának sajátos szerepe volt, csak az érintetlen lányok viselhették. Szentesített tudatlansággal léptek be a házasságba, hacsak nem volt egy szabadszájú idősebb barátnőjük vagy közlékeny nőrokonuk, senki sem világosította fel őket.
Távoli ez a világ, de ahhoz nem eléggé, hogy el ne képedjek a kiszolgáltatottságukon.
Hogy mennyire foglalkoztat a téma, látszik a versek visszatérő motívumaiból is: „a szüzesség foltos rongybaba / leszakadt tagjait visszavarrja nagyanyám” (pőrék vagyunk); „fehérbe öltözik a / beavatatlan test / funkciója még / nincsen” (lányról); „minden lány a magáét őrzi / én is a magamét” (bál); „mintha jutalom volna / az a fehér törékeny holmi ami vagyunk” (szüzek éneke); „most ez az egy hozzányúl / lefejti róla a fehérséget / és csupasz lesz akkor / a számára is idegen / testvidék” (fehérnép). Ezen kívül az önértelmezés, a férfiakhoz való változó, majd egyre kiegyensúlyozottabbá váló viszony és az anyai ösztön felismerése is jelentős szerepet kap a hústemplomban.
Nem szándékosan építettem fel azt a fiatal lányhoz kötődő narratívát, amely uralja a kötetet.
Egyszerűen nem találtam olyan szövegeket, amelyekre támaszkodhattam volna a kérdéseimet illetően abban az időszakban, amikor próbáltam meghatározni, mit jelent nőnek lenni. Így írtam le ezeket a verseket,
a nagyanyám fiatalságát akartam ellensúlyozni, kimondani azokat a szavakat, amelyeket ő nem mondhatott ki.
Nem gondolom, hogy bármelyik kort idealizálni lehetne ebből a szempontból. A szüzességhez, a szexualitáshoz való viszony olyan gyorsan változott meg néhány generáció alatt, hogy aki kicsit is érzékenyen áll a témához, nehezen igazodik el benne. Nagyanyáméknak még úgy volt szent és sérthetetlen, hogy jóformán azt se tudták, miről van szó, ma sokféle forrásból tájékozódunk, és még így is elvész valami lényeges, amit próbáltam megragadni.
A legfelemelőbb élményt a kötettel kapcsolatban a felolvasások jelentik.
A hangzósságnak különös szerepe van, jelen időben átadni a szöveget semmihez sem hasonlítható. Még akkor sem, hogyha „nagyanyám azt mondta / fiam a szavak semmit sem jelentenek”.
Csizmadia Bodza Réka: indulat, Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2026.
Borítófotó: Fiatal Írók Szövetsége
