A Tűz Ló éve
Csíkbajszú, szarvasszemű, szigeti férfiak
makadámbarna öklükben methpipákkal
a piacon gázolnak keresztül.
Bárddal hasított testek
pergő csontszilánkjai bőrük alá fúródnak.
Bokájuknál fellógatott nyulak
mályvarózsaszín tetemei lengenek a húskampókon,
marhamájak, disznógyomrok hevernek kiterítve a pultokon.
A patakzó vér bakancsuk szövetébe szivárog.
A főtéren az akrobaták Cyr-kerékben hajlonganak,
zuhannak, emelkednek.
Fajjúmi fejükkel, Vitruvius-testükkel
a súlytalanság illúzióját keltik.
Az amfiteátrumok lelátóin töltött éjszakák után
fényre vágysz.
Ki akarsz jutni a városból,
menekülsz a fülledt labirintusból,
a karneváli forgatagból,
mediterrán transzvesztiták
neroli-, bergamott- és jázminszagától,
pelyhes és törékeny fiúk,
hidrogénszőke arkangyalok
veszélyes közeléből,
hogy józanodj, csillapítsd kezedben az állandósult remegést.
*
Az apácát nézed, aki a malomrom köveiből épült házban,
ami volt már szivacshalászok átmeneti szállása,
hajójavító műhely,
szerzetesi remetelak,
újraveti egy rég halott költő ágyát,
és a műtárgyvédelmi torzón sötétlő zakó mellén
végigsimít nyitott tenyerével,
és a szél ellenében
a sivatagos parton,
megy, csak megy neki a víznek.
Fémesen zörögnek a fürtökben lógó ex votók,
függők ágakra csomózott fogadalmi táblái
a matuzsálemi olajfa lombja között.
Kóros szomjúság tép.
Csotkik rongyolódnak csuklódon,
fekete ingeden a kicsapódó ásványi sók
Rorschach-képei,
fraktálszerű virágai,
dendritikus deltái,
Lichtenberg-alakzatai fehérlenek.
A végkimerülésig járod az aleppói fenyőerdőt,
a ciprusok szegélyezte betonutat,
a bizánci kerteket
és egyre csak füstölöd el a magad idejét.
Tompa dobok hangjára lépsz,
bolygónyira tágult pupillákkal
a napba bámulsz, amíg bele nem vakulsz,
ahol nem látnak és nem kell látszanod.
Hallgatod a sós akkordokat, az algás-nedves tónusokat,
a hullámverést,
tudatvesztésig távolodva a tegnapoktól.
És szédülsz, csak szédülsz, csak szédülsz a forró gyantaszagban.
Borító: Unsplash
