Nicolas Winding Refn tíz év kihagyás után újra mozifilmet forgatott Neonpokol címmel, azonban a végeredményt látva egyre biztosabb, hogy Refn önmaga epigonjává, ha nem egyenesen paródiájává züllött.
Korunk, vagy inkább még az előző évtized egyik legizgalmasabb rendezője a dán Nicolas Winding Refn volt, aki 15 évvel ezelőtt a Drive – Gázt! című bűndrámájával elért egy bizonyos csúcsra. Ezt a filmet ugyanis a széles közönség megkedvelte neonfényes képi világa, menő zenéi és persze a Ryan Gosling főszereplésével kibontott kvázi megváltástörténete miatt. Azonban sokan csapdába sétáltak, amikor ez alapján elkezdtek rajongani Refn iránt, ugyanis a dán direktor valójában nem ilyen. Mármint a Drive nem tipikus Refn-film, hanem egy szabályt erősítő kivétel: a Pusher-trilógia, még inkább a Bleeder – Vérveszteség, a Tom Hardy nevével fémjelzett Bronson és a Valhalla – A vikingek felemelkedése is már sötét, szürreális (bűn)drámák voltak.
Refn pedig nem volt szívbajos visszatérni ehhez a vonalhoz a mainstreambe bebocsátást nyújtó Drive után.
A Csak Isten bocsáthat meg szintén Ryan Goslingot vonultatja fel, és bár a forgatókönyv rablópandúr-thrillert sejtet, valójában ez is egy igen szürreális bűn- és bűnhődésdráma, miként a modellipar horrorját bemutató Neon démon, az eddigi utolsó mozifilmje is. Ez utóbbi alkotások kapcsán sokakban felmerült, hogy Refn csak blöfföl, öncélú „stíluspornóban” utazik, amelyben a történet huszadrangú. A Neonpokolra ez hatványozottan érvényes. A film még nehezebben befogadható és még inkább az öncélúság, az önparódia benyomását kelti, mint a korábbi Refn-fényfestmények.

A Neonpokol főhőse Elle, aki szó szerint a felhők között, már-már elefántcsonttoronyban éli a Refn alkotásaitól megszokott módon sivár és kilátástalan életét. Ugyan anyagilag nem kell nélkülöznie, Elle valószínűleg inkább ezt választaná ahelyett, hogy ebben a privát pokolban, a köd és luxuslakás börtönében létezzen. Apja, Johnny bevonja őt mindenféle filmes projektbe, ez az apa viszont mindig távol van.
Elle számára az egyetlen igazi emberi kapcsolatot a nála nem sokkal idősebb „mostohaanyja”, Dominique jelenti, akit azonban ki nem állhat.
Az apa pedigm, amikor feltűnik, rémtörténeteket mesél egy bizonyos Bőrkesztyűs Férfiról, aki vigyáz az atyák helyett is a lányokra. Csak nem úgy, ahogy azt a lányok szeretnék, ugyanis ez a rém sorra öli a magányos nőket. Nagyjából a cselekmény közepén lép színre a másik főhős, egy bizonyos K közlegény, ráadásul a múltban, de Refnt ez nem akadályozza meg abban, hogy behozza a jelenbe is. Ő a lányát keresi Japánban az amerikai megszállás idején, és meggyőződése, hogy a Bőrkesztyűs Férfi rabolta el. Persze az már más kérdés, hogy valójában mi köze a két teljesen különnemű sztorinak egymáshoz, és könnyen lehet, hogy ezt maga Refn sem tudná megmondani. Létezett még egy ilyen híres rendező, a közelmúltban elhunyt
David Lynch, aki több ízben hangoztatta, hogy ő sokszor nem tudatosan rendez, hanem ösztönből,
mivel a megmagyarázhatatlan dolgok érdekelték. Ezzel Lynch is belesétált az öncélúság csapdájába. Az Inland Empire-t például igen sok kritika érte emiatt, és a Twin Peaks harmadik évada is vitathatatlanul nem közönségbarát sorozat. Azonban Lynchnél – akinek Refn is nagy rajongója – csak előbújik egy értelmes történet a szürreális mozaikok közül, vagy legalábbis az esetek többségében összeáll a kép a filmjei végére. Refn az utóbbi műveiben nem igazán törekedett erre, pontosabban lehet, hogy törekedett, de a stílus filmről filmre egyre nagyobb mértékben gyűri maga alá a cselekményt. A Neonpokolban sincs ez másképp. Mondhatni az Refn szerencséje, hogy ehhez a stílushoz továbbra is nagyon ért, máskülönben a legújabb alkotását szívből lehetne gyűlölni.
Képileg és szimbolikáját tekintve a Neonpokol nagyon is rendben van,
habár ismét hangsúlyozni kell, hogy ez a szimbolika egy nem túl összeszedett, valójában papírvékony történetre vonatkozik. A film stílusán is érződik, hogy Refn imádja a neonfényeket. Különösen a kék és a vörös, illetve ezek különféle kombinációinak árnyalatait. Ezeket előszeretettel vetíti ki szereplői arcára és testére, ezáltal szabályosan beborítva őket, mintha csak festékkel öntené le a színészeket. A köd és a félhomály sem idegen a direktortól, ezek is visszaköszönnek, sőt kulcsfontosságúak a főhősök drámáját tekintve. A Neonpokol újdonsága az előző filmekhez képest a végletekig stilizált díszlet. Mármint a miliő a Csak Isten bocsáthat meg-ben és a Neon démonban egyaránt szándékosan művi, színpadias, egyfajta túlvilági hatást kelt. Legalábbis olyan, mintha egy másik dimenzióba lépnénk a szereplőkkel együtt.

Az még hagyján, hogy mindegyik lány és K is egyre extravagánsabb öltözetekben jelenik meg, a maszkok és sminkek minden korábbi Refn-filmnél fontosabbak a Neonpokolban. Elle rögtön a szemeit körülvevő mintázattal jelenik meg, és általában erős sminket visel. Ezért is lényeges momentumok azok, amelyekben a színésznő, Sophie Thatcher smink és mindenféle álarc nélkül, mintegy meztelen arccal kerül a társai és a nézők elé. A Neonpokolban meglepő is lehet szemfesték és rúzs nélkül megpillantani Thatcher karakterét, ennek köszönhetően pedig feltárul az esendő ember, akit a maszk és az imázs egyaránt elrejt.
Így nem kell mosolyognia, nem kell pózolnia, akár ki is önthetné lelkét, de nincs kinek. Ez Elle tragédiája,
legalábbis Refn valami ilyesmit kívánhat közölni. Elle magányos, mint az az ember, aki a sötétben sétál bizonytalanul, keresve a helyes utat. Ezért is veszi őt körül a köd, ami ez esetben a riasztó magány és megnemértettség metaforája. Hiába mezteleníti le arcát, lelkében kétségbeesés, düh és kongó üresség kavarognak. Azt sem nagyon tudja, hogyan ossza meg ezt a problémát az őt körülvevő felszínes emberekkel. Ezzel összefüggésben érdekes próbálkozás Refn részéről, hogy
a cselekményben előrehaladva egyre nagyobb mértékben egymásba csúsztatja a fikciót és a valóságot,
abban az értelemben is, hogy film a filmben jelleggel megjelenik egy sci-fi forgatása. Ebben a Star Trekre is emlékeztető, akciódús jelenetsorban Elle és társai, beleértve a „mostoháját” is keserűen ironikus módon több érzelmet tudnak kifejezni, mint hétköznapi, civil életükben. Holott ez sem egy kifejezetten igényes dráma. Meglehetősen kommersz akciófilmnek tűnik, amelyben a szereplők egymásra lövöldöznek, megsérülnek és szenvednek. Ijesztő, hogy
a fikció még így, a maga sablonosságával és felszínességével is több emóciót tartalmaz, mint Elle-ék ingerszegény élete.
Pontosabban ingereket bőven kapnak, mert rendelkezésükre áll mindenféle luxusétel és ital, valamint fülledt elitbulikba járnak, ahol dübörög a zene, átlényegítve a közönséget. De ez és az itt létrejövő pillanatnyi szexuális fellángolások és gyors numerák egyrészt csak átmeneti kielégülést nyújtanak (ha egyáltalán), másrészt Elle-ék ebbe a fényűző életmódba már annyira belefásultak, hogy az audiovizuális kavalkád sem igazi inger számukra. Elle a partin unottan vetkőzik neki az egyik szexuális kalandjának, egyszerűen semmit sem mozgat meg benne egyik élmény (a zene és a „szeretkezés”) sem.
Szinte émelyítő az a hiány és üresség, ami ezt a fiatal nőt gyötri, és Thatcher tökéletesen átadja az ebből fakadó rezignált kétségbeesést.
Thatchernek olyan kifejező arca van, hogy az ilyen depresszív, mély lelki szenvedést átélő figurákat neki találták ki.

Persze ezek alapján úgy tűnhet, hogy a Neonpokol nem is rossz film, hanem egy izgalmas karaktertanulmány, a 21. századi poszthumán elidegenedés egyik nagy, emblematikus filmélménye. A gond az, hogy Refnt ez a téma érezhetően nem érdekelte kellőképpen, nem tartotta érdemesnek arra, hogy csak a főhősére koncentrálva ezzel foglalkozzon.
Valószínűleg egyaránt a Neon démont és a Csak Isten bocsáthat meg-et akarta folytatni.
K szála ugyanis ez utóbbit idézi fel. Még egy kísértetiesen hasonló beállítást is kapunk, amelyben oldalról látjuk a férfit és egyik ellenlábasát. Pont mint a verekedős játékokban, és szinte várjuk a gongot, ami elindítja összecsapásukat. Mintha a Csak Isten bocsáthat meg csúcsjelenete ismétlődne, amelyben Gosling hőse és a bangkoki rendőrfőnök (a tulajdonképpeni Isten) küzdenek meg egymással. Szép önreflexió lehetne, ha lenne különösebb értelme. Továbbá Refn K szálán ismét megmutatja, hogy értene ő az akciórendezéshez is, amennyiben jól imitálja John Woo-t és John Wicket egyaránt.
Az itt zajló összecsapások kétségtelenül látványosak és a maguk eltúlzott módján elképesztően heroikusak.
K ugyanis sokszor hatalmas túlerővel néz szembe, és akárcsak a nyolcvanas-kilencvenes évek klasszikusaiban, a hősről itt is lekerül a póló. Dagadó izmait szabályosan ünnepli a kamera, heroikus beállításokban nem szégyell elidőzni az olajozott, istenszobrokra emlékeztető testen.

Ugyanakkor már-már nevetséges, ahogy
Refn a klasszikus A- és B-kategóriás akciófilmek kliséit sorjázza, mintha elfogytak volna az ötletei,
és ezekhez nyúlna, hogy a közönség ne rohanjon ki a teremből. Azonban a két párhuzamos sztori fájdalmasan nem kapcsolódik egymáshoz. Mármint a rendező próbálkozik, igyekszik meggyőzni nézőjét, hogy igenis van kapcsolat, hiszen a férfi egy apa, aki a lányát szeretné megmenteni, Elle pedig egy lány, aki utat szeretne találni elidegenedett apjához. Mindketten kicsit más okból kifolyólag, de a Bőrkesztyűs Férfi kiszolgáltatottjai. Elle azért, mert apja eldobta őt, márpedig a rém az ilyen szerencsétlenekre vadászik, míg K kétségbeesetten próbálja visszaszerezni ettől a rémtől azt, amit elveszített.
Mindketten az elveszett, már vissza nem hozható visszaszerzéséért küzdenek.
Vagyis értelem és jelentés van ugyan a filmben, azonban ezt a két sztorit Refn nagyon mesterkélten tudja csak összeegyeztetni. Ez a végső konfrontációban ütközik ki a leginkább. A finálé ugyanis zavaros, és zavaróan nem működik ebben a formában. Túl sok a hős, nem elég veszélyes a gonosztevő, nem elég tiszták, illetve áramvonalasítottak a motivációk. Az akciófilm, a lélektani dráma és a slasher egyszerűen nem akar együttműködni a Neonpokolban.

Elle és K története ugyanis két film.
Pontosan az a két film, amit a rendező lényegében már elkészített: egy kicsit a Neon démon, egy kicsit a Csak Isten bocsáthat meg.
Csak itt a főhős már nem naiva, hanem egy kiégett nő, akit megfojtott a mesterséges gazdagság, a főhős férfi pedig nem a bűnhődésre áhítozik, hanem a boldogság megtalálására. De Refn hiába igyekszik a párhuzamos vágással és a fikcióval lelki társakká érlelni őket, ez nem sikerül. Az egyik sztori ráadásul radikálisan lassú és túl elvont az átlag mozinéző számára. A másik, K-é pedig nagy eséllyel túl primitív azoknak, akik megtalálják az értéket a dekadens és lényegében sehová sem tartó Elle-történetben. Azt leszámítva, hogy a Neonpokol igen látványos film, vontatottsága és nyomasztó hangulata miatt egyáltalán nem közönségbarát, rossz nézni.
Ráadásul Elle szála lélektanilag sem jól kidolgozott, mivel a K-történet egy idő után fölébe kerekedik, és esélyt sem ad neki, hogy kellő mélységben kibontakozzon. Ezt a problémát Refn számos önkényes megoldással, felszínes és légből kapott karakterfejlődéssel próbálja áthidalni – kevés sikerrel.
A Neonpokol mindennek tetejében olyan, mintha Refn önmagát akarná másolni.
Valószínűleg a rendező célja nem ez volt, hanem egy nagyon „meta” és önreflexív film összeollózása. Persze ő maga sem titkolta, hogy alapvetően egy „menő filmet” akart összehozni. A Neonpokol kétségtelenül olyan film, amit lehet elemezgetni a különféle színszimbólumok és utalások alapján, de olyan is, amit – mint jelen kritika bizonyítja – hosszan lehet szapulni is. Ez alapján Nicolas Winding Refn válaszúthoz érkezett. Vagy megpróbál megújulni a továbbiakban, vagy visszavonul. Ha viszont ebben a formában folytatja, akkor egy idő után már csak legyinteni fogunk rá.
Neonpokol (Her Private Hell), 2026. Írta és rendezte: Nicolas Winding Refn. Szereplők: Sophie Thatcher, Charles Melton, Havana Rose Liu, Kristine Froseth, Kucuna Siori, Jamada Aoi, Dougray Scott, Diego Calva, Nisidzsima Hidetosi. Forgalmazza: ADS Service.
A Neonpokol a Magyar Filmadatbázison.
