verrazano bridge – a tükörkép utolsó estéje
csak egy tükörkép;
távol a tükrök rendszerétől,
elvetélt kicsinyeid körbevesznek,
számon kérik korcs mivoltukat,
hiába esznek a tenyeredből.
parányi gnómok, a lábaik
pici bimbók, egy lüktető
hústorzón-
potyognak,
csak potyognak
belőled.
egy tükörkép;
távol a tükrök rendszerétől,
elvetélt kicsinyeid körében
nem lehetsz árnyék,
nem lehetsz test,
nem lehetsz érzés.
csak egy tükörkép;
a remény filtere,
ázhatsz a forró
vízben;
bajod nem eshet,
itt az óceán,
jobb nem
lesz
ugyan semmi,
de a megkarcolt
üvegben látsz
majd egy foltot, az
az arcod lehetett
régen, rásimul a
semmiséged
az óceánra,
tükörképet
nem pusztíthat
el sétahajó,
nem kaphatják
fel sirályok,
csak egy tükörkép,
csak egy séta és a
sóvárgás, na meg az
utánozhatatlansága:
ahogy elrejt egy
vén állam
fővárosa
minden
éjjel.
képzelt kordonok mögött cowboyok
ők az európai cowboyok.
kihajtják magukból az alföldeket,
kőbányait isznak és épp magyarul
káromkodnak a pride kordonjai mögött,
ahová motorral érkeznek vagy intercityvel,
ha úgy adódik, abban sincs semmi aggályos.
én közben a szörnyszülötteket kerülgetem,
derékban ketté szakadtak, szegények, csak
kézzel vonszolják magukat a záródó ajtók
felé, még jerseyben, ahonnan közvetlenül
jutok át a penn stationre, de ők azt a járatot
soha nem érhetik el. és a látványuk… tiszta
resident evil, minden csonka részük, porcok,
na meg a beleik. de ahogy figyelem őket,
ahogy mindig a vágányoknál ragadnak,
néha még azt az esti műszakos kukaürítő
embert is látom, ahogy megindul feléjük,
hogy szétloccsantsa a fejüket egy letört
csődarabbal, amit a lift mellett tartanak,
azokra az öreg, európai cowboyokra
gondolok, pontosabban soha nem
felejtem el őket, soha, mert mégis,
megálmodni valamit és éltetni,
ezt csak tőled tanultam,
ez csak a tiéd,
georgie.
Borítókép: Pixabay
