Névtelen angyal jelenései
egy gyűjtő táskájából elővesz néhány
fényképet 1830-ból, az egyiken semmi
érdekes nincs, de tudod, hogy mit ábrázol,
ott voltál az épület mögött, de már nem
látod, és amúgy is levágták szárnyaidat,
elbujdostál, csatamezőkön vonszoltak,
ahol mint bábuk hevertek szanaszét
a testek, fejek, karok, lábak és csillogó
jelvények, amelyeket több évtizeddel
később láttál újra egy turistacsoporttal
egy genfi múzeumban, mindenki oda-
mutogatott, de te emlékszel a tábornok
kezére, ahogy megfogod és ő elhúz,
az a kéz sosem került elő, se a szeme,
de ahogy az utcán sétáltál estelente,
lovak kifáradt prüszkölése tartott ébren,
mielőtt összeestél a csatorna mellett,
hullákba kapaszkodtál bele, akiket
alamizsnáért fojtottak meg, úsztál,
mint egy mózeskosár, körülötted
mocsoktól fénylő természet zöldellt,
nem volt sose szürke a világ, még
azok a kések sem, amiket egy tolvaj
hátából húztál ki, ahogy partot értél,
szerencsétlen életek mentek tönkre,
ahogy az erdőben araszoltál, fegyverek
hevernek mindenütt, mint a gallyak,
miket letörtek a katonák a háborúban,
egy francia sapkát tartasz kezedben
egy zsúfolt bazárnál a Szajna mentén,
és arra gondolsz, ahogy az a fiú kezét
nyújtotta a parton, oldalán puska
lógott, az a barikád ott állt, ahol
állsz, mögötted kirakat, ugyanazok
a színek és ruhák lógnak vasaltan, mint
a forradalom idején, de te még most
is minden mögött vagy, mintha ott
sem lennél és mégis, azt szeretnéd,
ha meglátna valaki, de meghaltak mind,
próbababákhoz beszélsz és a gyűjtő
kabátzsebét figyeled, kutatsz valami
csillogó tárgy után, amire emlékezhetsz
majd évtizedekkel később, de akkor
nem fog melletted ülni vagy állni
senki sem, mert nem maradt több
a fajtájukból, a medvék is eltűntek,
a madarak az égen hatalmas szárnyakkal
hasítanak észak felé, és arra emlékszel,
egykor te is tudtál repülni, de már felesleges
Borítókép: Wikimedia
