Rangidős
Állok a Tesco hátsó raktárában. Vizet öntök a csatornába. Térdelek, hideg van és büdös. Egy átlátszó ajtó vezet a húsfeldolgozó üzem felé, ami az áruházba nyílik. Két hét van még karácsonyig, nincs nagy forgalom, de ezeket a hatalmas, raklapnyi vizeket muszáj eltüntetni. Nyolctól négyig két embernek egy teljes raklapot kell megcsinálnia. Egy raklapon négy emeltnyi víz van, minden emeleten húsz zsugor. Úgy be van celofánozva az egész, mint egy hatalmas vár. És én csak öntöm a csatornába a vizet, beférne a kezem akár könyékig is. A csatorna nyeldekel és szörcsög, buggyan párszor, mintha hányni akarna. Mikor egy szusszanásnyi szünet után megdöntöm a következő flakont, kiáltást hallok. Húscafatok keringenek a csatornában és megrohasztják alulról a Tescót. Valamihez tartoznak vagy valakihez? Az egyik lány felordít mellettem, hogy valami mászik a csatornában, de csak egy élősködő gomba az. Egymásra nézünk és visszatartott levegővel folytatjuk a munkát. Ez csak víz, ez semmi, motyogom, két flakont beleállítok, tekerem a harmadikat, vágom a következőt, taposok, a kupakot oldalra dobom. A Tesco rendes és beteg gyerekeknek adományozza a kupakokat. Mindegyik egy forintot ér, ha visszaváltják. Kiszámolom, mennyi kupak kellhet ahhoz, hogy megvegyek egy tábla csokit itt bent. Hirtelen eldugul a csatorna. Megadta magát, mint a törökök Egerben, ha most suliban lennék, elmondanám a töritanárnak, hogy Eger várát már másodjára vették be a félholdasok, és nem is 1552-ben, így nem lehetett ott semmilyen Dobos vagy Dobó. Mióta áll ez a Tesco, kérdezem a mellettem lögybölő munkatársamat, de nem is figyel, nem válaszol. Idegesen feláll szikével a kezében, és szól a főnöknek, hogy ez így nem jó, eldugul minden, mi meg itt térdepelünk a rohadásban. Mi így rohadunk, valakinek így is kell. Miközben a többiek hablatyolását figyelem, megvágom magam a szikével, amit azért kaptunk, hogy könnyebb legyen a vizet kiönteni a flakonokból. Letörlöm a kezemről a vért. Ezek napoztatott vizek, mondta a főnök még mielőtt itt hagyott minket, nem lehet már eladni egy darabot se belőlük. Megszagolom és beleiszom egybe. Azon kívül, hogy a címkéjük megkopott, mert kiszívta a nap, nincs az égvilágon semmi bajuk. Meginni mindet azért nem lehetne, akkor úgy járnék, mint a csatorna. Az idősebb munkatársaink átvisznek a zöldségesbe, a raklapomat magam után húzom, ha otthon vagyok, az öcséimet vonszolom így a talicskában. Ha otthon vagyok, törit tanulok, amit amúgy sokkal jobban szeretek, mint ezt az egész rohadt Tescót. A zöldséges bácsi beszél hozzám miközben pakolja a karfiolt. Azt mondja, amikor a kólának kivonták a kétésfeles verzióját, akkor ők a kólával csinálták ugyanezt, szóval tanuljak, hogy ne járjak úgy, mint ő vagy a régi kólák. Borogatom a fém zöldségmosóba a flakonokat, hosszú csíkot ejtek rajtuk a szikével, az egyik lendületesebb vágásnál majdnem levágom az ujjamat. Kicsusszan a flakon a kezemből, megölöm a szikével a műanyagot. A zöldséges bácsi nem szól egy szót sem, talpa alatt rothadt zöldséglevelek mállanak, az egész raktár ilyenekkel van kikövezve, mintha tisztítószer helyett rothadással takarítanának a Tescóban. Leülök a mocskos földre, délután van, napközi, Dobóról tanulok és magolom a végvári harcok évszámait, meg a vitézi rangokat sorrendben. Én vagyok a legnagyobb tízünk közül. Ez a dolgom.
Borítókép: Unsplash
