„Mi fullaszt idelenn, bányász?
Minek az illatát hallod?
Melyik száj éneke formál
bányavirágból arcot?”
Fekete Richárd
Azért építették, hogy növeljék Salgótarján turisztikai vonzerejét és felelevenítsék a bányászhagyományait. A Mérleg úti Alexandra Könyvesbolt előtt kapott helyet. Hivatalosan a Bánya a lábunk alatt nevet viseli, de a helyiek, ha ugyan szóba került köztük, már a 2011-es átadást követően sem így emlegették, a közvetlen környezetemben legalábbis biztosan nem. Egyszerűen csak látványbányaként beszéltek róla.
Padok és virágládák szegélyezik a járdaszintbe illesztett, háromszor három méteres üvegfödémet, amelyen át egy földbe vájt bemutatóhelyiségbe látni. Életnagyságú vájárfigura áll a mélyben, olyan testhelyzetben, mintha épp most buggyant volna ki a gerincsérve egy rossz mozdulattól. Körülötte a mélyművelés eszközei. Az emlékmű része az a Rákóczi útra néző gránittábla is, amelyen a magyar és a bányász címer mellett a Bányászhimnusz egy részletét is feltüntették: „Szerencse fel! Szerencse le! Ilyen a bányász élete”.

A Salgó blues című kötetem megírásakor élénken foglalkoztatott a bemutatóhelyiségbe zárt bányász figurája. Össze akartam kötni a legendával, miszerint Salgótarjánt aláaknázták, ezért ha bekövetkezne mondjuk egy földrengés, Nógrád székhelye eltűnne a mélyben.
Lakást ígértem a nyugati városrészben, megtakarítást, új autót, összetartó családot,
sőt még a békés, boldog öregkort is megírtam volna neki, ami elég ritka az én környezetemben, de hiába. A bányász nem mozdult. A könyv megjelenését követően elfeledkeztem róla, mígnem tavaly nyáron egy mozgássérült lyukóvölgyi barátom, Garai bá, aki egy nap híján tíz évet dolgozott a lyukósi bányában, kijelentette, hogy Miskolcot is aláaknázták. Földrengéskor eltűnne a föld színéről Lyukóvölggyel együtt, nem lennének kivételek, mint most, hogy egyesek jól élnek, mások meg nyomorognak itt, a mélyben. A katasztrófa nem válogat. Azok se válogattak az ezredfordulón, akik szélnek eresztették a bányászokat.

Garai bá komfort nélküli kisházban lakik Lyukóvölgy egy viszonylag könnyen megközelíthető pontján. Amikor három évvel ezelőtt infarktussal kórházba szállították, kiderült, hogy annyira rossz az állapota, hogy az életben maradáshoz hét eret át kell ültetni a lábából a mellkasába. Lyukósi barátom azóta sem tudja, hogy a műtét előtti sokkban hallotta-e félre az orvos szavait, vagy tévedés történt, és a beavatkozás közben jöttek rá, hogy mégsem olyan súlyos a helyzet. Bárhogyan is,
az egyetlen jó hír, amit Garai bá a műtét óta kapott, hogy végül „csak” négy eret vágtak ki belőle.
Hamarosan tönkrement a dereka, a térde, aztán hályog húzódott a jobb szemére; mozgás- és látássérült lett. Elveszítette az állását, nyugdíjra egyelőre nem jogosult és nem részesül semmiféle juttatásból sem, ugyanis ezekhez intézkedni kellene a városban, ő pedig fizikailag képtelen a dolgok után menni. A gyógyszerektől, ha egyáltalán meg tudta vásárolni őket, hascsikarása támadt, és mivel gyakran előfordult, hogy nem ért ki időben a kisház mögötti pottyantósig, már nem szedi őket. Nyáron az árnyékos teraszon tölti a napjait, télen az ablakból nézi, ahogy telik a kurvaélet.
Rozoga lócáján üldögéltünk, amikor combközépig felhajtogatta fekete melegítője bal lábszárát, és megmutatta a hegeket. Ebben a hőségben legszívesebben a bőrét is ledobná az ember, jelentette ki, majd rám nézett.
Mintha tejüvegből formálták volna a jobb szemét.
Jó, hogy annak idején ideültetted ezt a fűzfát, sokkal elviselhetőbb alatta az idő, mondtam, miután felálltam. Már mész is, kérdezte ijedten.
Mostanában elég sokan megfordulunk errefelé, ambiciózus alkotók, újságírók a „jó ügy” képviseletében, nyersanyagért. Jövünk, egyre csak jövünk a látványbányába.
Sikeresek vagyunk, formálgatjuk a közvéleményt, miközben a szegénység lassan, de biztosan a mozgássérült bányász életére tör.
Tönkrement derék, elviselhetetlen végtagfájdalom ide vagy oda, muszáj vízért menni, tüzelőt szerezni, cipekedni az imbolygó dűlőutakon, miközben enni kell, inni kell, mosni kell és valakinek mindig lennie kell a lyukacsos kályha vagy a lerobbant sparhelt mellett, mert a kipattanó parázs egy szempillantás alatt felemésztheti azt a keveset, amelyet évek, évtizedek alatt összekuporgatott az ember. Akár ebben a pillanatban is, amikor ezt írom Debrecenben, az albérletemben, a konvektor mellett, az asztalnál, ahol
nem hangzik olyan idegenül, mint kint, a terepen, hogy én az írott szóval akarok segíteni.

Visszaültem Garai bá mellé. Arra gondoltam, hogy ül eleget egyedül, és egy éppen íródó szöveg igényeit is szem előtt kellett tartanom.
Új jelzős szerkezetekre volt szükségem a mosdatlan test szagának ábrázolásához.
Egy másik szag jut most eszembe, egy másik szövegé. A Nevet szerzel magadnak című interjúnovellámban, amely az Alföld 2023/6-os lapszámában jelent meg, a Juhász Tibor nevű elbeszélő látogatást tesz egy Lyukóvölgyből elszármazott családnál. Egy frissen meszelt szobában beszélget a Béla nevű családfenntartóval, aki egy ponton megkérdezi tőle, hogy zavarja-e a mész szaga, de az elbeszélő a levegőben terjengő cigarettafüstön kívül semmit nem érez. Miután megtudja, hogy Béla striciként dolgozó unokája, Dzsonika kiszabadult a börtönből, ráadásul ott van a szomszéd szobában, félni kezd, már nem tud figyelni Bélára, mert elhatalmasodnak rajta az előítéletei. Azért keverem bajba az elbeszélőmet, mutatom fel az esendőségét, mert úgy akarok igazságos lenni, hogy besározom magamat is, kérdezte egy közeli dokumentumfilmes barátom, miután elolvasta a szöveget.
Miért nem írom meg azt is, hangzott a következő kérdés, hogy mit ettem és ittam a völgyben?
Azt, hogy kétszer is támadott meg kutya, eláztam, leégtem, vízhordás közben meghúztam a hátam, önkéntesként osztottam palántákat, vetőmagokat, zöldségeket a tűző napon, helyrajzi számokkal és GPS-koordinátákkal ellátott plasztikkártyákat vittem a parcellákra egy önkéntes társammal, mert átláthatatlanok a tulajdonosi és a telekviszonyok, vannak, akik segítséget se hívhatnak, hiszen nem tudják, hol laknak pontosan. Beszélhetnék az adományokról is, hiszen évek óta gyűjtök ruhát, gyerekjátékot, száraz élelmiszert meg pénzt a rászorulóknak. Vagy a földrajzi atlaszról, amit egy kisfiúnak vettem, mert az osztálypénz befizetése után nem maradt semmi a család kasszájában. Meg arról, hogy
Lyukóvölgyben soha egyetlen ember sem akart kárt tenni bennem.

De én újra és újra a Mérleg úti Alexandra Könyvesbolt mára kiürült bolthelyisége elé térek vissza, az üvegfödémhez. Néhol a cipőtalpaktól kisebb-nagyobb horzsolások, a leejtett táskák és kiszakadt szatyrok nyomán apró kráterek keletkeztek rajta, amelyekről egy ideje hegek és varratok jutnak az eszembe. Meg az, hogy az én lépteimnek is szerepe van abban, hogy mára nehéz oda belátni. Most, 2024. december 28-án nem látszik a bemutatóhelyiség. Mintha köd képződött volna köztem és a mozgássérült bányász között. Mintha belehelte volna azt a lesüllyesztett, zárt teret. Mintha nem is létezne.
Mit érezne Garai bá, ha megtudná, hogy azt írom róla, büdös?
A borítófotót Vigh Levente készítette.