A Vágott méret rendezvénysorozat ötödik alkalmát a Debreceni Egyetem Főépületében, a Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézet Könyvtárában rendezték meg. A rendezvény középpontjában Pataki Viktor Az emlékezet rétegei – Tanulmányok Oravecz Imre költészetéről című kötete szerepelt. A szerzővel a kötet alakulásáról, az Oravecz-életműhöz való kapcsolódásáról és az emlékezés kérdéseiről Juhász Tibor beszélgetett.
Juhász Tibor már a felvezetőjében kitért arra, hogy a tudományos könyvkiadás és a kultúraközvetítés eme szegmense országos viszonylatban nem tekinthető evidenciának. Ennek oka egy új tudománymetria bevezetése, mely előnyben részesíti az idegennyelvű publikációkat, ennek következményeként pedig a tudományos könyvkiadás visszahúzódott. Juhász első kérdése arra vonatkozott, hogy a szerző érzékel-e valamit ebből az átrendeződő környezetből. Pataki elmondása szerint a tudományos szövegek terén van egy nyomás, ami azt kényszeríti ki a szerzőből, hogy „a könyvnek meg kell jelennie”.
A szerző elmondása alapján a kötete is egy „hívás, sürgetés” miatt került kiadásra,
azonban hozzáteszi, hogy részben ez a saját maga mulasztása is, hiszen sok mindennel foglalkozik, ami miatt szétforgácsolódnak az energiái. Ez az oka annak, hogy a kötet befejezetlen, hiszen maga a doktori disszertációja alakult át tanulmánykötetté, valamint Oravecz költészete még egy élő, folyamatosan alakuló költészet.
A beszélgetést Juhász azzal folytatja, hogy ha Pataki publikációs listáját végignézi, akkor abból is észrevehető, hogy mennyi mindennel foglalkozik egyszerre, ugyanakkor: „a tudományos figyelmed jelentős része Oravecz Imre írásművészete köré összpontosul, tehát nagyon úgy tűnik, hogy makacsul kitartasz emellett az életmű mellett.” Juhász kijelentését követően a következő kérdést teszi fel: „Mikor találkoztál először Oravecz Imre életművével? Mivel szólított meg annyira, hogy hosszú évek múlva is kitartasz mellette?”
Pataki 2006-2007 környékén olvasta a Halászóembert, amely az 1972. szeptemberrel ellentétben erősebb kritikai fogadtatást kapott. Teljesen véletlenül találkozott a kötet verseivel, de azonnal mély benyomást tettek rá egy egyetemi szeminárium által. Pataki az akkori személyes élethelyzetét emeli ki a versek kapcsán; úgy alakult, hogy ezek a költemények lettek azok, amelyek „megszólították”.
Később többször próbálta elhagyni ezt az életművet, de soha nem tudott tőle elszakadni igazán.
Személyes életének történései mindig visszaszólították az Oravecz Imre-szövegekhez, amelyeknek központjában a halálpoétika és a gyász állt. Juhász ezt követően megemlítette, hogy a monográfiáknak egyfajta reneszánsza kezdett megjelenni, de Pataki következetesen kerüli ezt a kifejezést, már a kötete alcímével is, mivel a „tanulmányok” szót használja műfajmegnevezésként.
Azonban Juhász szerint a könyvet végigolvasva, minthogyha a monografikus igényesség is ott rejlene benne.
Egyrészt kronologikusan szerveződik a kötet, másrészt egyfajta ajánlatot tesz az életmű értelmezésére. Juhászt azt is kiemeli, hogy a kötetbe számos tanulmány nem került bele, amelyek ha bekerültek volna, akkor azokat a hézagokat, amelyeket Pataki következetesen áthidal, fel lehetett volna tölteni. Juhász szerint Patakinak rendelkezésére áll annyi anyag Oravecz költészetét illetően, amiből egy monográfiát össze lehetne állítani.
Pataki erre úgy reagált: „Ennek van egy komoly belső oka: a legrégebben íródott szövegeimtől olyan távolságot vettem, hogy már nem ismertem rá sajátként azokra a szövegekre, akárhányszor tértem vissza hozzájuk, arra kellett rájönnöm, hogy újra kell őket írni, mert nem jók.” Pataki még kiemeli, hogy a határidők sürgető nyomása nem is engedi azt, hogy ezek a szövegek kiforrottak legyenek, teljessé váljanak. A szerző mesélt arról, hogy a könyvkiadás nehézségei is gátolták abban, hogy hamarabb kiadja a kötetét, de állítása szerint nem is volt olyan színvonalon az akkori kézirat, hogy megjelenhetett volna. Pataki kiemelte, hogy 1996-ban megjelent Kulcsár-Szabó Zoltán kismonográfiája (Oravecz Imre, Pozsony, Kalligram, 1996 [Tegnap és ma: Kortárs magyar írók sorozat]), amely magába foglalta az addigi életművet, ekkor még a regények nem lehettek benne, de a Szajla-versek igen.
Pataki ettől viszont el akart rugaszkodni, valami újat akart mondani, mint az eddig megjelent kismonográfia.
A szerző szerint úgy alakult az Oravecz-életmű, hogy az „emlékezet” mint hívószó nagyon is helytálló lett számára. „Az elméleti kérdésfeltevések és az Oravecz-szövegek kéz a kézben jártak”, mesélte. A kötet megjelenésével kapcsolatban azt is kiemelte, hogy az elmúlt években nagyon sok jelentős szöveget publikáltak, amelyek elolvasása után ő maga nem tudott volna újat mondani. Juhász azzal a kérdéssel folytatta a beszélgetést, hogy szelekció tekintetében Pataki amiatt nem foglalkozik-e kötetében A hopik könyvével, mert Kulcsár-Szabó ennek az Oravecz-kötetnek az emlékezetstratégiáját körültekintően elemezte a monográfiájában.
Pataki véleménye szerint az a könyv akkor még nem végezhette el ezt a feladatot,
inkább csak kontextust teremtett a témához: „érintőlegesen foglalkozott az emlékezet problémájának kérdésével, viszont az tény, hogy könnyű volt meglovagolni ezt az utat, ugyanis azt kijelölte.” Pataki szerint: „Kulcsár-Szabó Zoltán könyve egy nagyon jó monográfia, de megvoltak a saját korlátai, amelyeket viszont nagyon jól látott. Így viszont lehetőségem nyílt arra, hogy behatoljak ebbe a térbe.”
A szerző szóba hozta, hogy az emlékezet problémájával foglalkozó írások mennyisége jelentős, így a megközelítés komoly szelekciót kívánt. „Az emlékezet kérdése egy olyan dolog, amelyről nem lehet eleget és kimerítően beszélni, én pedig kevés voltam ehhez. De rájöttem, hogy mégsem ez érdekel bizonyos versek kapcsán, hanem az a bizonyos saját dolog” – Pataki úgy gondolja, hogy ez
a „saját dolog” az, ami miatt nem lettek elméletibbek a szövegei, hanem sokkal inkább elemzésközpontúak.
Juhász a következőkben afelé terelte a beszélgetést, hogy az emlékezésimpulzusok hatással voltak az Oravecz-recepció alakulástörténetére. Kezdetben ugyanis az Oravecz-életműhöz olyan hívószavak társultak, mint a tanácstalanság és az idegenség. Az emlékezet fogalmának felértékelődésével összefüggésben megnőhetett az az értelmezési igény is, ami az Oravecz életművet övezi. Juhász ezek mellett kiemelte, hogy nem csak ez a két fogalom az, ami benne rejlik az életműben, Pataki kötetében például a társtalanság fogalmát is behozza. Juhász kérdése arra irányult, hogy a „társtalanság” jellegadó fogalma tartható-e most is.
Pataki szerint a társtalanság abból is fakadhat, hogy Oravecz nagyon sokáig nem is élt ebben az országban: „Első kötete, a Héj számára a korabeli recepció szerint nem az Újhold volt a fogódzó, hanem sokkal inkább a Frank O’Hara-féle költészet, az újszenzibilitás német és amerikai lírái.”
Megítélése alapján viszont jelen van egy olyan író- és költőnemzedék, akik számára Oravecz megkerülhetetlen csomóponttá vált.
Ezután szóba került, hogy kirajzolódnak-e korszakhatárok az életműben. Pataki az életmű belső alakulását nézve a Halászóember verseit biztos fordulópontnak tekinti, de a kortárs költészeti folyamatokkal párhuzamban nehéz ezt meghatározni. Kifejtette, hogy
vannak ugyanis témahívők, akik szerint az Oravecz-életmű a halálról és a magyar faluról szól,
és hogyha ez így van, akkor ezeknek nehéz párját találni a kortárs lírában. Mivel teljesen másképpen zajlottak le ezek az értékvesztések külföldön, emiatt az életmű is nehezen eladható, „hosszú távú, de nem piacképes”.
Juhász megjegyezte, hogy Oravecz maga nem szereti az életmű fogalmat, de közben a művei egymásból következnek, „egymásra emlékeznek”. Pataki a könyvében is hoz olyan összefüggést, ami azt állítja, hogy
a művek nemcsak az előzményeikkel, hanem a következményeikkel is számolnak.
Juhász ebből kiindulva jegyezte meg, hogy nehezen tudja elképzelni, hogy nem egy tudatos életmű építkezéséről van itt szó.
Pataki Juhászra reflektálva határozottan kijelentette, hogy ez egy tudatosan összerakott életmű. „Nem szereti az életmű fogalmat, de azt se szereti, ha azt mondják, hogy nagyon jó regényt írt, ő egy ilyen ember. Van egy ragaszkodása a vélt objektivitáshoz, nagyon sok adatot megnéz, ha valamiről úgy gondolja, hogy az úgy van, akkor az úgy van, s ha találsz egy rést a pajzson, akkor megváltoztatja a szöveget, nehogy baj legyen. Ez sokat mond az ő alkotói folyamatáról is, nem életműben gondolkodik, hanem abban gondolkodik, hogy ez a tény nem jó.”
A beszélgetés végéhez közeledve Juhász azt az Oravecz-kijelentést idézte fel, melyben azt állítja, hogy
nincs értelme lírában és prózában gondolkodni, helyette inkább líraiságban és prózaiságban.
Pataki szerint ebben igaza van Oravecznek, hiszen: „az életművének legfontosabb nóvuma, hogy a költői szónak és mondatnak a teherbíró képességét próbára teszi. Azt próbálgatja, hogy meddig mehet egy költői szó, verssor-e egyáltalán az alapegysége a költői szövegnek.” Pataki úgy véli, hogy Oravecz költészetében ez a legfontosabb kérdés.
Juhász utoljára azt kérdezte, hogy az a tudományos praxis, amit eddig Oravecz Imre neve fémjelzett Pataki esetében, folytatható-e tovább.
Pataki markánsan megfogalmazta, hogy talán túl sokat beszélt már Oraveczről,
és nem kizárt az sem, hogy sok esetben már csak a meglévő gondolatait kontextualizálta újra. Hiába van rengeteg jegyzete és szövege, most úgy gondolja, hogy egy ideig mindenképpen távol kívánja tartani magát a költő életművétől.
Vágott méret #5, Debreceni Egyetem Főépület, Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézeti Könyvtár, 2025. február 26.
A fotókat Pótor Barnabás készítette.
