A metalcore talán az egyik legdinamikusabb és a legszínesebb felhozatalt kínáló keményzenei alműfaj. És mint ilyen, lényegében ernyőfogalomként is használatos. Hiszen számos eltérő stílusban fogant, mégis gyökereiben hasonlóságokat mutató zenekarra, lemezre ráhúzható a címke. Ha pedig valaki kifejezetten szereti a metál szubzsánerek rendszertani mikromenedzsmentjét, a metalcore alatt is rengeteg alműfajt találhat (ki). 2025 első öt hónapja szerencsére kitermelt már annyi említésre méltó metalcore lemezt, melyeket megvizsgálva többé-kevésbé reprezentatív képet kaphatunk a zsáner mai állapotáról. Cikkünk második része.
A modern úttörők: Architects, The Sky, The Earth & All Between
Ha már az A Day To Remember kapcsán beszéltünk arról, hogy nagy hatással lehettek az őket követő zenekarokra, akkor ugyanez még határozottabban mondható el az Architectsről. A 2004-ben alakult brit zenekar nemcsak a metalcore zsánerkereteit feszegeti és alakítja folyamatosan, de számos megújuláson estek át maguk is.
A szokványosabb, mégis technikás metalcore hangzásukat egy súlyosabb, sötétebb megközelítés követte,
majd náluk is megjelentek a fülbemászó riffek, a dallamos ének, és elkezdtek elektronikus hangszereket használni. Lemezeik hangulata azonban markánsan eltérő, hisz mindegyik saját megszólalással és egyéniséggel bír. Nemcsak zeneileg, de dalszövegeik témáiban is tudtak frissességet hozni a zsánerbe. Dalaikban gyakran foglalkoznak környezetvédelemmel, mentális egészséggel és társadalmi problémákkal is, melyek bár sosem voltak idegenek a műfaj gyökereitől, előadásukban újra előtérbe kerültek.
A The Sky, The Earth & All Between már a zenekar tizenegyedik lemeze, és ismét tudnak újat mutatni. Az Architects az utóbbi években visszatért a keményebben megdörrenő hangzásvilághoz, tovább kísérleteznek az elektronikával (Judgement Day) és az atmoszférikus betétekkel is. Úgy tudtak továbbra is komplexek maradni, hogy az új lemez nem kevés nu metal és alternatív metal hatást mutat a riffek és dallamok tekintetében. Sam Carter énektémái kifejezetten szerteágazóak. Hozza a színvonalat, akár légies dallamokat ad elő (Evil Eyes), akár a jellegzetessé vált üvöltéseit hallatja – sőt, időnként kifejezetten durva terepekre is elmerészkedik (Blackhole).
A The Sky, The Earth & All Between egy kifejezetten változatos és érdekfeszítő lemez,
amely egyszerre kedvez a banda korábbi és későbbi időszakát kedvelőknek is. Persze ehhez kell egy jó adag nyitottság is, mert az Architects továbbra sem egy könnyen beskatulyázható együttes, és az új lemezével is feszegeti a hallgatók és saját korlátait is.
A nu metalos franciák: Landmvrks, The Darkest Place I’ve Ever Been
A nu metal és a metalcore kapcsolata az utóbbi jópár-évben egyre inkább előtérbe kerül, pedig a két zsáner viszonya közel sem volt mindig magától értetődő. Mindkét műfaj a kilencvenes évekhez köthető, de míg előbbi már akkor hódító útjára indult, utóbbi még csak a szárnyait bontogatta és erőteljes alakulásban volt, látszólag teljesen más irányok felé. Aztán
2010 után egyre több core zenekar vállalta rajongását az egyébként megvetett nu metal iránt,
amely a zenei hatásokban is óhatatlanul megjelent. A metalcore tipikus elemei mellé, mint a hörgés, üvöltés és a tiszta ének (mely a nu metalra is jellemző) megérkezett a rap, valamint a dobtémák közé befurakodtak a hip-hop inspirálta ritmusok is, az elektronika és a scratch használata mellett. Ugrás 2025-re, és a nu metalcore mint szubzsáner olyan természetesnek vehető, mintha mindig is önálló entitás lett volna.
Ennek a stílusnak a képviselője a 2014-ben alakult francia Landmvrks is, a The Darkest Place I’ve Ever Been című lemezükkel pedig nemcsak egy meglepően energikus és szórakoztató anyagot tettek az asztalra, de könnyen lehet, hogy új sztenderdet állítottak fel a szubzsánerben. A Landmvrks egyik különlegessége, hogy nem ódzkodnak a francia nyelvű rapbetétek alkalmazásától sem, így a nu metal egyik speciálisan helyi változatát (frenchcore-nak is nevezték, bár ez manapság az elektronikus hardstyle egyik verzióját jelöli) idézik meg zenéjükben, melyet a műfaj csúcsán például a Pleymo, a Smash Hit Combo és az Enhancer játszott.
Míg az előző albumon csak gyengéden érintették ezt a zenei vonalat, a negyedik nagylemezen már nyíltan beleállnak.
Ugyanakkor a Landmvrks francia nu metal hatásai mellett kifejezetten nagy szerep jut az Architects inspirálta modern metalcore szerteágazó színességének, és a dalok érzelmi mélysége is nagy vonzerővel bír. Persze aki sem a metalcore-ért, sem a nu metalért, sem pedig a francia nyelvért nem rajong, annak talán tévút lehet ez a lemez.
A dühös szökőár: Spiritbox, Tsunami Sea
Az alakulását tekintve a listán legfiatalabb zenekar a kanadai Spiritbox, ám alapítótagjai korántsem nyeretlen elsőévesek. Courtney LaPlante énekes és Mike Stringer gitáros/mindenes az Iwrestledabearonce soraiból kilépve hozta tető alá a Spiritboxot, a banda pedig ezután sokat melózva jutott publicitáshoz, és népszerűségük az egekig szökött. Aminek megvolt az az átka is, hogy a metálközeg így egy újabb divatbandát látott bennük. Pedig a Spiritbox zenéje általában véve még úgysem nevezhető mainstream fülekre tervezettnek, hogy
bizony vannak popzenei hatásaik is, főleg a refréneket tekintve.
De ugyanúgy felfedezhetjük a kilencvenes évek alternatív metálját, a djent vaskos hangzásvilágát és szaggatását vagy az atmoszférikus ambient jelleget is.
Második nagylemezük, a Tsunami Sea pedig éppen olyan egyveleg, amilyenre a baljós, sötét borító alapján számítani lehet. A lemezt nyitó Fata Morgana öblös, szinte apokaliptikus nyitánya azonnal bedob a mélyvízbe, azonban hamarosan a banda atmoszférikus, lebegősebb-elszállósabb oldala is megmutatkozik. Ez a kettősség nagyon jól jellemzi az egész lemezt. Lényegében egymást váltják a könnyed, szinte éteri momentumok és a kíméletlen, mélyre hangolt, pusztító részek. A másodikként érkező Black Rainbow ellentmondást nem tűrő módon mossa el az előző dal reménytelibb momentumait, és fékezhetetlen szökőárként robog végig a hallójáratokon, pedig még csak nem is ez a címadó. Ez a szám is tekinthető indikátornak, hiszen
már a lemez elején megcsillantja a Spiritbox futurisztikusabb oldalát,
amelyben az indusztriális zajoké és LaPlante gépiesen torzított hangjáé a főszerep, helyenként pedig még drum’n’bass jellegzetességek is tetten érhetők. Nem kell azért attól tartani, hogy átvennék az industrial metal nagyjainak helyét vagy sci-fi metalba váltanának, de a Mnemic, Fear Factory és Sybreed sajátosságai tagadhatatlanok ezekben az elemekben. Gitárhasználat terén még az Architects és a Gojira rokonsága fedezhető fel. Ezután pedig egyből egy kifejezetten szélesebb közönséget célzó dalkettős következik, a Perfect Soul és a Keep Sweet képében, amelyek a durvulásban máris megfáradt füleknek nyújthatnak pihenőt. Aztán pedig az előzőekben megfogalmazott recept alapján készült dalok váltják egymást. A Tsunami Sea a címéhez méltóan sötéten hömpölygő, mégis helyenként légiesen könnyed, egyszerre dühös, mégis révetegen álmodozó.
A középutas feltörekvők: Employed to Serve, Fallen Star
A 2011-ben alakult angol Employed to Serve a harmadik lemezén mintha útkeresésbe kezdett volna, pedig eddig sem rendelkeztek igazán kiforrott jellegzetességekkel. Természetesen nincs is ezzel baj, ráadásul könnyen elképzelhető, hogy a jelenleg kevésbé felkapott banda így szélesebb rétegekhez is eljuthat. Zenéjük nem tipikus metalcore abban a tekintetben, hogy sem a zsáner klasszikusait, sem a modern bandák jellegzetességeit, bevált sablonjait nem idézi direktben.
Dalaik gyakran a megszokottnál groove-központúbbak,
határozottabban érezhetők náluk a hardcore gyökerek is. Ráadásul énekesnőjük, Justine Jones előadásmódja is inkább a klasszikus hc frontemberek és frontasszonyok sajátosságait hozza, míg a tiszta énekdallamokért főleg Sammy Urwin gitáros felel.
A Fallen Star egyértelműen azzal a céllal készült, hogy tágítsa a banda zenei repertoárját, hogy a még színesebb felhozatal kitárja számukra a szélesebb ismertséghez vezető kapukat. Ehhez olyan vendégek adják nevüket és tehetségüket, mint Jesse Leach a Killswitch Engage-ből (Who’s Side Are You On?), Will Ramos a Lorna Shore-ból (Atonement) és Serena Cherry a Svalbardból (Last Laugh), mely utóbbi bandával egyébként is jó barátságot ápolnak.
A vendégek jelenléte persze önmagában nem garancia a sikerre, emlékezetes dalokat is kell pakolni a lemezre.
Mindamellett, hogy az Employed to Serve a korábbiaknál változatosabb zenei képet mutat, a dalok minősége mégis inkább ingadozó. Az Atonement persze Ramos nélkül is sláger lenne, bunkóegyszerűségű döngölésével és ragadósan dallamos refrénjével, amibe még egy ízes gitárszóló is belefért. A Serenával előadott Last Laugh nagy meglepetése a posztpunkos gitárhangzás, amitől leheletnyi gót beütése lesz a dalnak.
További meglepetés még a gyanútlan hallgatóknak, hogy nyomokban billentyűket is tartalmaz a lemez,
adott helyeken nem is kilógó, de kissé mégis stílusidegen módon. Ahol viszont egyáltalán nem lóg ki, az a zárótétel, a From This Day Forward, amely a vége felé sokkal svalbardosabb, mint amennyire employedos zenei jegyeket mutat. Talán éppen ezért nem is itt énekel Serena, nehogy pofátlannak tűnjön a hatás. A valódi csúcspont azonban az album közepén elhelyezkedő Brother, Stand Beside Me. A középtempós, bólogatós, feszült hangulatot árasztó dal szépen építkezik a dallamos átvezetőig, ami aztán egy zaklatott, monoton breakdownba torkollik, majd egyesül az előbbi dallammal. Bár nem minden esetben sikerült megfelelően összehegeszteni a dalokat, összességében a Fallen Star remek választás lehet azoknak, akik szeretnének megismerni egy ambíciózus, intenzív, groove-os metalcore brigádot. De valószínűleg az igazi áttörés még várat magára.
A cikk első része itt olvasható.
Architects: The Sky, The Earth & All Between, Epitaph, 2025.
Landmvrks: The Darkest Place I’ve Ever Been, Arising Empire, 2025.
Spiritbox: Tsunami Sea, Rise Records, 2025.
Employed to Serve: Fallen Star, Spinefarm Music Group, 2025.
