2023-ban jelent meg Lovas Sz. Judit debütkötete, a versfordítással is foglalkozó szerző előtte többek között a Prae-ben, a Vörös Postakocsi, a FÉLonline és az Irodalmi Jelen felületein publikált. A kötetet az ÉS LXVII. évfolyam, 42. számában megemlítette A hét könyvei között, de Fülöp Barnabás literás vakreflexióján kívül (Késelés késsel) kritika az idei évig, 2025-ig nem jelent meg sem a kötetről, sem az egyes versekről. Nem tudom eldönteni, hogy ez a hallgatás a költőnek szól, a marketingről (annak módjáról vagy hiányáról) vagy a témaválasztásnak. A magam részéről úgy gondolom, hogy bár az első kötetek gyerekbetegségeitől ez az anyag sem mentes, megérdemli a figyelmet.
A kötetben a tudattalan és a tabuk terepén mozgunk. A motívumrendszer egyik fő eleme a BDSM kategóriájába tartozó dominanciajáték, „mesterek”, „gazdák”, „úrnők” castingolják leendő szolgáikat, majd dolgoztatják és/vagy kínozzák őket: „Rémlik, mintha nekem kellene / gondoznom a virágokat, megnyírni a sövényt, / vagy szilvakompóttal és tojásrántottával / tömve megint más szakdolgozatát // fogalmaznom” (Fekete kabóca), „Itt tört gallyakkal játszik, ott csalánnal simogat / a repkénnyel szegett kavicsos úton. / Lassan, hogy minél hosszabban nyomódjon / térdembe szilánk” (Sétáltatás). Nem egyszer a domináns fél a vers megszólítottja is (Válasz egy ifjú mesternek). Mégis elég hamar egyértelművé válik, hogy
ezek a gazdák valójában csak kellékei/statisztái egy belső játszmának.
Az alárendelt nem egyszerűen önként rendelődik alá: „magamra zárom az emberi kalitkát” (Olga úrnő kertje); hanem arra kényszeríti is magát: „ha a felszínen akarsz maradni, / ezért megalázol, elfogadom ezt a törvényszerűséget” (Mesterek színe előtt). A kínzás eszközeit maga választja ki: „Könyvespolcomon úgy hányódik / a szájpecek, mint másén a mobiltöltő. […] míg viszem nekik az eszközöket / egy kínai hátizsákba gyömöszölten” (Samara), elnyomóit pedig legalább annyira megválasztja, mint azok őt: „rabszolgának jelentkeztél” (Audició), sőt skalpokként tartja számon őket: „A második tanárnő, de a harmadik vörös vagy / és az első olyan, aki természetes” (Chillingworth).
Mi a célja ennek a sok önmagára kényszerített szolgálatnak, fogságnak? Alázatot tanulni, válaszolja a szöveg:
„mint mester, az alázatot tőle tanulónak” (Sétáltatás), bár én inkább mondanám a hessei farkas betörésének: „már gyerekként is én voltam a farkas, / majd tanárnak, lelkésznek tettettem magam, /mert rég állat lakott bennem, fenevad, hatalmas, // olyan, mint egy ember, akit magadhoz szoktatsz, / de a feje óidei, valami szörnyeteg, / szájpecektől feszül télre nyíló ajka, / szélén szárad virág, nyál, föld, és a neved.” (Chillingworth)
A beszélőt végeredményben mégsem képesek uralni: büszke a saját kitartására: „Nem marok belé, ahhoz túl messze van, / de hogy meg sem ugatom, itt az a győzelem” (Lepaca Samael!); arra, hogyan számította ki a gazda gondolatát: „Próbálok egyszerűen beszélni / hogy a szavaim mögött rossz / szándékot ne érezz, se megvetést” (Befoltozott, kék tető alatt); arra, hogy mindezzel igazából nála volt a kontroll: „találd / meg mindenkihez a hozzá / való kulcsot, nem empátiával, / hanem hozzáértéssel” (Violet Ark).
Néha cinkosan összekacsint az olvasóval: ő jó szolga,
de a gazda hóbortos, hamar elveszti érdeklődését: „Csak akkor foglalkoznak az ember / őrzésével, ha ez a munkájuk, / zsarnokságból hosszan ezt / senki nem teszi” (Abyss), egyszóval a gazda alkalmatlan. Ezek a látszólagos ellentmondások és nyitva hagyott kérdések pozitív feszültséget teremtenek, és jól érzékeltetnek egy olyan húzd meg-ereszd meg dinamikát, ami nem elsősorban a kapcsolati működésekről, hanem a beszélő belső vívódásairól szól.
Az első (Így mondd, fiú) és második ciklus (Apám háromszázezerért csinált ketrecet) jelentősen eltérnek egymástól. A kötet általában mer játékos, sőt kísérletező lenni: a beépített párbeszédek, merész, de jó arányérzékű címadások (Ősz volt. A ház szürke, kék tetővel, az a miénk), formai játékok (De profundis, Scolia hirta), a mottók és lábjegyzetek szövedéke mint motívumháló és eltartási technika (az olvasót szándékoltan ki-kizökkenti a főszövegből) mind ennek megnyilvánulásai; azt azonban, hogy az első és a második ciklus versei ilyen sterilen el lettek választva egymástól, nem érzem produktívnak,
a párbeszédlehetőségek kihasználatlanok maradnak.
Bizonyos mennyiség után az első ciklus újabb versei nem adtak hozzá a témához, így azt gondolom, lett volna ereje annak, ha összeeresztik a két ciklust: ha a monotóniát lazítja a második ciklus dísztelenebb, prózaibb nyelve, ha a fogság és a szolgálat más (pszichiátriai kontextusban értelmezett) és már korántsem önként vállalt verziói előbb jelennek meg: „Bevitet, / azt mondta, ha nem leszek normális” (Michelangelo), „Alszom. Az ébreszt / föl, hogy egy új hevedert rám csatolni – / kérdezik – van-e kedvem segíteni? // Vállat vonok. Úgysem kerülhetem el, / hát legyen” (Sümegen már voltam…).
A nyelvvel kapcsolatban voltak bosszantó apróságok, amiket szigorúbb szerkesztéssel le lehetett volna csiszolni.
Néhány példa: párbeszédeknél sokszor nem tudtam, éppen ki beszél, mire is reagál pontosan, mi a kontextus. Tehát nem láttam a jelenetet magam előtt: „»Tudom«, ad igazat komolyan. / »Na meg ördögalma«, ezen felderül: / »Ezért már megéri felkötni magam. / Te nem úgy véled?«” (Lepaca Samael!). A szöveg zeneisége és az idegen nevek/kifejezések a tabukhoz/szerepjátékokhoz/elfojtásokhoz jól passzoló, kvázi mágikus nyelvet teremtenek, de
visszatérően volt az a benyomásom, hogy egy-egy ritmusában jól hangzó sor grammatikailag nem áll meg:
„Olyanok a tetteim, mintha // meglöknének vagy megütnének, / így felállva is megtántorodom, / a kiegészítők fehér sebének / két felére osztva számolom [mit?]” (Befoltozott, kék tető alatt), vagy feleslegesen nyakatekertté válik: „Egészen hozzád szoktam, meg kell mondanom, / ahogy minket is furcsa neveken hívni, régi osztálytárs, legjobb barátnő” (Régi osztálytárs). Voltak túldíszített, képzavarig sűrített vagy megfejthetetlenül enigmatikussá vált sorok: „a figyelmem sötétre nyúlt éjszakából / ejti ágak fehér tavára szíved” (Néha olyan nyugalom van bennem…); „árnyékunk kaparja a cudar, lengén / gerendán hintázó falat” (In Elis III.); „az irántam érzett szánalom törékeny / egymásban megbízók alakját ölteni” (Mesterek színe előtt).
Azok a szöveghelyek voltak számomra a legerősebbek, ahol a leírt képek félreérthetetlenek, mégsem az arisztotelészi logika szerint építkeznek: „a kovácsoltvas kapu úgy áll, mint a fák, / nem kaparom, nem feszegetem: // bizalmatlan lesz, ha nyikorog tőlem. / Mint két csapzott szőrű eb” (Lepaca Samael!); „Úgy lett, amint vártam, összemosódtál / bennem másokkal, de nagy ára van, / látom az árnyékodat lehullani, / és megnő tőle a hatalmam” (Nyúlketrec). Vagy ahol minden díszítettség nélkül meri vállalni magát a kép vagy gondolat: „a tegnap esti tea fekete szalagot / hagyott a poháron” (Befoltozott, kék tető alatt); „régóta tudom, / hová nem szabad nézni, és ez tönkretett” (Ciszterna); „Furcsa gondolataim vannak, / amikben összefüggést találok” (Samael megkísértése).
Szerettem a növények kirajzolta motívumhálót:
„mint a futólonc kék termése télen – nem mindegy, / hogy kit táplálsz így, vagy feketébben. […] vadaknak adja gyümölcsét, mert nincsen illata” (Véreb); az ősabúzus elbeszélésének módját: ahogy mindvégig ott volt a háttérben, de mint az igazi szörnyek, csak ritkán és részlegesen mutatta meg önmagát: „valahol távol / az apám épp most rólam álmodik: fogy // közös időnk, én a hóbogyóbokrok / mögött térdelek, alig fogazok” (Sümegen már voltam…).
Összességében örültem a kötetnek, bátor és izgalmas vállalásnak tartom.
Asszociációsan nekem behozta Hermann Hesse már említett A pusztai farkasát, Misima Jukiótól elsősorban az Egy maszk vallomásait, Kinoko Hajime shibariművészetét, Jamamoto Takato festményeit; a pszichiátriás rész Stiller Kriszta Ködforgatóját. Zárásul álljon itt egy erőteljes szakasz A tegező inas című versből:
„Mester, az időt úgy tépték ki belőlem,
ahogy ez a szó elhagyja a szám.
Bárcsak a múltban is mindent olyan
tisztán értem volna el, mint ahogy
veled szemben állok. Szándékom,
mint jelenlétem itt mulandó.”
Lovas Sz. Judit: Gazdám, ne hibáztasd a vadászkutyát!, Napkút Kiadó, Budapest, 2023.
Képek: Harmony Art Foto
