A francia Sandfall Interactive fantasztikus környezetbe helyezett JRPG-je, a Clair Obscur: Expedition 33 jött, látott és győzött. A Belle Époque időszaka és a szürrealizmus által ihletett, szívvel-lélekkel készült világa felfedezésre csábít, árnyalt szereplői viselkedésének és sokrétegű narratívájának értelmezése máris parázs vitákat szült az interneten.
Mivel már temérdek kritika jelent meg a játékról, amelyek részletesen kivesézték a játékmechanikákat, főként a harcrendszert és a hozzá kapcsolódó fejlesztési rendszert, ezért ehelyett most inkább a narratíva elemzésére fókuszálunk, kiemelve néhány domináns témát, aminek a játékbeli jelenléte olyan kérdéseket vet fel, amelyek
a játékos bőre alá kúsznak, vagy inkább a körmünk alá fúródnak, mint egy szálka.
Hosszú idővel a játék befejezése után is foglalkoztatnak és újabb kérdések felvetésére ösztönöznek minket. Az alábbiakban tehát erősen spoileres tartalom következik. Lumière városa egyértelműen egy alternatív Párizs, Salvador Dalí-s elferdült Eiffel-tornya és abszolút szürreális építészeti megoldásai azonban jelzik, hogy rendkívül furcsa világba csöppentünk. A történet egy különleges napon kezdődik, amikor a harminckét éves Gustave (akinek a neve számos művészeti-kulturális asszociációt hordoz) virágot visz volt szerelmének, a harminchárom éves Sophie-nak.
Ám ez jelen esetben nem a romantika, hanem a búcsúzás szimbóluma,
Sophie ugyanis a nap végén meg fog halni, csakúgy, mint mindenki, aki betöltötte a krisztusi kort. A városban elérhető maximális életkort egy óriási, hatvanhét éve minden egyes évben eggyel csökkenő szám jelzi a távoli, tengeren túli Monoliton. Ezen a napon a Festőnő gigászi alakja ismét fölkel, hogy az előző számot letörölve eggyel kisebbet fessen a helyére.
A naplemente utolsó fényeinél azok, akiknek lejárt az idejük, egyszerűen köddé válnak, rózsaszirmokká foszlanak. A Gommage (radírozás) lezajlik, gyászolni viszont nem sok idő marad a másnap induló Expedícióra jelentkező önkéntesek számára. Ezek az alakulatok kezdetben a Törés utáni világ újrafelfedezésére szerveződtek, majd később a Festőnő legyőzésére esküdtek fel, hogy ezáltal megakadályozzák a számukra elkerülhetetlen kihalást.
A résztvevők hagyományosan utolsó évüket áldozzák fel a közösség érdekében,
amikor az útra vállalkoznak. A kivétel jelen esetben Gustave fogadott húga, Maelle, aki ugyan még csak tizenhat éves, de Gustave nélkül nincsen maradása a városban. A Kontinensre érkezésükkor egy rejtélyes öregember – Renoir – lemészárolja a csapat nagy részét. A túlélőkben szüntelenül ugyanaz a kérdés motoszkál: hogyan élhette túl az öreg a Gommage-t?
Gustave hamarosan rátalál néhány még életben maradt expedíciótagra, és együtt folytatják útjukat a Monolit felé. Egészen addig, amíg az első felvonás végén, azaz a játék harmadánál ismét útjukba nem kerül Renoir, aki megöli Gustave-ot.
Igen, a legkarizmatikusabb irányítható karakterünk egyszercsak nincs többé.
Kevés játék vállalja be, hogy miután erős érzelmi kötődést alakíthattunk ki a főszereplővel, a játék harmadánál egyszerűen meghal – hogy utána rögtön kapjunk helyette másikat, aki a későbbiek ismeretében többszörösen is kimeríti a pótlék fogalmát. Az új szereplő, a konfrontációból Maelle-t „hősiesen” kimentő rejtélyes alak, Verso, aki valamiért korábban szerepelt már Maelle látomásaiban. Innentől tehát Verso az Expedíció „vezetője”. Bár sejthetjük, hogy titokzatossága mögött sötét dolgok rejlenek, azt talán nem, hogy mennyire.
A második felvonás végén szó szerint lehull a lepel, és kiderül, hogy az évek óta az életükért küzdő lumière-i emberek világa puszta konstrukció, egy festmény, amely egy bizonyos Verso Dessendre nevű kisfiú képzeletének szüleménye – aki felnőttként életét vesztette egy tűzben.
A Dessendre család valóságában a festők gyakorlatilag varázslók, akik élő, lélegző világokat tudnak alkotni,
melyeket a lelkük egy apró szilánkja tart mozgásban és életben. Verso még kisgyerekként alkotta ezt a világot, benne a mókás, ecsetnek kinéző Gestralokkal, saját maga és nővére, Clea játszóteréül. Miután meghalt, az anyja, Aline, gyásza elől a festmény világába menekült, sőt, még a családtagjait is megfestette magának, hogy boldogan élhessen(ek) ebben az illúzióban. Renoir, az apa, viszont utána ment a Vászonba, hogy kiszabadítsa. Ekkor történt a Törés, ami szétszakította a világot, mivel Aline nem akart hazamenni, Renoir pedig nem volt hajlandó otthagyni. A Verso, akit látunk, nem más, mint a tűzben elhunyt férfi anyja által festett másolata, aki azért jött létre, mert Aline nem volt képes szembenézni fia halálával.
A festett személyek viszont bármennyire hasonlítsanak is a valós verzióikra, nem azok klónjai, inkább olyanok, mint az álombeli alakok. A személyiségük olyan, amilyennek Aline emlékezett rájuk. A fia festett mása, Verso, kezdettől fogva tudja, hogy ő „hamis”, egy halott ember tökéletlen másolata, az anyja emlékei alapján.
A világ tehát nem más, mint egy gyermek álma, ami egy családi tragédia csataterévé vált,
és amibe önhibájukon kívül belekeveredtek a Vászonban élő, tehát nem valóságos, de öntudattal bíró(nak tűnő) és érző teremtményei. Annak a kérdése, hogy elfogadjuk-e a Vászon lényeit autonóm létezőknek, egy külön filozófiai tanulmány tárgya lehetne, de a játék során a legtöbb jel arra mutat, hogy azok, ezért mi is ezt vesszük adottnak. A Festők a Vásznak istenei, akik különböző entitásokat hívnak életre, ugyanakkor minden szempontból felsőbbrendűeknek gondolják magukat, hiába mutatják a lények az autonómia és öntudat félreérthetetlen jeleit.
Amennyiben valóban létezne ilyen teremtő mágia, használatának feltételeit erősen szabályozni kellene,
és kidolgozni valamiféle etikai keretrendszert a bent élő értelmes lények védelmére. Renoir ugyanis szemrebbenés nélkül törli el a Vászonban élő embereket, csak hogy visszakaphassa a való világban a feleségét. Clea, a legidősebb lány a saját festett verziójával is kegyetlenül elbánik, mivel nem tetszik neki, ahogy az anyja megalkotta: átfesti, azaz elveszi a szabad akaratát, és arra kényszeríti, hogy Nevronokat gyártson. Ezek a világot járó szörnyek, akik az expedíciók tagjaira vadásznak, és megölik őket, hogy a chromájuk – a festéshez szükséges univerzális teremtőerő – ne juthasson vissza Aline-hoz.
A játék számtalan trükkös narratív megoldással dolgozik. Az egyik az, hogy a történet elején a játékost felruházza a kontroll illúziójával, amikor Gustave-ot és kis csapatát irányítva elindulunk az expedícióra. A kontroll ugyan már a legelején megbicsaklik, amikor Renoir első feltűnése alkalmával megtizedeli a csapat tagjait, de Lune épp időben akad rá Gustave-ra ahhoz, hogy megakadályozza az öngyilkosságát, hiszen feladatuk van, Lumière lakóinak szüksége van rájuk. Gustave szándékosan nagyon szerethető szereplő, melegszívű, vicces, felelősségteljes, erős küldetéstudattal bír és bármit megtenne azokért, akiket szeret.
Jelmondata: „Azokért, akik utánunk jönnek.”
Az első fejezet végén bekövetkező halála több játékosból olyan haraggal vegyes megdöbbenést váltott ki, hogy majdnem abbahagyták a játékot. Pedig itt kezdődik még csak az igazi érzelmi hullámvasút. Gustave halála révén – akihez ekkorra már szorosan kötődünk – a saját bőrünkön tapasztalhatjuk meg a gyász különböző fázisait. Ez kockázatos, ugyanakkor izgalmas narratív döntés a fejlesztők részéről. A Dessendre család tagjai – mint azt az alábbiakban kifejtjük – a gyász ugyanezen fázisai által érintettek, a különbség csak az, hogy jó esetben a játékos a kaland végére eljut a veszteséggel való megbékélés fázisába, amire a karakterek többsége képtelen.
A játék világában a halál mindennapos, megszokott dolog; nincs ember, aki ne veszített volna el valakit.
Az Expedíció tagjai különféleképp birkóznak meg a gyásszal:
Gustave céltudatos, mindig előre tekint, Sophie elkerülhetetlen halálából is hajtóerőt merít: azért küzd, hogy másokkal mindez már ne történhessen meg. Azonban motivációja erősen függ a szeretteitől: tömeges elvesztésükkor határozottsága meginog; a játék elején, társai holttestét látva fontolgatja az öngyilkosságot. Lune egész élete a Monolit és a Festőnő kutatására alapult, ezt a célt még a szüleitől örökölte: akcióorientált megküzdéssel néz szembe a gyásszal. Sciel számára a halál egyfajta megkönnyebbülés lenne, hiszen „együtt lehetne” a férjével. Nem nyilvánvaló, mennyire hisz a túlvilágban, azonban ő nem tiltakozik a halál gondolata ellen. Ráadásul, amikor a férjét elvesztette, ő is megpróbált véget vetni a saját életének, vízbe fojtva magát, de Esquie, Verso egyik teremtménye/barátja megmentette. Azt azonban nem tudta, hogy várandós volt, és elvesztette a magzatát. Gyászreakciója tehát akaratlanul a halálát okozta egy új, reménytelibb életnek.
Aline a teljes tagadás fázisában ragad. Saját maga számára megteremti az ideális családot – kivéve Aliciát, akit annyira gyűlöl, hogy a Vászonban is sebzettre festi – a következményekre való tekintet nélkül, nem törődve azzal, hogy a családtagok is érző lények lesznek, akik valós emberek szubjektív másolatai, gyakorlatilag élő emléklenyomatok. Ráadásul halhatatlanok is. A legidősebb testvér, Clea ridegnek és pragmatikusnak tűnik, de valójában a haragot testesíti meg.
Szándékosan távolít el magától mindenfajta érzelmet, mert nem akar sebződni.
Küldetése van, nem engedheti meg magának a „gyengeséget”. Ő a kinti világban vívja háborúját a tragédiát kiváltó, a tüzet okozó Írók ellen. Mivel nem ér rá álomvilágokban csatározni, miután Renoir Aline után ment a Vászonba, de nem tért vissza, Clea Aliciát küldi be, hogy segítsen az apjuknak, de Aline chromája elragadja, így születik újjá Maelle képében. Maelle fokozatosan épül fel a sorozatos halálozások okozta poszttraumatikus stressz-szindrómájából, amíg meg nem tudja az igazságot: ő valójában Alicia. Ekkor jut el az alkudozás fázisába: tudja, hogy a Vászonban való folyamatos tartózkodás a valódi testét hamarosan felemészti, de Maelle-ként mindent elérhet, amire Aliciaként esélye sincs: küldetése, családja, barátai vannak és övé az egész világ, ami felfedezésre vár. Ezzel gyakorlatilag halálra ítéli magát, de a hátralévő idejét úgy tölti, ahogy az neki megfelel. Eszképizmusát minden bizonnyal sokan átérezzük.
Verso a depressziót testesíti meg – a festett Verso nem kíván mást, mint megpihenni, megszabadulni szenvedéseitől, emellett pedig megmenteni az igazi családját. Végső célja a Vászon és a valódi Verso azt fenntartó lélekdarabjának elpusztítása. Verso lelkében tehát a freudi Erosz és Thanatosz harcában a halálösztön áll nyerésre. Az összes teremtmény közül neki fáj a legjobban, hogy „hamis” és „nem valódi”, hiszen ha ő nincs, a kis világ lakói zavartalanul és boldogan élnének. Bár erről nem ő tehet, hanem az anyja, mégis Aline-t akarja megmenteni mindenáron. Céljai eléréséhez folyamatosan fontos információkat hallgat el, ködösít, és adott esetben az árulástól sem riad vissza. Tragikus karakter.
Családjából Renoir az egyetlen, aki képes elfogadni a gyászt, és tovább akar lépni.
Erre kívánja ösztönözni megmaradt családtagjait is. Érdekes, hogy a valódi és festett Renoirnak is ugyanaz a motivációja: mindenre képesek a családjukért, csak éppen a két különböző család érdekében homlokegyenest eltérő dolgokat tesznek. A valódi Renoir segíti az expedíciót, hogy legyőzhessék a Festőnőt, minek révén Aline végre kikerülne a Vászonból. Festett Renoir viszont éppen a mindenkori expedíciók tagjait gyilkolja halomra, hogy megvédje a Festőnőt, és ezáltal a haldokló világ és benne festett családja a lehető legtovább megmaradhasson. Ő is tudatában van annak, hogy „csak” másolat, de attól még Erosz bűvöletében akar élni, ameddig csak lehet, mert ez, ennyi adatott neki.
A játék a következő, meglehetősen elgondolkodtató és a világ hangulatát felvezető dialógussal nyit: (Maelle) „Ha virágot akarsz adni valakinek, azt azelőtt kellene, mielőtt elhervad és meghal.” (Gustave) „A virág vagy Sophie?” A Vászon világában az egyre közelítő halál egy látszólag megváltoztathatatlan strukturális törvény, a létezés adott kerete generációk óta. A Gommage minden évben eltörli az összes olyan személyt, aki betöltötte a Monoliton aktuálisan szereplő életkort, és ez alól nincs kivétel. Vajon mihez kezdenénk, ha előre tudnánk a halálunk pontos időpontját? Heidegger úgy tartotta, hogy
a valódi, autentikus létezés kritériuma tudatában lenni saját végességünknek, és elfogadni azt.
Csak ekkor válik lehetségessé az élet értékének megértése, a halálhoz mért lét (Sein zum Tode). Lumière városában a halállal való szembenézés nem csupán elméleti kérdés, hanem mélyen átélt, közösségi és szertartásos tapasztalat. Az elmúlás nemcsak egyéni sors, hanem a társadalmi struktúra központi mozgatóeleme, amely meghatározza az időhöz és a léthez való viszonyt. Míg Heidegger szerint a nem autentikus ember igyekszik elfojtani a halál szorongató gondolatát, és beleveszik a hétköznapok zajába, addig a Clair Obscur világa ennek épp az ellentétét képviseli: lakóit arra készteti, hogy számot vessenek az előre kijelölt végzettel, és e kikerülhetetlen sors tudatában próbálják megélni létezésük teljességét.
Ez a fajta tisztánlátás azonban nem vezet sem kétségbeeséshez, sem nihilizmushoz. Inkább egyfajta rituális megbékéléshez segíti a lakókat, amelyben a végzet nem ellenség, hanem elfogadott része az élet körforgásának.
A Gommage estéjén a város lakói összegyűlnek, hogy még egyszer utoljára megünnepeljék a létezést
– a fájdalom és az öröm különös elegyében, amely méltán idézi meg a sztoikus és epikureus filozófiai hagyományokat. A sztoikusok – például Seneca Az élet rövidségéről írt értekezésében – úgy tartották, hogy a halál nem gonosz, hanem a természet rendjéhez tartozó esemény, s hogy a bölcs ember az, aki nap mint nap gyakorolja az elengedést. Az epikureus gondolkodás – Epikurosz Menoikeuszhoz címzett levelében – pedig azt hangsúlyozza: „A halálnak semmi köze hozzánk, mivel a test miután feloszlik elemeire, már nem rendelkezik érzékeléssel, ami pedig nem bírja az érzékelést, annak nincs köze hozzánk.”
Az Expedition 33 világában e kettős bölcsesség tükröződik az elválás finom gesztusaiban: az utolsó táncokban, a közösen elfogyasztott búcsúvacsorákban, a csendes, mély tekintetekben, amelyeket nem a rettegés, hanem a szeretet és a jelenlét tölt meg. Ez az attitűd visszhangzik bizonyos szinkretikus kultúrák halottak napi szertartásaiban is – mint például a mexikói Día de los Muertos, ahol az emlékezés és a szeretet képes a gyász fölé emelkedni, a megosztott múlt szépsége révén.
Furcsa, hogy a halállal való rendkívül intenzív kapcsolatuk ellenére Lumière lakóinak nincs semmilyen vallásuk
vagy konkrét túlvilágképük. A Festőnő mint gonosz istennő árnya minden egyes napjukra rávetül, de senkit nem hallunk arról filozofálni, hogy vajon mi lesz velük a Gommage után, hogy létezik-e a testtől független lélek. Talán az expedíciók reménytelen volta, és a Gommage megmagyarázhatatlan és irracionális, mégis kíméletlen és megmásíthatatlan éves ismétlődése az oka ennek a végtelen racionalizmusnak és materialista világnézetnek. Amikor a történet során beigazolódik, hogy semmiféle túlvilág nem vár a festett népességre, ez senkit nem ráz meg. Inkább annak örülnek, hogy Maelle, az új kvázi istennőjük közbenjárása révén a halál többé nem végállomás számukra, hiszen visszatérhetnek belőle.
A világban található más lényeknek is erőteljes és sajátos a kapcsolatuk a halállal: a Gestralok a Szent Folyónál képesek reinkarnálódni, de az eredeti személyiségük egy része elvész a folyamat során, tehát az újjászületettek mindig kicsit mások lesznek, mint voltak. Mivel azonban a halál nem végleges a számukra, nem is félnek tőle, és lételemük a harc. A Grandisok nagyon lassan öregszenek, a társadalmukban a konfliktusokat abszolút békésen rendezik, verspárbajokat vívnak. A Nevronok létének egyetlen célja az Expedíció tagjainak legyilkolása, amelynek során sokan meghalnak közülük. François és Esquie szintén halhatatlanok, de ők ki vannak békülve a sorsukkal. Monoco Noco elvesztését gyászolja, mert minden egyes halál elvesz belőle valamit.
A görög tragédiák főhőseihez hasonlóan a játék szereplői önmagukban hordozzák a végzetüket.
A történet nem érhet klasszikusan jó véget,
mert a Dessendre család tagjai végső soron mind önzőek és nem bíznak meg egymásban, mindegyikük csak a saját igazságát látja és űzi megállíthatatlanul, valódi empátiára és kompromisszumra képtelenek. A Clair Obscur: Expedition 33 által a játékvilág egy igazán különleges narratív tapasztalattal lett gazdagabb, ami szürreális, melankolikus és sokszor fájdalmas. Egy olyan mese ez, ami még sokáig velünk marad. Egy történet, mely úgy egyedi, hogy univerzális tapasztalatokra épít, és úgy szól a halálról, a gyászról és az elengedésről, hogy közben élni tanít.
Clair Obscur: Expedition 33, Sandfall Interactive, 2025.
Borítókép és képernyőfotók: a játék weboldala
