Lichter Péter legújabb regénye többszörösen önreflexív krimi, ami a bűnügy megoldása mellett szól szerzői válságról, illetve a műfaj alapkonfliktusairól is. Bár több izgalmas kérdést, továbbgondolási irányt is felvet, mégsem aknázza ki a maga által teremtett, benne rejlő potenciált.
A 2021-es Kubrick-akció és a tavaly megjelent Doktor horror után A detektív, aki tintahalakkal álmodott ugyan „csak” a harmadik regénye, de ha általánosságban a művek számát nézzük, Lichter Péter minden bizonnyal a kortárs magyar könyvkiadás egyik legaktívabb szerzője (nem ritka, hogy egy évben több könyve is megjelenik). Alapvetően filmtörténeti művek írójaként és narratív kísérleti filmek rendezőjeként ismerjük, ugyanakkor
stílusától, alkotói megközelítésétől ezekben az alkotásokban sem áll messze a prózai nyelvvel való kísérletezés.
Lichter fontos küldetése például, hogy lazítson a filmről való beszédmódok konvencionális keretein, épp ezért filmes esszéiben is gyakran merít személyes élményekből, értekező nyelvét pedig a laza asszociációk és a narratív szakaszok „oldják”. Azonban talán ezeknél is fontosabb, hogy a szerző jelen műben is úgy hivatkozik az őt megszemélyesítő főhősre, mint a gondolatait szinte kórosan a közönség elé tárni kívánó értelmiségire. Saját maga (pontosabban Lichter Péter nevű alteregója) grafomán szerzői attitűdjét Georges Simenon munkamódszerével állítja párhuzamba: ideálként beszél az elképesztő tempóban alkotó krimiszerzőről, aki több mint 200 regényt írt pályája során, ezáltal felvállalva azt a szerzői hozzállást, amely
a hosszú évekig érlelt művek helyett a folyamatos, tömegtermeléshez hasonlító alkotói gyakorlatot részesíti előnyben.
A regényben a művészi szorongást időről időre verbalizáló tintahal így fogalmaz:
„Vegyél inkább példát Simenonról. Georges papa minden nap leült az írógépe elé, és letermelt ötezer szót. Kéthetente kivágott magából egy regényt. Persze ilyen tempó mellett biztos akadt néhány csapnivaló munka is, de ha olvastad a Maigret csapdát állítot, akkor tudod, hogy milyen minőséget képviselt az öreg.” (157.)
Az író-alteregó grafomán, a szövegeket önmaga kedvtelésére gyártó szerzői attitűdje, s annak öncélúsága szemben áll a befogadói igények kielégítését célzó zsánerszövegek olvasói elvárásainak való megfelelés igényével. Ez a dilemma is (vajon lehet, érdemes-e öncélú zsánerszöveget írni) megjelenik a szerzői szorongást és identitáskeresést metaforikusan megjelenítő tintahal-hallucinációkban: „az olvasókra is gondolni kell” (156.) – hangzik el egy (meglehetősen didaktikus és a különféle stílusregisztereket zavaróan egyenetlenül használó) párbeszédben, amely olyan érzést kelt,
mintha a szöveg (implikált és valós) szerzője már-már kínosan szabadkozna saját szerzői attitűdjének öncélúsága miatt.
Az egész szövegen végigvonuló tintahal Lichter főhősének hallucinációiban jelenik meg, és a tudatalatti leképződéseként szembesíti a szerzőt a saját dilemmáival. Egyszerre testesíti meg mindazt, ami miatt el sem kezdené a művet és örök halogatásba menekülne, és azt is, ami átlendíti ezeken kríziseken, és képessé teszi a könyv megírására. A tintahal szála – még ha az ötlet nem is tekinthető újszerűnek – jól illik a koncepcióhoz, a gond inkább a vele zajló párbeszédekkel van, amelyek gyakran azt sugallják, hogy ezek az írás problémáját tematizáló felvetések valódi téttel bírnak. A szerző-alteregó ugyanakkor a legtöbb esetben cinikus-önironikus fogásokkal rövidre zárja a választ, és a regényszöveget is gyakran a tintahal által felvetett szempontok mellőzésével alakítja.
Ez az eldöntetlenség ráadásul az egész regényre rányomja a bélyegét.
Mindez a szerzői szabadság és feladat bonyolult döntéshelyzeteinek eredményes, izgalmas tematizálása helyett egy, az említett dilemmákba beleragadó szöveget eredményez, amely érzésünk szerint sem ahhoz nem elég határozott, hogy igazi zsánerszöveg legyen, sem pedig ahhoz, hogy az antidetektív-történetekre jellemző, felforgató attitűddel viszonyuljon saját magához. A kettő közötti, érzékeny mezsgyén pedig nem sikerült jól egyensúlyozni.
A regény a zsánerirodalomra (és a krimikben inkább a hard-boiled szövegekre) gyakran jellemző szatirikus-(ön)ironikus hangvételt – egyébként sikeresen – pendíti meg. Ez a stílusválasztás azt implikálhatja az olvasóban, hogy egy „igazi” zsánerszöveggel van dolga, a regény tartalmi elemei (például a műfajelméleti fejtegetések, valamint a műfaji szabályokra irányuló többszörös reflexió) azonban kontrasztban állnak ezzel. Ami persze izgalmas, produktív ellentmondás is lehetne, ezúttal azonban sokkal inkább olyan érzést kelt, mintha a szerző nem akarta (tudta?) volna maga mögött hagyni a – regényben az alteregón keresztül is tematizált – „budai bölcsészértelmiségiséget”: azt az attitűdöt, amely szerint egy szöveg igazán akkor érdemes a figyelmünkre, ha túlmutat önmagán, játszik a műfaji szabályokkal és metatextuális megoldásokkal kísérletezik.
A könyv metanarrációra épülő koncepciójából logikusan következik, hogy az egyes értelmezési szintek sajátos viszonyban állnak egymással.
A regénybeli valóság mellett hangsúlyos lesz a szerző mentális utazása, sőt a bűnügy fő helyszíne is egy immerzív színdarabnak otthont adó hotel, az Alibi Hotel, ami megint csak beemeli a valóság és a fikció játékának kérdéseit. Mindezek mellett pedig még filmes kiszólások, egyes filmtörténeti alakok felidézése is színezi a történetet. A metaszintek viszonya azonban kidolgozatlannak hat, és különösen igaz ez az interaktív színházi krimielőadás esetében.
Szinte adta volna magát, hogy a darabban megjelenő nyomozás összeérjen a valódi bűnüggyel,
illetve hogy a detektívek (többek között ismert alakok, mint Sherlock Holmes vagy kevésbé népszerűek, mint Agatha Christie Tommy és Tuppence nyomozópárosa) a regénybeli bűnügy különböző megoldási stratégiáit reprezentálják, ám ez csak ritkán, akkor is főleg a dialógusok szintjén jelenik meg. A szerző inkább egy másik (kétségtelenül jelen lévő) ziccert látott meg mindebben, amikor kártyázás közben Agatha Christie, Sir Arthur Conan Doyle, Rex Stout és Algernon Blackwood műfajelméleti fejtegetésekbe bonyolódnak a nyomozó alteregó hallucinációjában.
Különösen tobzódik a szöveg a hangzatos, ironikus, ám gyakran kissé képzavaros metaforákban és hasonlatokban, ami megintcsak a zsánerszövegek gyakran jellemző nyelvhasználatát imitálja, azonban ezek a regény elegánsabb, kidolgozottabb pontjain gyakran megtörik a szöveget. A hallucinált óriáspolip előli menekülés egyik jelenetét például a következő sor töri meg: „Próbáltam üvölteni, de a fejem teljesen elmerült a csápok hullámzó örvényében, mint magányos húsgombóc a spagettitálban.” (106.) A hallucinációban
a szinte lovecrafti szörny megjelenésének szépen épülő feszültségét keresztbe töri a kissé suta hasonlat,
ezután pedig nehéz visszatérni a jelenet szorongó atmoszférájába. Ugyanez mondható el a filmes reflexiókról. Roger kalandjai az 1970-es évek B-filmes világában, fiktív forgatási sztorijai a hírhedt Klaus Kinskivel hangulati elemként működnek ugyan, de nem teszik komplexebbé a bűnügyet. Egyedül a női főhős és Natalie Wood analógiája működhetne, de Hanna szála is kidolgozatlan, őt is csak akkor ismerjük meg mélyebben, amikor Lichter nyomozófigurája beszélget vele.
Önmaga elkomolytalanítása folyamatos eljárása a regénynek,
amelynek legfőbb eszköze a Lichter Péter-alteregó alkalmatlan nyomozóként történő működtetése. A regény metaszintjén túl – miszerint az általunk épp olvasott regény írásának folyamatát követjük végig – Roger, a Lichtert a nyomozásba bevonó filmes barát detektívregénye is egyfajta metaszöveggé válik. Ennek az alteregó Lichtertől származó – gyakran lesújtó, ezáltal önironikussá is váló – állításai az ő saját szövegére is vonatkoznak: „[a] könyvben Roger önmagát szerénytelenül bárdolatlan, de tisztaszívű hősként ábrázolta” (137.), „talán úgy érezhette, hogy ezzel a nem túl eredeti húzással növelheti regénye hitelességét, de valójában az egyes szám első személyű narráció nem szólt másról, mint nosztalgiáról: írás közben gyorsabban, nyelvi akadályok nélkül tudott visszarepülni a múltba” (102.).
A nosztalgia Lichter regényének is központi eleme,
a krimi mint a múlt megismétlésére, a megtörtént múlt elbeszélésére és rekonstruálására épülő narratíva pedig rendkívül alkalmas ennek a nosztalgiának a megragadására. A szerző-narrátor hangsúlyos jelenléte, emlékeinek, világlátásának, film- és műfajelméleti tudásának folyamatos beleszövése a regényszövegbe azonban azzal kiegészülve, hogy karaktere lényegében csak sodródik az árral, narratológiailag is behatárolja a regény megalkotottságát. Az egyes szám első személyű elbeszélő uralma a teljes szöveg felett azt eredményezi, hogy a bűnügy megfejtéséhez szükséges információkat Lichter – és ezáltal az olvasó – is csak másod- vagy akár többedkézből szerzi meg. A nagyobb összefüggések pedig a regényszövegben hosszú párbeszédeken vagy azok összefoglalásával, a hirtelen szinte egy mindentudó narrátorként fellépő elbeszélő közvetítésén keresztül bomlanak ki. Ilyen például Hanna története, amit a narrátor Jurij elbeszéléséből kiindulva, de mégis a lány érzéseinek olyan részletességével ír le, ami még Jurijtól is kissé furcsának hatna.
A bűnügy felfejtésének izgalma így háttérbe szorul,
az eset azonban (túl) szövevényes ahhoz, hogy csupán háttérszálként, a szerző önismeretének és a regény elkészülésének katalizátoraként kezeljük. Valószínűleg ezt a nehézkedést azzal fel lehetett volna oldani, ha több történetszálon fut a cselekmény, és a bűnügyi szál mögötti összeesküvések akár külön fejezetekben, más elbeszélői nézőpont(ok)ból bontakoznak ki.
Tovább fokozza a regényszöveg önmagára nehézkedését, hogy ugyan alig 200 oldalas a kötet, Lichter több irányba is elindul, de egyik vállalás sem válik az egész művet meghatározó esztétikai programmá. Mind a krimiirodalomban, mind a filmművészetben (hogy mást ne mondjunk, a kötetben többször megidézett hard-boileddal rokoni kapcsolatot ápoló noirban) gyakori a passzív, sodródó hős, aki véletlenek, rossz döntések, esetleg személyes problémái miatt keveredik az események sűrűjébe. A gond azonban ebben az esetben az, hogy ebből a passzívitiásból a regény egésze, a regényvilág szempontjából nem igazán következik semmi.
A szerzői alteregó jellemfejlődése abban merül ki, hogy képes lesz megírni a könyvét,
a bűnügy megoldásához viszont szinte egyáltalán nem tesz hozzá a nyomozó jelleme. Az alteregó ironikus ábrázolása azonban azt is meggátolja, hogy a sodródó hős hányattatásain keresztül a hard-boiled szövegekre jellemző komplexebb világkép rajzolódjon ki. A Lichter-alteregó nem problémamegoldó képessége vagy épp műveltsége (ismeri a klasszikus krimiirodalom fogásait, amelyek a nyomozásban segítségére lesznek) miatt oldja meg a bűntényt, hanem mert megfelelő helyen találkozik a megfelelő emberrel. Persze ezt értelmezhetnénk szintén a hard-boiled nyomvonalát követő, finom műfaji kiritkaként is (ma már nincsenek nagy nyomozók, akik megoldják a rejtélyt), ám a kötet más pontjain épp az ismert krimihősök emlegetésével legitimálja magát, valamint
Lichter karaktere a keménykötésű hard-boiled nyomozók önironikus paródiájaként funkcionál.
A kötet tehát egyszerre kritizálja, teszi irónia tárgyává a krimi hagyományait és idézi fel közben a nagy alakokat, műfaji mérföldköveket, mintha ezzel is legitimálni akarná magát.
A krimi műfajának hard-boiled vonalához történő kapcsolódások a szövegben nem előzmény nélküliek Lichter életművében: a már első regényében is idealizált B-filmes, ponyva világ is egyértelműen ehhez áll közelebb. A Kubrick-akcióban viszont autentikusabbnak hatottak a művészettörténeti kommentárok és a ponyvaszál kapcsolata – persze az is igaz, hogy ott Lichter a ‘70-es évek amerikai filmtörténetével ismerősebb terepen mozgott. Az előző regényt egészében is jobban sikerültnek, átgondoltabbnak érezhetjük, hiszen a két réteg jól kiegészítette egymást, mindkettő
arról kívánt mesélni, hogy a film milyen utat járt be addig, hogy önálló művészeti ágként lehessen kezelni,
és ezen belül hol kezdődnek az ipari és a szerzői intenciók közötti konfliktusok. Ebben a szövegben viszont nem találunk ehhez hasonlóan mindent összefogó koncepciót, legjobb esetben is csak a korábban említett leleplezést, ami a művészvilág szorongásaihoz kapcsolódik a jelentéktelenség, valamint a pszichológiai defektusok vonatkozásában. Lichter Péter harmadik regénye elsősorban az elszalasztott lehetőségek miatt hagy nyomot az olvasóban. Működhetett volna tiszta zsánerszövegként és metafikciós programműként is, ám
a két réteg ebben az esetben egymás mellett és nem egymást kiegészítve létezik.
Így végezetül a polip bölcsességéhez kell visszatérnünk: néha érdemes az olvasókra is gondolni.
Lichter Péter: A detektív, aki tintahalakkal álmodott, Prae Kiadó, Budapest, 2025.
Borítófotó: Lichter Péter
