A Haldoklás, de komédia a maga nemében formabontó remekmű, amely egyszerre meghökkentő, szívbemarkoló és kíméletlenül őszinte módon mesél az elmúlásról és annak minden velejárójáról.
Az élet és a halál viszonya nem éppen kivételesen ritka tematika, ha filmekről beszélünk. Bizonyára mindenki fel tud sorolni több olyan alkotást is, amely valamilyen tanulságot próbál átadni az élet szeretetéről vagy éppen a halál elkerülhetetlenségéről. Éppen ezért bizonyulhat ritka kincsnek egy olyan feldolgozás, amely valamilyen addig szokatlan aspektusból próbálja megragadni az elmúlás jelenségét, és közben arról is iránymutatást igyekszik adni, hogyan érdemes viszonyulni az élethez.
A Haldoklás, de komédia a tavalyi év egyik legnagyobb nemzetközi filmes szenzációjának számított, és azóta is ódákat zengenek róla.
A rendező és forgatókönyvíró, Matthias Glasner saját családjának történetére támaszkodott a sztori kidolgozásakor, így egyfajta plusz érzelmi lenyomattal is ellátva az egyébként is remekműnek kikiáltott alkotást.
Egy négyfős család története tárul elénk, amelynek tagjai teljességgel elhidegültek egymástól az évek alatt. A szülők, Gerd és Lissy Lunies (Hans-Uwe Bauer, Corinna Harfouch) a szó legszorosabb értelmében a halál árnyékában élik mindennapjaikat: a férfit előrehaladott stádiumú Parkinson-kór gyötri, míg a nő rákkal küzd. Fiuk, Tom (Lars Eidinger) karmester, aki depressziós, szuicid hajlamú barátjával egy Haldoklás című zeneművet igyekszik színpadra vinni, miközben pótapai szerepben próbál boldogulni. Lányuk, Ellen (Lilith Stangenberg) pedig egy alkoholista fogászati asszisztens, akinek egyszerre legnagyobb ellensége és legkedvesebb barátja a magány. A történet során ők négyen találkoznak más-más módon az elmúlással, és közben mindannyiukban megfogalmazódik valami arról, hogyan is érdemes tekinteni az életre. A film kétségkívül legerősebb pontja, hogy
többféle gondolati íven haladva válaszolja meg központi kérdését: mi választja el egymástól az életet és a halált?
Az egyes karakterek ugyanis saját léthelyzetükből adódóan eltérő válaszokkal szolgálnak az imént említett felvetésre, erre pedig rájátszik az alkotás epizodikus struktúrája is. A film felvonásokra tagolódik, melyek mindig egy-egy főszereplőt helyeznek középpontba. Ezek az epizódok eleinte még leginkább azt szolgálják, hogy egymástól elszeparálva is megismertessék a nézőt a karakterekkel és azok egyéni nehézségeivel, később viszont már leginkább arra fókuszálnak, hogy a családtagok hogyan élik meg az egymással folytatott interakcióikat. Az imént felvázolt szerkezet miatt a néhol felboruló időrend sem tűnik zavarónak, illetve
ez a megoldás egyfajta rendszert is teremt a szereplők életről alkotott eltérő felfogásai között.
Lissy és Tom kapják a legnagyobb reflektorfényt, és legfőképp az édesanyát játszó Corinna Harfouch játéka az, ami már önmagában egyszerre szívbemarkoló és lebilincselő. A nő nagyfokú kiszolgáltatottsága már az első percekben megmutatkozik, és a későbbiekben egyre inkább a személyisége és a lelke mélyére látunk. Miután éveken keresztül próbálta ellátni a szellemileg szinte már teljesen leépült férjét, kénytelen lesz maga mögött hagyni a saját makacsságát, amikor már nemcsak Gerd, de ő is segítségre szorul.
Egyértelműen hozzá köthetők a film legőszintébb pillanatai és gondolatai is. A jelenet, amiben közli Tommal, hogy hamarosan meg fog halni, majd kijelenti, hogy talán soha nem is szerette a fiát, garantáltan szíven üti és megdöbbenti a nézőt. Alapvetően viszont ezek a nyers, kíméletlenül őszinte megnyilvánulások azok, amelyek igazán lebilincselővé teszik a látottakat.
Nincs körítés és fölösleges szépítés, csak a kíméletlen, kőkemény valóság.
Tom esetében is előfordulnak hasonló megnyilvánulások, ám ő alapvetően különbözik édesanyjától. Lissy érzelmileg elérhetetlen, míg Tom sokakhoz mélyen kötődik, és pontosan emiatt sokrétű az ő személyes drámája. Volt barátnőjével, Livvel és annak kislányával nagyon szoros a kapcsolata, és bár nem ő a gyermek vér szerinti apja, pótapaként igyekszik mindent megtenni azért, hogy ne szenvedhessen hiányt semmiben. Minden erejével próbálja tartani a lelket depresszióval küzdő barátjában, Bernardban (Robert Gwisdek), aki saját zeneművének színre vitelét is szinte lehetetlenné teszi irreális elvárásai és önmagába vetett bizalmatlansága miatt. Tom testvéréhez, Ellenhez és az apjukhoz is próbál kapcsolódni, ezzel pedig az is kirajzolódik, hogy
egyedül anyjához nem közeledik, ami egyrészt a nő elzárkózásából, másrészt a férfi gyermekkori sérelmeiből fakad.
A már említett beszélgetés során, ami kettejük között zajlik, Tom kijelenti, hogy már attól is feszeng, ha beszélnie kell az édesanyjával. Összességében pedig ez, a film felénél látható jelenet a történet dramaturgiai és emocionális csúcspontja is egyben.
Ellen a játékidő második felében jelenik meg először, addig csak utalnak rá, ez a késleltetés pedig remekül előkészíti a terepet saját kálváriájának. Ugyanakkor mégis ő az, aki hiába szenved ugyanúgy, mint a család többi tagja, mégsem tud annyira rokonszenves és szánalomra méltó lenni, mint Tom vagy Lissy. Kezdetben intenzív alkoholfüggősége és kicsapongó szexuális élete jelentik számára a legkomolyabb gondot, majd utóbbi hirtelen még súlyosabb teherként nehezedik rá, amikor viszonyt kezd egy kollégájával, aki házas és többgyermekes édesapa. A nő sokszor tűnhet édesanyja fiatalabb másának, ám sem Lissy-vel, sem Tommal való kapcsolatán nem igyekszik javítani, Gerd az egyetlen, aki valamennyire is fontos számára.
A filmben jelentős szerepet kapó fekete humor is Ellen jeleneteiben érhető tetten leginkább.
A bárban, részegen kivitelezett foghúzás, illetve a nő Tom koncertjén való rosszulléte mind olyan pillanatok, amelyek ugyan nem biztos, hogy mosolyt csalnak bárki arcára, de legalább néhány pillanatra kirángatnak a mély letargiából, amibe a film taszít minket.
Szót érdemelnek még a mellékszereplők, akik nem csupán azért részei a cselekménynek, hogy egyfajta eleven díszletként funkcionáljanak, hanem ők is jól kidolgozott jellemmel és saját drámai momentumokkal rendelkeznek. Tom barátja, Bernard, a karmester volt párja, Liv, illetve Sebastian, Ellen kollégája és alkalmi partnere is kapnak elegendő teret és időt ahhoz, hogy komplex karakterekké váljanak. A háromórás játékidő persze lehetőséget teremt arra, hogy minden említésre méltó szereplő ki tudjon teljesedni, ám akadnak momentumok – főként az utolsó két epizódban – amikor indokolatlanul soknak érezhetjük ezt a maratoni hosszúságot. Rendkívül hatásos zenei betétekkel dolgozik a film, nagy részük önmagában képes meghatódottságot kiváltani a nézőből,
a muzikális vonal pedig Bernard Haldoklása révén a cselekménybe is szervesen beágyazódik.
Ez utóbbi legékesebb példája az a pillanat, amikor a zenekari mű elnyeri végső formáját, és a karmester áldozatos munkája, melybe rengeteg idejét beleölte, végre beérik.
A Haldoklás, de komédia karakterei tehát mind érintkeznek az elmúlással. Lissy könnyedén elfogadja a betegségét, és nem is akar küzdeni ellene, mert nem tartja magát elég erősnek és méltónak arra, hogy tovább éljen. Tom a szülei betegsége és a múltban abortált gyermeke mellett Bernard öngyilkosság körül forgó gondolatai révén is kénytelen szembenézni a halállal. Ellen önpusztító, magányos élete is tekinthető haldoklásnak, virágozni látszó romantikus kapcsolatát pedig ironikusan pont egy új élet érkezése ítéli halálra.
A film legfőbb üzenete akkor rajzolódik ki igazán, ha mindannyiukra egy egészként tekintünk – egy családként,
még akkor is, ha sosem működtek igazán akként. A halál ebben az értelmezésben nem válik el élesen az élettől. Ott van velünk mindig, már a születésünk pillanatától kezdve, és elkísér minket egész életünk során, míg el nem jön az utunk vége – ez pedig bármikor bekövetkezhet. Ez a végletekig pesszimista megközelítés az, ami igazán újszerűvé teszi Matthias Glasner alkotását, és élesen elválasztja azt minden más unásig ismételt, sablonos próbálkozástól, ami az élet-halál dinamikát próbálta kézzelfoghatóan bemutatni. A kíméletlen őszinteség nemcsak az egyéni sorsok elfogadásában, hanem a végzetről alkotott képben is manifesztálódik, mindennek hatására pedig egy groteszk és sokkoló, mégis lenyűgözően érett, szívbemarkoló, de mindenekelőtt merész filmet kapunk.
Minden tekintetben szinte példátlanul ügyes megoldásokkal dolgozik a Haldoklás, de komédia. A szereplők – akár a főszereplő családtagok, akár a mellékszereplők – nemcsak, hogy nem sablonosak, hanem már-már tabudöntögető módon komplexek is.
A film által közvetített pesszimista életfelfogást a lassan kibontakozó történet, az epizodikus struktúra és a zene egyaránt kiszolgálja,
ráadásul megtöltik élettel és feszültséggel az egyébként szokatlanul hosszú, háromórás játékidőt. Matthias Glasner filmje egy hiánypótló, üdítő kivétel az elmúlt évek filmes felhozatalát tekintve, amely valóban közel áll ahhoz, hogy mesterműként hivatkozhassunk rá.
Haldoklás, de komédia (Sterben), 2024. Írta és rendezte: Matthias Glasner. Szereplők: Lars Eidinger, Corinna Harfouch, Lilith Stangenberg, Hans-Uwe Bauer, Ronald Zehrfeld, Robert Gwisdek, Saskia Rosendahl. Forgalmazza: Cirko Film. (A film már elérhető az HBO Maxon).
A Haldoklás, de komédia a Magyar Filmadatbázison.
