A 2024-es mozis felhozatal a látványos bukásokról, váratlan csalódásokról és kellemes meglepetésekről szólt. Bár elsőre úgy tűnhet, a vártnál és a megszokottnál gyengébb évünk volt, a lista összeállítása azért rendesen árnyalta ezt a benyomást. Már csak ezért is hasznos időtöltés összeszedni az év legjobbjait.
2023-ban a Barbenheimer jelenség megmutatta, hogy a mozizás nemcsak átvészelte a világjárványt, de a két mozifilm által gerjesztett mémcunami hosszú hetekig uralta is a közbeszédet, sőt, sokan rituálészerűen fogyasztották az év két nagy sikerét, közvetlenül egymás után, rózsaszínt és/vagy régi vágású öltönyt húztak az alkalomra. Persze, az már a váratlanul erős 2022-es mainstream-mezőny (Avatar: A víz útja, Top Gun: Maverick, Jurassic World: Világuralom) eredményeiből is kiderült, hogy a streaming túlkínálat ellenére az emberek szívesen ülnek be a moziterembe, ha egyfelől eljut hozzájuk egy adott film híre, másrészt pedig érdekli is őket az éppen aktuális nagy dobás.
2024 a fősodor szempontjából jóval kisebbet szólt, mint az előző két év.
A globális bevételi lista első öt helyéből hármon animációs film tanyázik, közülük az Agymanók 2. végzett az élen, közel 1,7 milliárd dolláros világszintű bevétellel. A Gru 4 a harmadik, míg a Vaiana 2. a negyedik legmagasabb bevétellel büszkélkedhet a 2024-es bemutatók közül, előbbinek pedig még van esélye arra, hogy átlépje az egymilliárd dollárt világszinten.
Az élőszereplős filmek box office-becsületét a Deadpool és Rozsomák védi meg, ami a Marvelnek (és kicsit tágabban, a szuperhősfilmeknek) a 2019-es, utolsó Bosszúállók–etap óta tartó szinte konstans botladozása után végre egy kirobbanóan sikeres darabja a maga 1,3 milliárd dolláros globális bevételével. Ezzel lenyomta a tavalyi A galaxis őrzői 3-at, a 2022-es Doctor Strange az őrület multiverzumában-t vagy épp a Fekete párduc 2-t, ellenben jó félmilliárd dollárral elmarad a Pókember: Nincs hazaút 2021-es csúcsteljesítményétől (igaz, az technikailag nem Marvel, hanem Sony, de ez már inkább csak filmjogi szőrszálhasogatás).
A popcorn és nachos illatú plázaélményeken túl azért érdemes megjegyezni, hogy
a szerzői filmek közönségét továbbra is rendkívül nehéz visszacsábítani a mozikba.
Az őszi magyar premierdömpingben minden hétre jutott legalább egy jelentős fesztiválfilm, azonban ezek szinte kivétel nélkül megálltak ezer néző környékén, sőt, gyakran az alatt. A Filmforgalmazók Egyesületének adatai szerint olyan remek darabok lettek a hazai mozis daráló áldozatai, mint az Armand (621 néző), Az univerzum elmélete (201 néző) vagy Az örökös (356 néző) de ide sorolható az Arany Pálma-nyertes Anora is, amire ugyan országszerte 10.000 néző beült mostanáig, ez egy ekkora kaliberű, Arany Pálmával kitüntetett filmnél nagyon kevésnek számít. Utóbbin a díjszezon még dobhat valamennyit, azonban az egyértelműen látszik, hogy
sürgősen újra kellene építeni az úgynevezett „művészfilmek” közönségét,
ami az elszálló jegyárak, a már említett streaming térhódítása és a forgalmazói pénzszűke miatt finoman szólva sem egyszerű feladat. Egy év végi lista így akár arra is alkalmas lehet, hogy fókuszba kerüljenek azok a művek, amelyek nem kaptak a minőségükhöz méltó figyelmet.
10. Andrew Haigh: Mind idegenek vagyunk
Még az előző díjszezonból lógott át 2024-re Andrew Haigh lenyűgöző tudatfilmje, amiben Andrew Scott és Paul Mescal is remekelnek, miközben fantázia és valóság, valamint múlt és jelen fonódik össze egy fájdalmas, mégis gyönyörű és érzéki látomásban. Haigh biztoskezű rendezése által a Mind idegenek vagyunk a szerelmi évődés érzékletes ábrázolása mellett
a transzgenerációs traumák szerepéről és az emlékeinkhez fűződő ellentmondásokról is szól,
mégsem válik sem túlságosan töménnyé, sem pedig felszínessé. Ez persze nagyban köszönhető a két remek főszereplőnek, különösen Andrew Scottnak, akinek elég egyetlen nézés, hogy gyermeknek higgyük. Szerencsére ez a csodaszép film néhány vetítés erejéig a magyar mozikba is eljutott.
9. Albert Serra: Afternoons of Solitude
A San Sebastian Filmfesztivál idei fődíjasa a kortárs filmművészet egyik nagy zsenijének dokumentumfilmje. Az Afternoons of Solitude egy több száz éves, megosztó spanyol hagyományról, a bikaviadalokról szól, méghozzá a világ egyik legismertebb torreádora, a limai születésű Andrés Roca Rey főszereplésével. Serra nem finomkodik, a kétórás film nagy részében
kis látószögű, tisztes távolságból lőtt hosszú beállításokban tárul elénk a bikaviadalok borzalma.
A spanyol rendező kizárólag a kegyetlen, állatkínzó műsorszámra és a főszereplőre koncentrál, az arénák közönségét és a műsor körüli felhajtást például egy pillanatra sem látjuk. Serra ebben a zsigeri hatású, minimalista, mégis provokatív filmben úgy tud szavak nélkül érvelni a Spanyolországban a kulturális örökség részévé nyilvánított tradíció ellen, hogy a maga valós idejében mutatja meg, mi történik az állatokkal pusztán azért, hogy az emberek jól szórakozzanak. Sőt, még arra is marad ereje, hogy a torreádorokat körüllengő hipermaszkulinitást ízekre szedje.
8. Mohammad Raszulof: A szent füge magja
Paranoiathrillerbe játssza át a szociodrámát az iráni Mohammad Raszulof, akit az iszlamista rezsimmel szembeni kritikus és bátor kiállása többször sodort már életveszélybe. A szent füge magja, ahogyan a rendező több korábbi filmje, köztük az Arany Medve-nyertes Nincs gonosz, titokban, az iráni hatóságok megkerülésével készült el, a cannes-i premier óta pedig nemcsak Raszulof, de a stáb több tagja is elmenekült Iránból. A film a Mahsza Amini halála kapcsán kirobbant tüntetéssorozatot használja kulisszának, miközben
egy család élete szép lassan megváltozik az események, valamint az arctalan államhatalmi gépezet mindennapi működése miatt.
Az apa a rögtönítélő bíróság tagjaként futószalagon gyártja a halálos ítéleteket és a rendszer kegyeit keresi, miközben két tinédzserkorú lánya a közösségi médiából értesül arról, milyen eszközökkel próbálják a hatóságok elhallgattatni a kritikus hangokat. A szent füge magja műfaji elemekkel is ügyesen zsonglőrködik, miközben egy családi viszonyrendszer keretében tanulmányozza az elnyomó hatalom természetét.
7. Coralie Fargeat: A szer
A 2024-es cannes-i filmfesztivál egyik szenzációja volt ez a szatírába oltott testhorror, ami egyértelműen az utóbbi műfaj elemeinek a szélsőséges túlpörgetése miatt keltett feltűnést. A szer végül a forgatókönyvért nyert díjat, pedig épp a szatíra része nem mond túl sok újat sem a testképzavarról, sem a káros szépségideálról, sőt, még a test átalakulásának következményeiről vagy az öregedésről sem. Coralie Fargeat azonban mindezt olyan lendülettel tolja el a falig és azon is túl, hogy mégis
könnyű rajongani ezért a szertelen, szemtelenül vicces és sokkoló filmért,
amiben Demi Moore kifogástalanul alakítja a kiöregedett, súlyos önértékelési problémákkal küzdő fitneszcelebet. A szer az operatőri munkát és a látványtervezést tekintve is hihetetlenül erős, és különösen bravúros, ahogyan a sterilitásba szép lassan beszivárognak a legkülönfélébb testnedvek. Fargeat bő kétórás filmje az erős gyomrú nézők mellett egyébként elsősorban azoknak ajánlott, akik vevők a trollkodásra.
6. Sean Baker: Anora
Sean Baker szexmunkás-filmfolyamára (Starlet, Tangerine, Floridai álom, Vörös rakéta) idén felkerült a korona. Legalábbis az biztos, hogy az Anora mérföldkő a rendező életművében, az eddigi legnagyobb szabású Baker-film nemcsak Arany Pálmát nyert Cannes-ban, de úgy tűnik, a díjszezonra is sikervárományosként fordulhat rá. Bár ez a rendező eddigi leginkább közönségbarát munkája, azért így is
árad belőle az a szeretetteljes empátia, amivel Baker a társadalom peremén tengődők felé fordul.
Ezúttal (is) egy szexmunkás a főhős, aki rapid románcba keveredik egy dúsgazdag orosz oligarcha-csemetével, és felsejlik előtte az önkizsákmányoló, kisstílű prostituált-létből vezető kiút. Baker a szerelmesfilmek eszköztárát felhasználva vezet végig azon a fájdalmas folyamaton, ahogyan Anora számára szertefoszlik a lila köd, és ráébred, a mesebeli gazdagság és így a vágyott élet számára nem adathatnak meg. Mikey Madison hibátlanul játssza az eleinte megközelíthetetlen, majd egyre elkeseredettebb Anit, a filmben pedig kiválóan időzített helyzetkomikumok, sok helyszínen át tartó üldözés és a mindig csodás Jura Boriszov jutalomjátéka is bőven elfér.
5. Matthias Glasner: Haldoklás, de komédia
Matthias Glasner háromórás remeke a tragikomédia iskolapéldája. A rendező saját családjának történetéből inspirálódott Haldoklás, de komédia sokfelé ágazó sztorija úgy tudja kinevetni az emberi gyarlóságot és kisszerűséget (sőt, néha magát az életet), hogy eközben egy atomjaira hullott családi közösség megrázó tablóját rajzolja meg. A film hősei a Lunies família tagjai: Tom, a Haldoklás című zenemű adaptálásával szenvedő karmester, Gerth és Lissy az ő idős, betegeskedő szülei, akik az öregedés ellen próbálnak küzdeni. Valamint ott van még a szabálytalan életet élő, kicsapongó húg, Ellen, aki házas főnökével bonyolódik szerelmi viszonyba. Mindannyian olyan problémákkal szembesülnek, amik életkori sajátosságokból adódnak és önmagukban elegendők lennének egy filmre: karrierkrízis, magánéleti bonyodalmak, az öregedéssel járó nehézségek. Glasner ezeket
a súlyos témákat éjfekete humorral és mély humánummal dolgozza fel,
akár Tom újdonsült apaszerepéről, Gerth demenciájáról vagy épp Ellen hedonizmusáról van szó. A Haldoklás, de komédia így lényegében három film egyben, de a kitűnő szerkesztésnek hála mégis teljes, letaglózó remekmű, ami úgy szól az élet nevű játék szenvedéseiről, hogy közben nevetni is tud rajtuk.
4. Guan Hu: Fekete kutya
Az elmúlt évek legjobb kutyás filmje közel sem egy könnyed családi vígjáték, sokkal inkább egy társadalomkritikus alapállású szociodráma, amely az ember-kutya kötelék megható ábrázolása mellett a túlzott kínai iparosodás kritikáját is megfogalmazza. A börtönből szabadult egykori színész, Lang arra tér haza, hogy szülővárosát éppen kiürítik és a helyén hatalmas ipari központot hoznak létre. A lakók nagy része már elhagyta a várost, amit így birtokba vettek a hátrahagyott kutyák. Lang csatlakozik a városi sintérek csapatához, fő célpontjuk a címszereplő fekete agár, akit a kóbor ebek vezérének tartanak. Egy közösen eltöltött karantén során
szeretetteljes barátság szövődik a két számkivetett, azaz a simlis fekete kutya és a marcona férfi között,
ezt pedig kutyabarátok biztosan nem fogják tudni könnyek nélkül végignézni. Guan emellett az éppen a pekingi olimpiai játékokra készülő Kína kétezres évek végi hangulatát is képes átadni: bár a fejlődés megkérdőjelezhetetlen, a vidéki városokból kiürített emberek egyértelmű vesztesei lesznek a felpörgetett iparosodásnak. Szerencse, hogy a kutyák a nehéz időkben is hűséges társaink maradnak.
3. Nathan Zellner, David Zellner: Sasquatch Sunset
Lehet-e utálni egy filmet, amiben a jetivé (pontosabban nagylábbá) maszkírozott Riley Keough és Jessie Eisenberg, valamint az egyik rendező, Nathan Zellner erdőt járnak, esznek, párosodnak, élvezettel ürítenek és a különböző testnedveiket locsolják, többek között egymásra is? Nyilván lehet, de a Sasquatch Sunset épp attól felemelő élmény, hogy teljes mértékben figyelmen kívül hagyja a nézői elvárásokat. A Zellner-testvérek kamu természetfilmjén egyesek, köztük én is, könnyesre nevetik magukat, mások értetlenül pislognak, hogy mégis mi értelme ennek a dialóg nélküli, epizodikus szerkesztésű, a slapstick-vígjátékok elemeivel is eljátszó őrületnek.
A naturalista felszín alatt a Sasquatch Sunset egy, a maga módján szerethető családnak a története,
aminek a tagjai fajuk utolsó példányaiként igyekeznek fennmaradni, azaz nem kihalni. A küzdelmet mérgező növények, ragadozó állatok és az emberi élet nyomai nehezítik, miközben csúcsra jár a helyzetkomikum. Az igazi bravúr, hogy a felismerhetetlenségig maszkírozott, majomszerűen huhogó színészek élettel, sőt, egyéniséggel töltik fel ezeket a fura figurákat, így a végére azon kapjuk magunkat, hogy őszintén szurkolunk nagylábék fajfenntartásáért.
2. Alonso Ruizpalacios: A konyha
A futószalagon gyártott gasztro reality-k korában különösen jó időzítéssel érkezett a mexikói Alonso Ruizpalacios New Yorkban játszódó, spanyol-angol nyelvű színmű adaptációja. A konyha egy alsó-középkategóriás étterem eseménydús mindennapjait mutatja meg, féktelen anyázásokkal, lélekölő robotolással, szerelmi afférokkal, látványos összeomlásokkal és katasztrófákkal (például a konyhát elöntő gépi kóla), valamint a szigorúan hierarchikus szervezeti rendből fakadó hatalmi visszaélésekkel.
Ruizpalacios egy kiszámíthatatlanul hömpölygő filmet készített, ami tele van meglepő húzásokkal.
A rendező, az operatőr (Juan Pablo Ramírez) és a vágó (Yibran Asuad) ritkán tapasztalt virtuozitással váltanak tempót és képarányt, ebben a kavalkádban pedig kiválóan működik egymás után egy tízperces, vágás nélküli beállítás az ételek készítéséről és felszolgálásáról, és egy majdnem ugyanilyen hosszú, nyugodt beszélgetés, melyben az egyik szereplő a rémálmáról mesél. A konyha két csillaga a magabiztosan proli pincérnővé vedlő Rooney Mara és az összeomlás felé szakadatlanul menetelő Raúl Briones, akik külön-külön és együtt is bravúrosan, manírok nélkül működnek. A konyhai munkások felett diszponáló menedzsment motívuma pedig általános érvényűvé teszi a filmnek a munkahelyi kizsákmányolásról szóló téziseit.
1. James Benning: Kifulladásig
James Benning élő kísérleti filmes legenda, aki forgatott már felhőkről, oregoni farmokról és tavakról is, legújabb filmje pedig útmenti fák kivágását örökíti meg. A Kifulladásig azonban nemcsak címében idézi meg Godard hullámindító klasszikusát, hanem hosszában is: pontosan 87 perces, igaz, egyetlenegy beállításból áll. Benning égboltot nem mutató totálképe a hegyoldalról, a kanyargó útról, az út menti fákról és az azokat gondosan, ipari eszközökkel metszegető munkásokról ilyen hosszan nézve transzcendentális élmény.
Egy idő után feltárul a tér geometriája, a hétköznapi tájkép vonalak és alakzatok mátrixára bomlik.
A Kifulladásig egy felejthetetlen belső utazás, ami után egészen más szemmel nézünk majd minden olyan filmre, ami történetet próbál mesélni. Benning mélyre hatoló, csakratisztító élményt kínál, ami kitűnő kapudrog lehet a kísérleti filmek titkokkal teli világába.
Borító: Pauló-Varga Ákos
