2025. szeptember 11-14. között immár hatodik alkalommal rendezték meg Debrecenben a Térey Könyvünnepet. A kulturális programsorozat első napjáról Rezes József, a másodikról Szendrei Boglárka számol be.
A 2025-ös Térey Könyvünnep szeptember 11-ei nyitóestjén az idén hetvenéves Bertha Zoltánt és a nyolcvanéves Márkus Bélát, a magyar irodalomtörténet kiemelkedő alakjait köszöntötték a debreceni Méliusz Juhász Péter Könyvtárban. A laudációkat Erős Kinga, a Magyar Írószövetség elnöke, valamint Pécsi Györgyi, a Magyar Művészeti Akadémia elnökségi tagja mondta el, míg az ünnepeltekkel Baranyai Norbert irodalomtörténész folytatott beszélgetést. A műsorban közreműködött Gém Anna szavaló és Vranyecz Aletta Flóra fuvolista, a jelenlévőket pedig a könyvünnep szervezője, Korpa Tamás költő, és Puskás István, Debrecen kulturális alpolgármestere köszöntötte. Baranyai első kérdésében arra kérte a beszélgetőpartnereket, hogy közösen válaszoljanak: milyen értékeket és szemléletmódot merítettek családjukból, familiáris közegükből, és mely gyerekkori élmények formálták későbbi életüket?
Bertha egy különleges, százéves bronzmedállal kezdte a történetet,
amelynek egyik oldalán a Sárospataki Kollégium dombornyomott képe látható, másik oldalán egy stilizált angyal trombitálja a Jelenések könyvének egyik versét: „Féljétek az Istent, és néki adjatok dicsőséget.” Ez az édesapjától örökölt, varázsamulettként őrzött emlék jelképezte a pataki szellemi hagyományhoz való viszonyát, amely hetven év alatt sem tudott elszíneződni. Ezután
a Sárospataki Református Kollégiumot Móricz Zsigmond szavaival jellemezte: „kutyanehéz” iskola volt
tekintélyével, minőségével, egyedülálló tanáraival, pedagógiai hitvallásával, hogy a diákoknak értékes tudást adhassanak át. Olyan tanár-példaképeket említett, akik bejárták a világot peregrinációjuk során, hazatérve pedig a legkisebb falvakba is elvitték a más országokban szerzett magas műveltséget és gyakorlati tudást. Ezek a tanárok tehát – köztük saját édesapja – a legmagasabb tudást a legmélyebb társadalmi felelősséggel kötötték össze. A falusi nép tanítása, földművelésre nevelése, olvasókörök szervezése, a népi kultúra értékeinek gyűjtése a népszolgálat és a népszeretet missziója volt.
Bertha kiemelte még, hogy a hit és tudás mellé gyakran humor is társult.
A követségbe induló diákok hexameterekben fogalmazták meg, mit kell elpakolni a poggyászukba és hogyan következnek a zempléni falvak. A tanárok gyakran kaptak leleményes diákválaszokat a kérdéseikre. Ezeket az invenciókat A pataki diákvilág anekdotakincse című kiadványsorozat őrzi.
Márkus számára a falu, a kis közösség, a népi kultúra testközelisége természetes alapállapot volt bükkaranyosi gyerekkora idején. „Amit Zoli édesapja gyűjtött, azt az én szüleim élték” – fogalmazott az Alföld folyóirat korábbi főszerkesztője.
Összetartó rokonságról, biztonságot jelentő nagycsaládról, szinte középkori jellegű közegről, példaértékű életet élő emberekről beszélt.
A gazdag történelmi hagyománnyal és IV. Béla-kultusszal bíró Bükkaranyos nem csatlakozott a téeszhez, így minden feladatot saját erőből, nagy nehézségek árán végeztek el a lakói. Márkus még egyetemista korában is gyakran dolgozott édesanyjával, alapos ismereteket szerzett a hagyományos mezőgazdaságról, a mesterségekről, szokásokról. Ezután Baranyai kérdésével a Debreceni Egyetemen töltött diákévekre helyezte a hangsúlyt. Arra kérte a beszélgetőpartnereket, osszák meg, mely olvasmányok, találkozások formálták pályájukat, és hogyan járult hozzá az egyetem a szakmai és a személyes fejlődésükhöz. Bertha a visszaemlékezés középpontjába az 1950-es évektől a nyolcvanas évekig tartó időszakot állította, amikor a Debreceni Egyetem és a magyar irodalmi élet a kommunista hatalom szorításában senyvedett. Az ötvenes években rövid időre azt az Angol Tanszéket is bezárták, ahol egyik példaképe, a nagy szótárszerkesztő, Országh László is dolgozott.
Bertha ezt „szellemi tatárjárásként” jellemezte.
További példaként Barta János professzor sorsát említette, akit előbb büntetésből Budapestről Debrecenbe helyeztek át, majd később a cívis egyetemen is támadások érték, mivel a hivatalos ideológiával szemben a művészet autonómiáját és transzcendens értékét hirdette. A korszak abszurditását a kötelező marxista kurzusok tartalmatlansága is mutatta: vizsgán elég volt annyit felelni, hogy „csak anyag van”. A felkészülésre szolgáló jegyzetek hemzsegtek a hibáktól és a cinikus állításoktól. A diákok és tanárok többsége formálisan teljesített, a tárgy iránti érdeklődés minimális volt. Ezzel szemben kiemelkedő tanáregyéniségek – a már említetteken kívül Kiss Tamás, Imre László, Bitskey István és Görömbei András – biztosították a színvonalat, akiktől rengeteget kaptak tudásban, erkölcsben és gondolkodásban.
Tanítványaik közül olyan nevek kerültek ki, mint Borbély Szilárd.
A hetvenes–nyolcvanas években a diákok és a fiatal értelmiségiek ellenzéki találkozókon, irodalmi esteken, önképzőkörökön vettek részt, például a „Pálma Tanszéken” (a kultikus Pálma Étterem beceneve) – itt találkozott Borbély Szilárd első, frissen megjelent Adatok című könyvével. Barátok és pályatársak – köztük Csengey Dénes – országos hatású személyiségekké váltak, a rendszerváltás előtti közéleti mozgalmak aktív alakítói voltak. A politikai nyomás, a titkos megfigyelés és az ideológiai kényszer ellenére a humor, az összetartás és a szellemi igényesség biztosította, hogy ez a generáció maradandó értéket hozzon létre a magyar kultúrában.
Márkus – aki a mezőkövesdi érettségi után eredetileg Budapestre készült, magyar–könyvtár szakra – közel hatvan év távlatából idézte fel egyetemi éveit. A korabeli átszervezések következtében került Debrecenbe, magyar-népművelés szakra. A felvételin emlékezetes élményt jelentett számára egy sokszorosan összetett nyelvtani példamondat elemzése, amelynek megoldási lehetőségei azóta is foglalkoztatják.
Tanulmányai előtt egy év katonai szolgálatot teljesített.
A katonaidőt saját hasznára fordította: egy egyetemista barátja elküldte neki az egyetemi olvasmányokat a kiskőrösi laktanyába, előre átböngészte a kötelezőket, így előnyhöz jutott társaihoz képest. A népművelés szak kezdetben bizonytalanságot keltett a hallgatókban, mert valójában senki nem tudta, mit is takar pontosan. A magyar tanszékről a legendás Barta János szemináriumait, Kovács Kálmán Ady-előadásait és Bán Imre felejthetetlen kurzusait emelte ki. Ők voltak azok a tanárok, akik személyes történeteikkel, kapcsolati hálójukkal is közelebb hozták az irodalom világát a hallgatókhoz.
A pályakezdés idején a tanári állások száma rendkívül korlátozott volt, több magyaros hallgató újságíróként helyezkedett el,
például a Hajdú-Bihari Naplónál. Márkus is itt kezdte pályáját, később átment az Alföld folyóirathoz, majd egyetemi katedrát kapott. Szakmai kapcsolatai barátságokká nemesedtek, különösen az Imre- és a Görömbei-házaspárral. A szervezők és a moderátor ekkor pontot tettek a beszélgetés végére, ám a hallgatóság joggal reménykedhet a folytatásban, mert Bertha Zoltán és Márkus Béla életpályájának későbbi szakaszai is alighanem megannyi érdekfeszítő eseményt, megjelenést és küzdelmet tartalmaznak, amelyeket érdemes megosztani az ifjabb nemzedékekkel is.
A Térey Könyvünnep második napján, szeptember 12-én két igen színvonalas és tartalmas programon vehettek részt az érdeklődők. 17 órától a Méliusz Juhász Péter Könyvtár II. emeleti kerengőjén Tasnádi József Munkácsy-díjas képzőművésszel, médiaművésszel, a MOME professzorával Kovács Edward költő, irodalomtörténész, a MODEM kurátorasszisztense beszélgetett. A Szöveg-Küszöb-Kép fantázianévvel illetett eszmecsere alatt Tasnádi egyik szövegvideóját is megtekinthettük a háttérben lévő kivetítőn. Az alkotónak 2022-ben már volt egy kiállítása Debrecenben, az Apóriák, amely akár ennek a beszélgetésnek is a címéül szolgálhatott volna, hiszen a fogalom végigkísérte az izgalmas diskurzust. Kovács a felvezetést követően
a művész egyik találó titulusaként önjellemzését, az „aszkétikus hedonista” kifejezést nevezte meg,
amelynek paradox jellege szorosan összekapcsolódik az apóriával, azaz a (ki)úttalansággal, a logikai, retorikai ellentmondással, a kettősséggel, a feloldás lehetetlenségével. Tasnádi szerint az aszkétizmus abban áll, hogy „csak apóriák vannak”, amely nem éppen optimista elképzelés, ugyanakkor úgy véli, hogy ha valaki kíváncsi arra, milyen ő maga egyénként és milyen a viszonya a világgal, akkor „nem lehet mélyebbre ásni az apóriánál”. Nem gondolja, hogy meg tudja válaszolni az egyén és a világ ellentmondásos viszonyával kapcsolatos kérdéseket, viszont képes a kifejezésre, modellezésre –
ezért is jó a művészet, amely nem leírja, hanem kibontakoztatja a dolgokat, és magával a kimondhatatlannal bonyolódik viszonyba.
Tasnádi szerint a legnagyobb apória az, hogy érezzük, van a kimondhatatlan, de nem tudjuk kimondani.
Kovács a hagyományokhoz, szokásokhoz, konvenciókhoz való viszonyáról is kérdezte az alkotót, aki úgy fogalmazott, nincs problémája a tradíciókkal, imádja és „az egyetlen megbízható dolognak” tartja azokat. A nyelvi megelőzöttség wittgensteini gondolatával összhangban úgy véli,
a tradíciók „a nyelv által jutnak tudomásunkra”, amelynél nincs erősebb közeg:
ebbe születünk bele, ez határozza meg az előítéleteinket, és a filozófia is „ebben van benne”, de fontos kiemelni, hogy a nyelv éppen ezért limitáló természettel is bír. Kovács felvetette, hogy Tasnádi szövegvideói, vizuális esszéi megidézik az aforizmák, a szentenciák, a gnómairodalom hagyományát, és ezzel összefüggésben
Nietzschét és Ciorant említette lehetséges inspirációforrásként.
Megtudtuk, hogy valóban mindkét szerző hatással volt a művészre: Nietzsche abban, ahogyan a dolgokhoz közelít – cinizmussal, iróniával –, Ciorant pedig azért kedveli, mert szerinte „nála nihilistább, cinikusabb gondolkodó nemigen van”.
A beszélgetés során szó esett a Szöveg-Küszöb-Kép címhez kapcsolódóan a „küszöbség” fogalmáról, továbbá szöveg és kép viszonyáról is. Tasnádi szerint a küszöb lehetne ajtó vagy határ is, a lényeg a metaforizálás, a két állapot közötti átmenet megjelenítése, a múlt és a jövő jelenbe sűrítése. A „küszöbség” azt jelenti, hogy már elhagytuk az előzőt, de még nem léptünk be a következőbe.
„A művészet zajlik”, ez a „küszöbön levés”.
Megjegyezte, hogy „meg akarunk szabadulni a küszöbön állástól”, ez azonban nem fog sikerülni, éppen ezért ki kell használnunk, hagynunk kell, hogy a világ hasson ránk, ugyanis „küszöb nélkül nem lesz művészet”. A szöveg és a kép viszonyát Tasnádi a lélek és a test kapcsolatával állította párhuzamba:
van egy spirituális, metafizikai, valamint egy gyakorlati, fizikai én – művészként ő ezt a két vonatkozást szeretné hibridizálni,
egyesíteni, ebből kifolyólag nem is tartja magát kizárólag vizuális vagy szövegíró művésznek. Írásai „nem szakszövegek, nem magyarázó, leíró jellegű dolgok”, hanem „kifejező jellegű szövegek”; amit művel, az nem költészet, nem vizuális művészet, nem irodalom, hanem – a lehető legtalálóbb kifejezéssel élve – „aporetikus lecsó”. Tasnádi József vizuális esszéinek, szövegvideóinak egy részét a Méliusz Juhász Péter Könyvtárnak adományozta – ezek a munkák hamarosan a könyvbarátok mindennapjainak részévé is válhatnak, közölték a szervezők.
Rövid átállást követően, a nap zárásaként került sor Röhrig Géza Kossuth-díjas költő semmike-dalok című kötetének bemutatójára. A szerzőt Kulin Borbála irodalomtörténész kérdezte, a beszélgetést Röhrig érzékletes felolvasásai tagolták.
Kulin első kérdése arra irányult, hogy miként született meg „semmike” figurája, „semmike” mint beszélő.
A költőnek a név tetszett meg, amely egyszerre sugároz letargiát, illetve a kicsinyítő képzőnek köszönhetően melegséget, szeretetet – ez a belső feszültség magát a mindenkori emberi körülményt fejezi ki. Emellett az ember kicsiségére is utal, hiszen a „semmi” és a „ke” egyaránt egyfajta jelentéktelenséget, lefokozottságot közvetít. Ezután a nyitóvers, a semmike nem remél felolvasása következett, majd Kulin kiemelte, hogy „a remény a magyar irodalomban problémás fogalom”, és arról kérdezte Röhriget, hogy mi az ő problémája a reménnyel.
A szerző úgy véli, a remény passzívvá teszi az embert,
miközben – alapvető ethoszként – minden tőlünk telhetőt meg kellene tennünk magunkért. Hangsúlyozta, hogy nem a reményt veti el, hanem arra bíztat, hogy ne csak reménykedjünk. A remény tehát „szükséges, de nem elégséges” a létezéshez.
A semmike öt és a semmike hat című versek apropóján Kulin arra kérdezett rá, hogy elsősorban saját, privát élményeken alapulnak-e a kötet darabjai. Röhrig válaszából kiderült, hogy
„zsül bácsi” alakja például jórészt valós személyből táplálkozik.
Azt is megtudtuk, hogy a felolvasott verseket többek között egy olyan YouTube-videó ihlette, amelyben fiatalok végigjárták egy elhagyatott gyermekotthon épületét Zamárdiban. A költő néhány, a művészettel kapcsolatos gondolatát is megosztotta a semmike tizenegy című vers felolvasását követően. Kulin kérdésére, miszerint a költővé, művésszé válás feltétele-e, hogy az ember átforduljon az élet fonákjára, Röhrig azt felelte, hogy alapvetően igenlő választ adna, azonban
nem biztos, hogy az alkotáshoz szükség van valamilyen konkrét traumára.
Szerinte a művészetnek inkább eszköznek kellene lennie, nem pedig célnak, illetve a művészet nem a közönségért van, hanem a művész önmagán alakít általa. A beszélgetés végén lehetőség nyílt arra, hogy a közönség is kérdezzen a szerzőtől, aki megszokott élvezetes stílusában mesélt hitéről, élményeiről, tapasztalatairól, valamint „semmike” alakjáról.
Térey Könyvünnep, Debrecen, 2025. szeptember 11-12.
A fotókat Vass Attila Tamás készítette.
