– Mondd csak, magyar barátom, hogy is volt az eset a Srí Lanka-i pékekkel Ditróban? – kérdezte Nicu.
– …
– A székelyek, micsoda vendégszerető népség.
Keményen belém állt, amint megérkezett, amolyan haverkodósan, ahogy általában szokta, amikor ugratni próbált, és ez a haverkodós ugratás harmincöt fölött kissé talán már erőltetettnek hat, de ebben az esetben annyira mégsem volt az.
Mondhattam volna neki, hogy ugyan már, a crevediaiak is szépen kiakadtak, amikor megtudták, hogy menekülttábort építenek az udvarukon a szíriaiaknak. De inkább visszadobtam a labdát azzal, hogy hát persze, ha nem tudná, a székelyföldi autonómiát most már maguk a bevándorlók követelik, akik annyira elszaporodtak, hogy ők lettek a többség.
Igaza volt. A mélyszékelység eléggé beégett. Az emberek egész nap Orbán tévéadóit nézik, aztán meg panaszkodnak, és fenyegetve érzik magukat két aranyos kis ázsiai macitól, akik odajönnek, hogy elvegyék a munkájukat, azt a munkát, amelyet egyébként ők maguk nem akarnak elvégezni stb. Két ázsiai kismaci, akik az előőrs csupán, a jövő bevándorlóseregeinek első hírnökei.
Magyarként mit is mondhatnál egy románnak, amikor ilyenekkel ugrat? Hogy nagyon jól teszi, amikor rád emeli fürkésző tekintetét, amelyben ravaszság és éberség csillog, mintha számonkérne, hát nem azt mondtátok, hogy ti vagytok a nyugatiak, a műveltek, nem azt mondtátok, hogy ti építettetek nekünk vasutakat meg intézményeket, mert mi nem voltunk rá képesek stb.? Mondjam azt neki, hogy megértem, és hogy egy generációval ezelőtt még előfordult, hogy az emberek otromba magyarviccekkel gúnyolódtak a másikon? Mondjam azt, hogy néhány generációval ezelőtt a románok petíciókkal járultak az osztrák–magyar uralkodó elé, hogy a magyarok alatti sorsukra panaszkodjanak? Császár, tegyél igazságot, ha az istenséget vallod!
Évszázadokon át a magyarok jelentették a románok szemében az urat, az elnyomót, az ellenséget. Erdély nemessége magyar volt, és kiváltságokban dúskált. A románok jobbágyok voltak, a föld férgei. Szóval, nem mondhatok neki mást, csak hogy valahol igaza van. Igaza van, mert generációkon keresztül arra tanítottak minket, hogy lenézzük a románokat.
Az ösztönök szintjén, azt hiszem, az etnikai problémákról szóló beszélgetéseket a románok mindig próbaképpen kezdeményezik, hogy lássák, vajon még mindig ott van-e a régi megvetés – na, hadd lám, ez a magyar még mindig többnek képzeli magát nálam?
– Neked meg kell mutatnod, hogy nem vagy több náluk, hadd legyen meg az ő igazuk – hallom apám hangját, látom a nagy kezét, ahogy lemondóan legyint.
– Meg kell mutatnunk, hogy fölötte állunk ezeknek a bocskoros parasztoknak, akik azt hiszik, joguk van parancsolgatni és megmondani nekünk, hogy mit szabad és mit nem – hallom Atti hangját, és látom, ahogy felém hajol, ahogy piátol vörös szemében az őrült csillogás visszaigazolást keres az én szememben.
De én nem értek egyet se az egyikkel, se a másikkal. Nem akarok sem meghunyászkodni és hallgatni csak azért, hogy elkerüljem a konfliktust, sem pedig lázadozni.
Azt mondják, a barátság egyik ismérve az, hogy egy barát nem sértődik meg, ha kritizálod vagy tanácsot adsz neki. Ha ez igaz, akkor Atti a barátom volt. Soha nem próbáltam meg igazán kikezdeni a soviniszta hozzáállását. Ironikusan nevettem rajta, amikor Nagy-Magyarország térképét állította be képernyővédőnek a Nokia 5210-es telefonján. Egy freezeframe az örökkévalóságnak: a Királykő tetején magnóról hallgatja a székely himnuszt ironikus tekintetem kereszttüzében.
Nem tudtam elfogadni azt a lappangó ellenségességet, amivel Atti részt vett a multikulturalitás-projektben. Ez volt az egyetlen projekt, amit a civil szervezetben lévő kollégáimmal összehoztunk, az egyetem második évében. Bár iszonyúan untatott a projektmenedzsment és úgy általában minden, ami ehhez tartozott, az elképzelés, hogy azzal, amit csinálunk, megpróbáljuk jobban megismerni egymást – románok, magyarok, szászok és zsidók –, pont annyi energiát adott, hogy továbbra is részt vegyek a megbeszéléseken, amíg a projekten dolgoztunk, ugyanazzal az alkalmatlanság- és irrelevanciaérzéssel, de mosolyogva. Ábrándoztam róla, hogy milyen szép lesz, multikulturalitás, szexi zsidó lányok, kaja és pia. Néha bedobtam egy-egy poént, és forgattam a szemem, amikor a kollégák, ki tudja hányadszor, a költségvetésen vitatkoztak.
Az volt a szar, amikor rájöttünk, hogy nem lesz egyetlen szász vagy zsidó résztvevőnk sem. Amennyire emlékszem, a városban lévő szász és zsidó közösségekkel való kapcsolatfelvételt a koordinátoraink intézték. De azt hiszem, ők sem számítottak arra, hogy nem fog eljönni egyikük sem. A projektre a helyi költségvetésből jött a pénz, és az volt a fő feltétel, hogy a város összes történelmi nemzetisége képviselve legyen. Nem tudom, végül miképpen oldották meg azt a problémát, hogy a történelmi nemzetiségek fele nem jelent meg, a lényeg, hogy megegyeztünk: románok is, magyarok is hozzanak el és mutassanak be a workshopon olyan dolgokat, amelyek etnikai identitásuk szempontjából meghatározók.
Mi, magyarok, úgy döntöttünk, nincs értelme rávenni anyáinkat, hogy főzzenek valami hagyományos székely kaját, így aztán kurvára felkészülten jelentünk meg a workshopon: volt nálunk zsíros kenyér fűszerpaprikával (jófajta disznózsír Peti apjától és a legfinomabb pityókás kenyér Leviéktől) és pálinka (Atti forrásából, gyöngyözött a felszíne, miután kitöltötted a pohárkába). A hagyományos ételekről úgyis bármikor szóbeli tanúságot tudtunk tenni, ha kérik. Atti azt mondta, fölösleges görcsölni rajta, ezek úgyse értenek belőle sokat.
Amikor megérkeztünk a helyszínre – egy alpesi stílusú épületbe, ahol általában iskolai táborokat szerveztek –, és megláttuk, hogy a román résztvevők bőséges lakomát készítenek mindenféle cicomás étellel, égető szégyenérzet kapott el, de hamar elmúlt. Csak annyit kellett tennem, hogy feloldódom a cinkosságban, és minden rendben lesz. Együtt gúnyolódni az én magyarjaimmal azon a komolyságon és gondosságon, amivel a többiek felkészültek. A hunyorgásukon és azon a fojtott udvariasságon, amivel a nem feltétlenül hamis, de korlátolt érdeklődésüket kimutatták irántunk. Azon a nemes és totál idióta feszengésen, amit mi produkáltunk. Greg kipirult arccal magyarázza egy lánynak, hogy is van azzal a húsvéti locsolkodással. Atti, aki magányos kibicként eleinte a szélén ácsorgott, csak csóválta a fejét vagy gúnyosan fújtatott az általunk és általuk elkövetett bakikra, mint egy mindentudó öregember, aki ellenségesen szemléli ezt a látszólag ártalmatlan kis kulturális inváziót. Mert hát mit is tudnak ők nekünk mutatni? Semmit. Hogy aztán nehézkesen, lomha medveként felálljon, miután megszületett benne a döntés, hogy most aztán leteszteli, hogy bírják a románok az alkoholt. A mindig barátságos és nyitott Levi fáradhatatlanul kereste a közös nevezőt a többi résztvevővel, mintha csak az ilyen projektekre született volna. Már elsőéves korától tagja volt az AIESEC-nek, de valahogy hiányzott belőle az intenzitás, mintha minden energiáját abba a komolyságba fektette volna, amivel megpróbált bekapcsolódni a munkába, és csak nagyon kevés ereje maradt a tréfákra és a játékos lendületre, spontaneitásra pedig már végképp semmi. Peti alkalmazkodó volt, őszintén élvezte az ilyen programokat, és kivétel nélkül mindenkihez egyformán viszonyult – a beteges angyal, akit sokáig versenyképtelennek tartottunk, végül kénytelen volt magyar néptáncokat bemutatni a résztvevők előtt, mert mi, többiek, határozottan elutasítottuk a dolgot. És szépen táncolt, bele se pirult. Kihúzott minket a szarból.
Utána jött a projektkoordinátor, Dorian, és javasolt néhány tevékenységet. Egy fonálgombolyagot kellett egymásnak dobálnunk. Amikor valaki odadobta neked a gombolyagot, mondanod kellett valamit magadról, valami olyat, ami meghatároz, aztán tovább kellett dobni. Amikor hozzám került a gombolyag, apró kalciumszint-zuhanásaim egyikét szenvedtem el, mint amilyet az állásinterjúkon, az autósiskolában és sok más olyan stresszhelyzetben éltem át, amikor mások figyelmének és értékítéletének voltam kitéve. Semmilyen körülmények között nem bírtam elviselni, hogy idegenek előtt sebezhetővé tegyem magam. Mondtam valamit magamról, már azt se tudom, mit, néhány elfojtott szót, miközben féltem, hogy remegni fog a hangom. Olyan lassan dobtam tovább a gombolyagot, hogy annak, akinek szántam, előre kellett hajolnia, hogy elkaphassa. A végére fonalak hálózata alakult ki közöttünk, sokatmondó metaforája egy úgynevezett kapcsolatrendszernek, amelynek most, hogy ugyanúgy létrejött tettekben, mint vizuálisan, immár bennünk is léteznie kellett.
Miután sikerült kibogoznunk magunkat a fonalak közül, Dorian félrehívott, hogy adjon egy kis feedbacket.
– Lanyha vagy. Túl lanyha vagy.
Gyakorlatilag leszidott. A hangneme nagyon közel állt egy autoriter szülőéhez. A jószándékú autoritás. Csalódott volt a hangja, ugyanakkor arra ösztönzött, hogy lépjek valamit. Hogy megembereljem magam, vagy ilyesmi. Tudtam, hogy igaza van, de mit tehettem volna.
Dorian játékai után vacsoráztunk, majd szabadfoglalkozás következett, azzal a kikötéssel, hogy „a klikkesedés tilos”. Minden simán ment, az egyetlen probléma a románok növekvő érdektelensége volt a lejátszási listánk iránt, amin keresztül, szinte nyíltan, megpróbáltuk nevelni őket. Egyre gyakrabban mentek ki cigizni, sőt elcsíptem néhány undorodó gesztust is. Félig viccesen, félig komolyan a barátaim azt mondták, moderáljam meg őket. Végül is a hangulat nem volt annyira rossz – mintha egy turistaház ebédlőjét kellett volna megosztanunk egy zajos, távolról ismerős társasággal. Szerencsére ott volt az alkohol mint kötőanyag.
Este kilenc körül Atti lehajtotta fejét egy töltött káposztával teli műanyag tányérba, és elaludt. Amikor felébredt, mindenáron szkanderozni akart egy ápolt és terebélyes fickóval, aki azért jött, hogy megnézze, hogyan valósítjuk meg a projektet, meg hogy táncoljon kicsit a résztvevőkkel. Egyszóval jó benyomást akart kelteni. Atti rá volt kattanva onnantól, hogy felébredt. Nem tudtuk leállítani. Nagy léptekkel odament, egyenesen hozzá, és kevesebb mint egy perc kellett, hogy megőrüljön. Elkezdett neki magyarázni valami totál összefüggéstelen dolgot, miközben tovább szorította a kezét. Az ember csodálatra méltó nyugalommal kezelte a helyzetet. Amikor a szorítás intenzitása és hossza már túllépte az udvariasság határát, egy kicsit megremegett a tokája, de gyorsan összeszedte magát. Le volt döbbenve Atti – akit akkor látott életében először – erején és lendületén. Végül sikerült őket szétválasztanunk, de milyen furcsa mégis, hogy azonnal a jól öltözött idegen védelmére keltünk, mintha attól féltünk volna, hogy ha neki baja esik, akkor talán nekünk is.
Azt mondtam magamnak, hogy nem vagyok felelős érte – furcsa dolog felelősnek lenni valakiért, akárhogy vesszük is. Emberek voltak a képben, és ahányszor ez megtörtént, mindig azt éreztem, hogy a mozgásterem rohamosan beszűkül és szögletessé válik, hasonlóan a vasaló forró éleihez.
A buli végén csak mi ketten maradtunk. A sötétben ültünk a cementpadlós ebédlőben, két vacak széken, és néztünk kifelé a plafonig érő, hőszigeteléses ablakokon. Az épület közvetlen közelében havas lejtő kezdődött, rajta fenyegetően rajzolódtak ki a fenyőfák egy magányos utcalámpa hideg fényében. Úgy tűnt, egy örökkévalóság óta ülünk így, Atti delirál, én próbálom felfogni, hogy mit akar mondani. Az volt a benyomásom, hogy mellette haladok a hóban a fenyők között, ellentmondásos érzések forgatagától tébolyultan. Egyfelől ott akartam hagyni a fenébe, minél gyorsabban távol kerülni attól a paranoiarohamtól, amin éppen keresztülment, másfelől viszont segíteni akartam neki, de nem tudtam, hogyan. Megpróbáltam mesélni neki a „High Hopes” című Pink Floyd-szám klipjében szereplő hatalmas, piros-fehér-zöld szalagokról, amik nagyon hasonlítanak a magyar zászlóra, arról az emelkedett érzésről, amit a szélben úszó színes vásznak keltenek az emberben – de brutálisan félbeszakított. Kilométerek tucatjaira voltam annak a hideg delíriumnak a középpontjától, amiből beszélt hozzám. A tudatom mélyén éreztem, hogy nem vagyok képes segíteni egy emberen, aki alkoholos delíriumtól szenved, de valami piszkált, hogy vele igyak a végsőkig, és könyörögjek neki, hogy jöjjön ki onnan. Szánalmassá váltam és kifogytam az ötletekből.
– Közelednek.
– …
– A gonoszak.
Ugyanazt ismételgette órák óta: hogy a fenyők az ellenségei, és meg akarják támadni. Már rég feladtam, hogy megértsem, mire gondolhat. Démonok? Bűntudat? Az elcseszett irány, amerre az élete elindult és ahonnan már nem lehet visszafordulni? Mintha búvárharang alól beszélt volna. Minden nagyon nyomasztó volt, és ha megszakadok, akkor se tudtam volna kihúzni onnan, csak összeszorítottam a fogamat, és vártam, hogy túlessen rajta.
Meg akarta várni az első fényt, mintha nem lett volna benne biztos, hogy felvirrad egy új nap. Csendben várt, talán még a korábbinál is feszültebben. Megértettem, hogy azért hallgat, mert nincs kinek elmagyaráznia. Lehet, hogy nem így volt, de a beszűkült tudatom számára akkor ez volt az egyetlen lehetséges magyarázat. Nagyon részeg és fáradt voltam.
Miután világosodni kezdett, felállt és – már a normális hangján – azt mondta:
– Menjünk tusolni!
Fordító: Horváth Benji
Borító: Unsplash
Andrei Dósa Sok erő és egy csipetnyi gyöngédség című regénye a 30. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra jelent meg a Helikon Kiadó gondozásában.
