Egressy Zoltán Portugál című tragikomédiáját is műsorára tűzte a debreceni Csokonai Nemzeti Színház. Bélai Marcel rendezése első ránézésre egy könnyed vígjáték, ám a felszín alatt sokkal több rejlik ennél, ráadásul a mű örökérvényű kérdéseket is felvet a bűnhődésről és az elérhetetlennek tűnő vágyak hajszolásáról.
A vidéki, falusi közösségek sajátosságainak rengeteg magyar irodalmi mű és filmes alkotás mutatott már görbe tükröt, így egyáltalán nem újkeletű ez a tematika. Mikszáth Kálmán novellái talán a legklasszikusabb példái ennek, ám nem szükséges egészen a 19-20. század irodalmáig visszatekinteni. Az elmúlt évtized egyik legkedveltebb és egyben kimagasló nézettséget produkáló magyar televíziós sorozata, A mi kis falunk is egy kisközség lakóinak csetlés-botlásait követi, de hasonló mechanizmussal dolgozik több friss magyar széria is. Az itt látott reprezentációk nagyrészt ugyanazokkal a karaktertípusokkal dolgoznak. Szinte mindig akad egy központi szerepet kapó kocsmáros, megjelennek a pletykás idős asszonyok, az alkoholmámorban úszó munkakerülők, a káosz felett őrködni próbáló polgármester és pap, illetve a kívülálló, aki a közösség részévé válik és törvényszerűen felkavarja az állóvizet.
Egressy Zoltán Portugál című tragikomédiája az elmúlt két évtized egyik legsikeresebb kortárs hazai színdarabja,
amelyet a debreceni Csokonai Nemzeti Színházban is színpadra állítottak Bélai Marcel rendezésében. A történet jól ismert alapokból építkezik: adott egy kis falu az Isten háta mögött, Irgács, ahol nap mint nap a kocsmában gyűlnek össze a falusiak. Lajos, a kocsmáros (Ficzere Béla) és lánya, Masni (Berkó Boglárka) családi vállalkozásként üzemeltetik az ütött-kopott helyet, és folyton arról vitáznak, hogy a lánynak ideje lenne végre férjhez mennie.
Állandó vendégük az agresszív volt rendőr, Retek (Papp István), a folyton ittas állapotban tévelygő Sátán (Nagyidai Gergő), a nagyratörő álmokat szövögető Csipesz (Vranyecz Artúr) és felesége, Juci (Tokai Andrea), valamint a mindenkit terelgetni próbáló pap (Mercs János). Jól megszokott életüket felforgatja egy idegen érkezése (Csata Zsolt), aki nagy út előtt áll, ugyanis egy falusiak számára felfoghatatlanul messzi helyre, Portugáliába készül. Alapvetően érdekes lehet mind szűkebben a darabot, mind alapvetően a falusi tematikát egy vidékről származó személy nézőpontjából megközelíteni – mint akár jómagam. Az előadás közben is leginkább egyfajta kettősséget éreztem ebből fakadóan, hiszen egyrészt
jó érzékkel tapint rá azokra a visszásságokra és dinamikákra, amelyek ténylegesen működtetnek egy ilyen közösséget.
Másrészt pedig úgy formálja át és nagyítja fel ezeket, hogy az így megszülető, és az adott produktum fő mozgatórugójaként szolgáló humor forrása az irónia legyen. Már a szereplők kapcsán rögtön felmerülhet egy kérdés, hiszen mindenkit a becenevén szólítanak, és a legtöbbjük valódi keresztneve sem derül ki. Lajos és Juci az egyedüli kivételek, bár utóbbit is legtöbbször csak egyszerűen „Asszonyként” szólítják. A közéjük érkező idegennek pedig Masni nem is engedi, hogy bemutatkozzon, helyette egyből ad neki egy becenevet, ami roppant kreatív módon a Bece lesz.
Ugyancsak jól bevált, garantáltan működőképes formulákat vet be a mű, hogy nevetésre sarkallja a közönséget. A részegen dülöngélő Sátán többször is leesik a színpadról, Juci egymás után kétszer is felborul biciklijével a közértbe menet, miután a sokadik „fröcsikét” is megitta a kocsmában, az asszony pedig sokszor akkor sincs a helyzet magaslatán, ha a férjével kellene értelmesen beszélnie.
A történet középpontjában lévő, tipikusan naiv, fiatal lányként megjelenő Masni szerelmi élete kapcsán is találhatunk jellegzetességeket.
Retek már régóta próbálja meggyőzni, hogy menjen hozzá, ám a lány folyton kikosarazza. Ezzel ellentétesen szinte azonnal beleszeret a szabadszellemű Becébe, és bár még nincs tisztázva az sem, egyáltalán egy párt alkotnak-e, máris mindenki úgy utal a férfira, mint Masni „urára”, és Lajos már összeköltözésről és esküvőről beszél. Persze mindez romba dől, amikor Bece városi élete és szeszélyes jelleme előtérbe kerülnek. Bár az említetteken túl is találhatunk még kifejezetten jellegzetes cselekményelemeket a falusi életből inspirálódva. Irgács lakói rettentő bizalmatlanok a számukra idegen Becével szemben. Amikor például egy kerékpár állítólagos eltűnése kerül szóba, rögtön ő lesz az első számú gyanúsított. Emellett a helyi szóbeszéden keresztül értesül a néző arról, hogy mi történik az idegennel két jelenet között, de a vidéki lét olyan, sokkal pozitívabb jellegzetességei is előkerülnek a cselekmény során, mint a szoros kapcsolatok, a bizalom vagy a családias légkör.
A humor ugyanakkor csupán az egyik dimenziója a darabnak, hiszen egy tragikomédiáról beszélünk, és éppen ez biztosít neki nemcsak mélységet, de egyediséget is. A rengeteg nevetés mellett ugyanis végig ott lebeg annak a lehetősége, hogy valamilyen tragédia történik majd, ezt pedig erősíti egyrészt Retek egyre agresszívebb viselkedése, valamint Bece zavaros döntései is. Végül persze a lassan csepegő feszültség eléri a tetőpontot, és az előbbi szálat egy igen váratlan csavarral varrják el, míg utóbbi esetében már jó előre sejthetjük, hová fut majd ki az egész, ám ettől nem lesz kevésbé lehangoló a zárás.
E két tárgyalt karakter döntései révén fejthetőek fel alapvetően hétköznapi, de fontos kérdések az életről.
Bece egy monológjában a portugál életstílus leírása által fejti ki saját legfőbb vágyát, és ezzel érteti meg a nézőkkel személyiségének lényegét, amely nagyban köszönhető az őt alakító Csata Zsolt briliáns játékának. Felvetődik egyúttal e jelenet és a karakter kapcsán, hogy az egyéni vágyak hajszolásában vajon meddig szabad elmenni? Fel lehet-e áldozni mások boldogságát, vagy mondjuk egy kapcsolatban, egy házasságban rejlő apró örömöket? Valóban igaz, hogy küzdeni kell a céljainkért, ám sokak számára láthatatlan marad az a felső határ, amit ebben nem kellene átlépni. Így pedig már önmagában nem is lesz olyan értékes a kívánt cél, legyen az bármennyire is nemes vagy nagyszabású.
Bece folyamatos habozásából fakadóan hiába kíván eljutni látszólag bármi áron Portugáliába, ez valószínűleg soha nem fog megtörténni.
Hasonló kérdések bontakoznak ki a pap és Retek egyik párbeszéde alatt, amikor a gyilkosság és a bűnbocsánat kerül fókuszba. A cél ugyanis nem minden esetben szentesíti az eszközt, és végül Retek sorsát is az pecsételi meg, hogy – mint utólag kiderül – nem is valódi a cél, amely érdekében feláldozott mindent, ami valaha számított neki.
Érdemes még elidőzni néhány olyan kivételes technikai megoldáson, mely különleges mélységet kölcsönöz az imént felvázolt gondolatoknak. A fényekkel való játék a leginkább figyelemre méltó, kiválóan tudnak építeni a tónál játszódó jelenetekben a naplemente vagy épp a víz fényhatásaira, ezek a sötétebb tónusok pedig remekül harmonizálnak például Bece már említett monológjával, amely szintén itt kap helyet.
A kocsma helyszínének kettőssége is rendkívüli mélységet ad a látottaknak.
Két bejárat van, a helyiek mégis a lengőajtón közlekednek, míg az idegenek a lépcsőn. Később a Pestet megjáró Csipesz és a szerelmi bánatban szenvedő Masni is ezt használja. A lány további sorsa pedig lényegében emiatt válik nyitottá: kérdéses marad, hogy Bece után megy-e, elhagyja a falut vagy esetleg valami sötétebb befejezés felé indul el a lépcsőn.
Maga a zárójelenet pedig egy rendkívül szép kerete a látottaknak: a vörös magassarkúban portugál zenére asztalon táncikáló Juci és a neki tapsoló falusiak megidézik a távoli országot, amelynek korábban még a nevét sem tudták kimondani. A Portugál ugyan egy könnyed délutáni limonádénak – ha úgy tetszik szombat esti fröccsnek – tűnhet első körben, ám
idővel egyre inkább feltárulnak a mélyebb rétegei is, ezáltal egy sokkal komplexebb élményt nyújtva a vártnál.
A humor ugyan fajsúlyosabb a drámánál, de így effektívebben működnek mind a karakterek, mind maga a sztori, és sokkal emészthetőbbé válik a közönség számára a megfogalmazott örökérvényű üzenet is.
Egressy Zoltán: Portugál. Rendezte: Bélai Marcel. Játsszák: Kukovecz Ákos, Csata Zsolt, Berkó Boglárka, Ficzere Béla, Papp István, Mercs János, Vranyecz Artúr, Nagyidai Gergő, Tokai Andrea, Horváth Julianna, Krémer Miklós. Csokonai Nemzeti Színház, Debrecen, 2025. szeptember 24.
Fotók: Éder Vera
