Szergej Loznyica új filmjében a naivitás a legnagyobb bűn, amit elkövethetünk. A rendszer ugyanis nemcsak azokat bünteti meg, akik aktívan tesznek ellene, hanem azokat is, akik jóhiszeműen akarják építeni a rezsimet, de rámutatnak a hibákra.
Nem véletlen, hogy az autoriter rendszerek működése máig kiapadhatatlan témája az európai filmkultúráknak. Valószínűleg akkor is így lenne, ha ezek a berendezkedések már csak rossz emlékként élnének a fejünkben, de sajnos nincs ilyen szerencsénk. Ugyan változik a hatalomgyakorlás módja, és nem biztos, hogy a klasszikus politológiai fogalmak alkalmasak a kortárs viszonyok leírására, de az tagadhatatlan, hogy a megosztás elve,
az elnyomás igénye és a régi időket idéző hatalmi logika nem tűnt fel, sőt, egyre több európai országban üti fel újra a fejét.
A legismertebb ukrán rendező, Szergej Loznyica Georgij Demidov novelláját kiindulópontként használva az 1930-as évek végére, a sztálini terror csúcsára repíti a nézőt, viszont közel sem úgy közelít a témához, ahogy arra a nyitóképek alapján számíthattunk.
A kezdésnél még minden tipikusnak tűnik: egy börtön falaival indítunk, majd belépve szembesülünk azzal, hogy az egykori nagy gondolkodó, Sztyepnyak (Alekszandr Filippenko), aki korábban a rendszert szolgálta, mára ellenség lett, így különösen szigorú bánásmódban lehet része. Szerencséjére ügye egy fiatal ügyészhez, Kornyevhez (Alekszandr Kuznyecov) kerül, aki, miután szembesül a férfi szenvedéseivel, őszintén segíteni szeretne rajta. Úgy dönt, egészen a főügyészig viszi az ügyet, mi pedig nézőként tudjuk, hogy ennél nagyobb hibát el sem követhetne.
Loznyica a film elején egyértelműen játszik az elvárásokkal.
Az egyébként is 4:3-as képarányú mű kezdetben még szűkebb képmezővel dolgozik, hiszen mi is csak annyit láthatunk, amekkora résre kinyílik a börtönkapu. Ezt követően feltárulnak előttünk az embertelen körülmények, és hallunk is hangokat, amelyek kínzásra utalhatnak. Innen egyértelműen azt várjuk, hogy a Két ügyész a karhatalmi terror realista bemutatása lesz, de egyáltalán nem ez történik. Egyetlen jelenet van, amiben konkrétan látjuk, hogy mit tettek a katonák Sztyepnyakkal, és ez a szcéna épp ezáltal kerüli el a hatásvadászatot, valamint válik igazi gyomrossá. Ettől eltekintve Loznyica azt az iskolát követi, amely szerint éppen azzal érzékeltetjük a borzalmakat, hogy nem mutatjuk meg, nem próbáljuk meg reprezentálni őket, hanem a hatásra koncentrálunk.
A rendező nem a könnyebb utat választja, művében nem a testi és lelki sérülések sokkolnak, a film hatásmechanizmusa ennél érdekesebb.
Bármilyen furcsa ugyanis kimondani, a Két ügyész világában helyenként kifejezetten komfortos létezni.
Szól a zene, finomak az ételek, és ameddig nem mozgolódunk látványosan, a rendszer sem büntet meg. Ráadásul a film humora helyenként a Sztálin halálát idézi: a bürokrácia kíméletlen útvesztőjében járunk, ahol mindenki nagy barátja a másiknak, de közben ahogy becsukódik az ajtó, már meg is próbálnak az előbbi nagy cimborának keresztbe tenni. Ám mindezt erős derűvel csinálják, annak iróniájával, hogy pontosan tudják, egy hibás működést szolgálnak ki. Magamon is azt vettem észre a játékidő előrehaladtával, hogy tulajdonképpen élvezem ezt a filmet. És nemcsak az esztétikai minősége miatt (persze az is kitűnő), hanem primer szinten is azt érzem, jó a jelenetekben létezni. Viszont épp így jutottam el Margaret Atwood híres békás gondolatáig az autoriter rezsimekkel kapcsolatban: Loznyica is így tudta tökéletesen ábrázolni, hogy
a szovjet hatalomgyakorláshoz nemcsak a nyílt terror tartozott hozzá, hanem az is, hogy elandalították az embereket,
széles körben tudták elterjeszteni, hogy a hibák ellenére ez a helyes út.
Az ehhez hasonló filmek gyakori hőse a tiszta szívű újonc, aki még hisz abban, hogy lehet változtatni a világon, és a történet drámai fordulatai döbbentik rá arra, hogy reményei végig tévesek voltak. Loznyica idézőjelbe teszi ennek az útnak több stádiumát. Elsőként azzal, hogy a fiatal ügyész ebben a történetben egyáltalán nem valós karakter: a film utolsó tíz percéig semmit nem tudunk meg az ő hátteréről, múltjáról, csak annyit, amennyit a főnökei pletykálnak.
Sokkal inkább projekciós felületről van szó: általa reprezentálódhatnak a rendszerrel szembeni konstruktív kritika igényei.
Viszont épp ezáltal nem is tragédiaként éljük meg, ami vele történik – nehéz is lenne egy helyenként ennyire együgyű figurával azonosulni –, a film végén sokkal inkább azt érzi a néző, hogy igen, így mennek a dolgok mifelénk. Ám ismét észrevehetjük a rendezői leleményt: a Két ügyész azt mutatja meg, hogy ezek a rezsimek nemcsak a hatalmukat valóban veszélyeztető emberekből csinálnak célpontot, hanem azokból is, akik aligha jelentenek rájuk valós veszélyt, sokkal inkább lelkes nyárspolgárok. Még csak nem is „aki nem velünk, ellenünk”, hanem „aki velünk, az is lehet ellenünk”, ha az aktuális érdekeket ez szolgálja.
A cím is az analízis kettősségére utal: a két ügyész az állami csinovnyikok legalacsonyabb szintjét és az ügyészség vezetését jelentik.
A film rajtuk keresztül arról beszél, hogy ez a két végpont miként járult hozzá együtt egy ilyen évtizedekig tartó berendezkedéshez.
És a korábbi derű ellenére a végkifejlet nem is lehetne pesszimistább. A film elején látott börtönajtó adja a történet keretét, és míg az elején résnyire nyílt, aminek köszönhetően megfigyelhetjük a működést, végül bezárul, és biztosak lehetünk abban, hogy az általunk bent töltött idő alatt semmi nem változott. A béka pedig azóta is fő.
A filmet a II. Budapest International Film Festivalon láttuk.
Két ügyész (Dva prokurora), 2024. Írta és rendezte: Szergej Loznyica. Szereplők: Alekszandr Kuznyecov, Alekszandr Filippenko, Anatolij Belij, Andris Keišs
A Két ügyész a Magyar Filmadatbázison.
