Fegyveres konfliktusok veszik el, teszik tönkre, változtatják meg örökre sokak életét, illetve töltenek el félelemmel és aggodalommal még többeket. A jól (Ukrajna) és kevésbé (Szudán) mediatizált történetek fel tudják mutatni a harctér poklát, a háború hőseit és veszteseit. Ám lehet, hogy a legbátrabb embert egy poros iráni faluban találjuk meg, amint éppen motorra pattan. Négy filmet ajánlunk a most induló Verzió programjából.
2000 méter Andrijivkáig
Msztyiszlav Csernov, az AP haditudósítója 20 nap Mariupolban című dokumentumfilmjével, melyet a tavalyelőtti Verzión is vetítettek, 2024-ben Oscar-díjat nyert. A díjátadó előtti kora őszön viszont ott volt, amikor az ukránok három hónapnyi véráldozat után ellenőrzésük alá vonták Andrijivkát, egy földig rombolt, Bahmut közelében elhelyezkedő jelentéktelen falucskát, melynek viszont harcászati szempontból hatalmas jelentősége volt.
A doku cselekménye a faluhoz vezető kétezer méter megtételéről szól, a parancs szerint ki kell függeszteni az ukrán zászlót a visszafoglalt településre. Ritkás, lövedékek, gránátok, öngyilkos drónok által megtépázott erdősávon át vezet a katonák útja, ám az orosz tüzérség és a „rókalyukakból” támadó gyalogság miatt méterről méterre tudnak csak haladni. Ezt az utat szakítják meg a megelőző három hónapból válogatott felvételek, melyeket az ukrán katonák sisakkamerái rögzítettek.
Egy FPS videójátékban érezhetjük magunkat, miközben nagyon gyorsan megtanuljuk a legfontosabb ukrán káromkodásokat.
A háború azon szakaszában jártunk 2023 szeptemberében, amikor az ukránok a front bizonyos részein ellenoffenzívát indítottak. A katonai morál érezhetően az egekben, több megszólaló is optimistán nyilatkozik a visszaszerzett területek gyors újjáépítéséről. Ha Csernov most is forgatna a fronton vagy a hátországban, gyanítom, már nem ilyen derűlátó véleményekkel találkozna. A Mariupollal ellentétben itt alig jut szerep a filmeseknek, akik inkább egy-két katona kiemelésével igyekeznek heroizálni a komoly emberveszteséggel járó hadműveletet, nem firtatva, hogy katonai szempontból megérte-e ekkora áldozatot hozni. A zászlót végül sikerrel kitűző katonák egy macskát találnak a lakatlan faluban, így nem csak életeket vettek és gyászoltak el, hanem meg is mentettek egyet.
Kuba és Alaszka
A jelenleg is tartó ukrajnai háború a történelem legjobban dokumentált fegyveres konfliktusa. Jegor Trojanovszkij filmjében két fiatal harctéri mentős a főszereplő, a harsányabb Julija és a csöndesebb Olekszandra, vagy ahogy mindenki ismeri őket, Kuba és Alaszka.
A bevetések alatt is humoruknál vannak, vagányak, élni akarnak, belenevetnek a halál arcába. Érezhetően a helyükön vannak, szenvedélyük ez a hivatás. Persze gyorsan szertefoszlik a menőség látszata, például akkor, amikor egy repeszdarab Alaszka lábába fúródik. Nagyon hosszú és fájdalmas gyógykezelés vár rá, amely során újra kell tanulnia járni, és lelkileg is fel kell dolgoznia a történteket. Eközben többet látjuk Kubát, akinek öblös, jellegzetes nevetését nehéz elfelejteni. A ruhatervezéssel is foglalkozó Kubának divatbemutatója lesz Párizsban, majd onnan a spanyol tengerpartra utazik, hogy ott élő édesanyját viszontlássa. Így ő is kiszakad a harctéri darálóból (Harkiv környékén teljesítenek szolgálatot), hogy majd oda visszatérve a szerelem is megtalálja. Ám az eljegyzést nem esküvő, hanem temetés követi, mesterlövész kedvese elesik. Fordul a kocka, most Alaszka támogatja Kubát, aki barátnője visszatértéig egyedüli nőként vesz részt a nehéz és életveszélyes munkában.
A telefonos és sisakkamerás felvételeket is használó doku két hétköznapi nőt állít elénk, akik extrém helyzetekben állnak helyt.
Kuba és Alaszka nem csupán a külső körülményekkel, hanem belső problémáikkal is megküzdenek, olyan hús-vér embereket látunk, akik valójában háborús hősök. Nem keresik a dicsőséget, a halál közelségének tudatában töretlen vidámsággal és életkedvvel, a legnagyobb természetességgel teszik a dolgukat: életeket mentenek.
Kartúm
Több szudáni sors bontakozik ki a Kartúm képsorain. A lassan három éve tartó véres polgárháború sújtotta országból eddig 13 millió ember menekült el, köztük vannak a film főszereplői is. A súlyához mérten alig mediatizált humanitárius katasztrófa egy olyan országot érint, amely függetlenné válása óta leginkább katonai puccsokat, politikai instabilitást és egy harmincéves diktatúrát élt át.
A helyszíni felvételek még a káosz kitörése előtt és alatt készültek, a jelenetek többsége pedig egy zöld háttérben. A két flakongyűjtő utcagyerek, a teaárus anya, a galambtenyésztő állami hivatalnok és a motoros ellenálló fiatalember ebben a képileg esetlennek tűnő green boxban mesél a múltjáról, álmairól, terveiről.
És ami a legfontosabb, egymás segítségével egyrészt újrajátszanak számukra fontos jeleneteket, így gyógyítva a lelki sebeket.
Másrészt az alkotók a reményt is megelevenítik ezzel a technikával, és szereplőink hitét abban, hogy újra találkozhatnak családtagjaikkal és visszatérhetnek szülőföldjükre. Phil Cox négy szudáni rendező munkáját fogta egybe, az Egyiptomban és Kenyában letelepedő szereplőink életét ők örökítették meg.
Áttörni a sziklákon
Nem tudom, hogyan találtak rá a film alkotói egy iráni faluban Sara Shahverdire, de tökéletes alanyra, és általa remek témára leltek. Egy emancipált, elvált nőről van szó, aki sokáig bábaként dolgozott. Szimbolikus a doku nyitójelenete, amikor Sara egyedül megjavítja a rosszul záródó kertkaput.
Ő az a nő, aki – mit sem törődve az elavult szokásrenddel – saját kezébe veszi a dolgokat, aktívan cselekszik. Sőt, motorozik, az átlagtól kissé eltérő, ám a vallási előírásokat nem sértő ruhákat visel, és ha kell, saját öccsével is szembeszáll a nővérei érdekében. Akkor válik a patriarchátus szemében szálkává, mikor jelölteti magát képviselőnek, majd a legtöbb szavazattal meg is választják. Igyekszik a falubeli nők életét könnyebbé tenni: például küzd a gyerekházasság ellen, szeretné, ha a lányok nagyobb számban tanulnának tovább. Több iskolás számára gyorsan példaképpé válik, ám mint minden úttörő, akadályokba ütközik. Egy névtelen feljelentés nyomán beidézi a bíróság, ahol a teokratikus elnyomó rendszer nyomásgyakorlás céljából kimutatja a foga fehérjét.
Komolyan felmerül, hogy nem nőies cselekedetei, szokásai miatt férfivé operálják.
Erre végül nem kerül sor, az ártatlanul meghurcolt Sara pedig nem törik meg és nem adja fel. Megfontoltabban és lassabban, de folytatja eddigi tevékenységét. Érthető a Sundance dokumentumfilmes nagydíja, hiszen a küzdelem a nemek közti egyenlőségért jól rezonál a nyugati világban, az Áttörni a sziklákon azonban saját jogán is megérdemli a figyelmet és az elismerést.
22. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál, 2025. november 11-19.
