Tatár Sándor Szabadalmaztatott ősz című, a Műút-könyvek sorozatban megjelent verseskötetét 2026. január 24-én a Nyitott Műhelyben mutatták be. A szerzővel Parti Nagy Lajos beszélgetett.
Egy egésznapos íróműhely után sietek többedmagammal a Nyitott Műhelybe. Kezdés előtt negyedórával érkezünk meg, közben arról mesélek pécsi írótársamnak, milyen sok irodalmi rendezvénynek ad otthont ez a hely, amelyet akár a pesti irodalom Mekkájának is nevezhetnénk. Odabent ismerős arcok is fogadnak, miközben kinézünk két szimpatikus helyet egészen leghátul. A terem gyorsan megtelik, sokaknak már csak a külső helyiségben akad szabad szék. Az estét a First Harmony Duo – Illényi János Kázmér és Nagy Dániel – indítja három könnyed, jó hangulatú dallal, majd Parti Nagy Lajos köszönti az egybegyűlteket. Bemutatja az imént hallott zenészpárost, a versek megszólaltatóját, Stánicz Katalint, illetve magát az est főszereplőjét, Tatár Sándort is, aki magához veszi a szót. Megilletődötten köszönti a jelenlévőket, elmondása szerint nem számított ekkora közönségre.
Röviden méltatja a könyvtáros és közművelődésben dolgozó kollégákat, akik az este sikeréhez nagyban hozzájárultak.
Megtudjuk továbbá, hogy a First Harmony Duo egyik tagja, Illényi János szintén akadémiai könyvtáros, tőle jött a felajánlás, hogy az estét dalaikkal színesítik. A kapcsolódási pontok nem merülnek ki ennyiben, Stánicz Katalin maga is könyvtáros a törökbálinti Volf György Könyvtárban. Parti Nagy Lajos ezután hozzáfűzi, hogy ő maga is ebben a szakmában kezdte, erős nosztalgiát érez a könyvtárosság iránt.
A beszélgetés hamar az este fő témájára, a Szabadalmaztatott ősz címet viselő kötetre terelődik, melynek borítóját Nagy-Balogh Györgyi tervezte. Érdekes a helyzet, mivel ez a mű Tatár korábbi könyvének, az új és válogatott verseit tartalmazó Nincs másik mese „sarkában, nyomában” jelent meg, így mutatkoznak átfedések a kettő között. Parti Nagy meg is jegyzi, hogy
egészen egyedülálló alkotói folyamat az, amely során egy éven belül két könyvet is összerak a szerző.
Kérdésére, hogy milyen is az, amikor „bő termésből” kell kiválogatni egy kötetre való anyagot, Tatár azt mondja, hogy interferálni nem igazán tudott a két projekt. A kedvező körülmények adottak voltak: 2022-ben, a Covid sokadik hullámában kijutott Svájcba egy fordítói ösztöndíjnak köszönhetően. Elvitte magával a versfájlokat is abban a reményben, hogy ott tartózkodása alatt összeálljon egy strukturált vázlat, és haza már egy kötettervvel érkezzen. Szó esett még a Nincs másik mese című, szintén 2025-ben megjelent kötetéről, amely a Parnasszus Kiadó vezetői, Turczi István és Pálos Anna közreműködésével valósult meg. Tatár elmondása szerint ebbe kerültek régebbi anyagok is, többek között olyan versek, amelyek aztán a Szabadalmaztatott őszben is megjelentek. A beszélgetés a versek kötetbéli életére, kéziratbéli struktúrájára terelődik.
Tatár bevallása szerint az ihlet egy furcsa dolog, az írás az ő esetében nagyon kevéssé tervezhető folyamat.
„Soha nem tudhatom, hogy az épp befejezett vers nem az utolsó-e” – idézi fel Szabó Lőrinc gondolatait. Szó esik többek között a talonba tett, kéziratban fel nem használt szövegek sorsáról is, amelyek „nem kapálóznak azért, hogy egy adott kötet struktúrájába kerüljenek”. A költő reményei szerint „ahova ezek a versek véglegesen kerülnek, ott jót állnak magukért”. Parti Nagy egy műhelyes kérdéssel gördíti tovább a beszélgetést. Ezek a talonba került versek pontosan milyen állapotban várják kötetbe kerülésüket? Tatár válaszából megtudjuk, hogy
maga a kötet összerakásának folyamata is jó lehetőség arra, hogy ezeket a szövegeket újra tüzetesebben átvizsgálhassa.
„Olyan keletkezési körülményekből születnek ezek a szövegek, amiket újra reprodukálni bajos lenne. Közel hozza azt a veszélyt, hogy a legjobb szándékú utólagos húzás, betoldás, átírás mégiscsak idegenként hagyja a nyomát a szövegen” – teszi hozzá.
Parti Nagy megjegyzi, hogy úgy látja, Tatár a könnyen író alkotók közé tartozik. Véleményének alapját a Szabadalmaztatott ősz adja. Arra kíváncsi, hogy ez a folyamat mennyit változott a szerző pályájának eleje óta, ez az attitűd megvolt-e már korábban is. Tatár bevallása szerint már a kezdetektől így volt, nem túl sűrűn, viszont
ha egyszer úgy dönt, hogy leül írni, általában folyamatosan érkeznek a szövegek a papírra.
Korai alkotói szokásai közé tartozott többek között az, hogy „viszonylag hamar és a lehetséges utómunkát megspórolva” sokszor nyilvánított késznek szövegeket. Parti Nagy megjegyzi, hogy a kezdeti versekről eddig nem sokat mesélt Tatár, így a szárnypróbálgatásaira és pályakezdésére terelődik a beszélgetés. „Nem tudom, leírtam-e pályát, de a nyolcadik könyv, amit itt ma bemutatunk, talán egy pálya »mérföldköve« is lehet.” Tatár elmeséli, hogy
eredetileg nem készült költőnek, fokozatosan forrta ki magát benne, hogy költőpalántaként gondolt magára.
A magyar és német felvételire készülve lazításképpen gyakran fogott tollat a kezébe. „Nem akartam direkt kikerülni, de nem hajtottam direkt azért, hogy beszippantson” – mesél az írással való viszonyáról. Parti Nagy a témát a szerző gimnáziumi éveire vezeti, a Tatár munkáját meghatározó írói és költői hatásokra. Megtudjuk, hogy
Tatár édesanyja lelkes olvasó volt, akinek íróasztaláról néha „morzsa módjára” estek le a könyvek, így kerültek hozzá is az olvasnivalók.
Szó esik még a költői példaképekről, amelyek a középiskolában elkerülték, de a későbbiekben felbukkant Ady neve, aki prioritásban megelőzte számára József Attilát. A fordított osztrák és német irodalom határmezsgyéjéről Parti Nagy tereli vissza a beszélgetést, majd felkéri Stániczot, hogy olvasson fel a kötetből. A terem most talán még csendesebb, ahogy mélyre merülünk az elhangzó szövegekben.
A beszélgetés fonalát Parti Nagy veszi fel, aki a versekben rejlő alanyiságra és az ezzel szemben álló eltávolításra világít rá; hozzáteszi, hogy számára ez az egyik legizgalmasabb elem Tatár költészetében. „Soroltak már be engem avantgárd örökösnek is, és azt is örömmel fogadtam” – meséli a szerző, aki a német írókollégák példáját is felhozza, akiknél az alanyiság, életrajziság, a szövegek valamilyen mentális, lelki helyzetben való gyökerezése abszolút „fehér hollónak számít”. Tatár kifejezte örömét azzal kapcsolatban, ahogy korábban Parti Nagy vélekedett a Szabadalmaztatott őszről, mivel
manapság sokan vélekedhetnek úgy, hogy korszerűtlen az alanyiság.
„Ez a társbérlet, perszonálunió, hívhatjuk bárminek, de ez nem valamiféle döntés bennem, hanem bizonyos szövegek úgy jönnek létre, hogy egyszerűen kikívánkozik valami belőlem. Kell egy szikra, ami viszont nyelvi típusú” – mesél az alkotói folyamatáról Tatár. Ha a szikrának lesz folytatása, az annak a kíváncsiságnak tulajdonítható, amely őt szinte minden vers megírásakor hajtja. A bemutató záróegységében
előkerül az irodalom tanításának és átadásának kérdésköre, a versek utóélete és a formai kísérletezgetések is.
„Tudjuk-e úgy egymást támogatni, tudunk-e úgy a nyelv svédasztaláról felcsipegetni valamit, amiből egy olyan struktúra jöhet létre, amiben megmarad az öröm, hogy jól csinálunk valamit?” – hangzik el az örökérvényű kérdés a szerző megfogalmazásában. Parti Nagy zárókérdése, hogy Kukorelly Endre példáját alapul véve Tatár is belevágna-e abba, hogy visszamenőleg átdolgozza a szövegeit. A szerző állítása szerint
nem igazán tudja elképzelni, hogy a korábbi szövegeiből programszerűen előállítson egy újabb verziót,
mindemellett nem zárkózik el attól, hogy ha valamelyik gondolat elindít benne valamit, azzal kísérletezzen. A „hogyan tovább” kérdésre nehéz válaszolni, annyi biztos, hogy a versek jelen lesznek és szervezik is magukat. „Nem látom a jövőt, és egyébként is üvegpoharak vannak előttünk, nem kristálygömb” – fejezi be jókedvűen a beszélgetést Tatár. Az est záróakkordjait a First Harmony Duo biztosítja számunkra.
Tatár Sándor Szabadalmaztatott ősz című kötetének bemutatója, Budapest, Nyitott Műhely, 2026. január 24.
Borítófotó: a Műút Facebook-oldala
