A metalcore szépen lassan állandó vendéggé válik a nagyobb arénákban is. Az ausztrál Parkway Drive mellett a brit Bring Me the Horizon, és most már honfitársaik, az Architects is megérkezett a legszélesebb deszkákra. Budapestre pedig elkísérte őket a friss President és a La Manche-csatorna másik oldaláról a könyörtelenül feltörekvő Landmvrks.
Hogyan is jutott odáig egy sokáig underground műfajnak számító zenei stílus, hogy manapság már azon sem lepődünk meg, ha fesztivál-headlinerként vonzanak ezreket a színpad elé, vagy hogy éppen arénákban léphetnek fel? A hosszasabb és részletesebb műfajtörténet helyett (amelyet itt már érintettünk) röviden annyiról van szó, hogy a zsáner népszerűvé váló úttörői a korábbi stílusjegyeiket hátrahagyva, helyükre újabb elemeket illesztve úgy tudtak dinamikusan fejlődni, hogy közben egyre szélesebb hallgatóságot szereztek maguknak. A változásokkal együtt járó részleges közönséglemorzsolódás is természetes velejárója egy ilyen evolúciónak, de az élzenekarok valahogy mégis növelni tudták a lemezeladásaikat és a koncertlátogatóik számát.
A Parkway Drive a hagyományosabb dallamos metalcore-ból indulva fordult a groove-osabb hangzás, majd pedig az arénarockra jellemző hatalmas, dallamos együtténeklések felé. A Bring Me the Horizon az egészen durva deathcore hangzásából vált elég hamar az elektronikával vegyített metalcore húzónevévé. Az Architects pedig a kaotikus, metallic hardcore-ra jellemző, azt Meshuggah-szerű szaggatottsággal vegyítő kezdeti hangzását kezdte el lemezről lemezre finomítani és közönségbarátabbá tenni.
Saját fejlődési útjuk következménye lett az is, hogy menet közben számos őket követő bandára is nagy hatással voltak,
amely aztán természetesen visszahatott az egész zsánerre. Így történhetett meg, hogy 2026. január 27-én a brit fémépítészek már olyan bandák társaságában léphettek fel a Papp László Sportaréna szűkített nézőteres színpadán, akikre láthatóan és hallhatóan is közvetlen hatással voltak.
A koncertet a 2025-ben a semmiből berobbant President nyitotta, akik hirtelen a rock/metál sajtó egyik legfelkapottabb nevévé váltak. Ez persze azért is lehet, mert sok olyan marketingtrükköt és zenei húzást bevetnek, amelyek a közelmúltban több banda sikeréhez is hozzájárultak, mint például a Ghost vagy a Sleep Token esetében. Először is, ott vannak a maszkos zenészek, akiket egy autoritást sugárzó, szintén jelmezes frontember vezet (a közvélemény szerint több mint valószínű, hogy a Busted és a Fightstar soraiból ismert Charlie Simpson alakításában).
Az egész beöltözősdi esetükben azonban egyelőre inkább tűnik egy sikerhullám meglovaglásának,
mintsem kiforrott koncepciónak. Ezzel együtt pedig sokkal inkább érződik valamiféle piac generálta igények kielégítésének, mintsem őszinte, művészeti felbuzdulásból elkövetett zenélésnek. Félreértés ne essék, nem állítom, hogy a President pusztán egy zenei laborban, producerek által összeeszkábált produkció lenne. A hirtelen jött hátszél, a Sleep Token formulájának átvétele és zenei értelemben még kommerszebbé formálása azonban kétségkívül ilyen érzetet kölcsönöz a bandának. Ezt a hangulatot pedig első budapesti koncertjükkel sem sikerült teljesen eloszlatniuk.
A President olyan elektronikus, eklektikus rockzenét játszik, ami már a metalcore címkétől is igen messze került. A popos dallamokba időnként bekúszó keményebb betétek, rövidebb breakdownok és az Elnök kevéske üvöltése közel sem hozzák egyensúlyba a zenében túlnyomórészt jelenlévő lakossági elektronikát. Fellépésüknek a hangzás sem segített túlságosan.
Az előzenekarok keserű sorsa, hogy rendre gyengébb hangosítással kell megküzdeniük,
de a színpaddal szemben lévő ülőhelyeknél tapasztalható vékonyka hangképet több mindennel fel lehetett volna dobni. Egy plusz gitár mindenképpen jól állna a President élő hangzásának, vagy a dinamikusabb, szintiközpontúbb mélyek. A látványt nem tolták, és nem is tolhatták túl. A jelmezeken és a színpad közepén elhelyezett kettőskereszten kívül néhány fény segítette a tagokat. Bár a President első itthoni élő fellépése hagyott kérdőjeleket maga után, érdemes lehet figyelni a maszkos bandára. Akár még meghatározó szereplő is válhat belőlük a modern metálszíntéren, mint amolyan belépőkapu. Kinek örömére, kinek bánatára.
A maszkos britek után a francia utcakölyköknek is beillő Landmvrks vette birtokba a színpadot, akik már a belépőjükkel is előrevetítették, mi várható tőlük a következő nagyjából 45 percben. A frontember Florent Salfati a Creature kezdőtaktusaira feljött a színpadra, elkezdte a dal első rapbetétjét, majd szép sorban követték a zenészek is. A szám berobbanása pedig már úgy történt meg, mintha végig erre készültek, nem pedig „sétálgattak” volna. A zenekar The Darkest Place I’ve Ever Been című lemezével kétszer is foglalkoztunk az elmúlt időszakban, ami akár jelzésértékű is lehet.
A francia nu metalcore banda ugyanis nemcsak az év egyik legszórakoztatóbb metál lemezét szállította tavaly,
de a korongban simán megvan a potenciál arra is, hogy modern klasszikussá váljon. Nem túlzás, a marseille-i zsiványok egy olyan lemezt rasktak össze, ami ha húsz évvel ezelőtt készült volna, simán a nu metal hullám egyik sarokköve lehetett volna. Zenéjükre nem kevés hatást gyakorolt a Linkin Park, és az este folyamán utánuk következő Architects is. Mindezen hatásokat pedig olyan energiaszinttel tették fel a Papp László színpadára, hogy fülig érhetett mindenkinek a szája, aki kicsit is kedvelte valaha az ezredforduló környéki nu metalt és metalcore-t.
Színpadi látványról tulajdonképpen nem nagyon beszélhetünk. A laza ruhákba (bőgatyák, mezek, baseball sapkák, ahogy kell) öltözött srácok mozgása, és az időnként felvillanó ledek éppen elégnek bizonyultak. Ahogy valójában sem a President, sem az Architects nem a látvánnyal akarta eladni a show-t, úgy a Landmvrksra hatványozottan igaz volt ez.
Ez az a fajta urbánus zene, amihez nem is illenek a teátrális színpadképek,
és talán kisebb színpadon képes igazán ütni. Az együttes viszont nem hogy nem rezelt be egy ekkora színpad, és a rájuk már tisztességesen összeverődött közönség láttán. Sokkal inkább meghálálta azt, és egy szimbiotikus kapcsolat alakult ki közönség és zenekar között. Az energiavámpírizmus itt oda-vissza hatott, így kölcsönösen jóllakott mindenki. Bár kezdetben a Landmvrks esetében sem volt tökéletes a hangzás, az első pár perc után szépen helyére simult minden. Probléma nélkül jöhettek a lendületesebbnél energikusabb dalok.
Az utolsó két lemezükre építő setlist magas oktánszámú nyitánya (Creatures, Death) után voltak azért kisebb pihenők is (Line in the Dust, La Valse du Temps). A Sulfur színpadi zúzása és a közönség tombolása tankönyvi példa is lehetne arra, milyen az, amikor egy zenekar és a közönsége egyaránt megéli a dalt, függetlenül annak egyszerű vagy slágeres mivoltától. A koncert nagy tanulsága volt, hogy a Landmvrks egy kifejezetten intenzív, mégis változatos, kiegyensúlyozott, egyben áramvonalas dallistával készült, amiben a zúzás mellett voltak hangulatosabb részek is. Meg az is, hogy a harmadik nagylemezük (Lost in the Waves) dalai valamivel durvábbak a TDPIEB trackjeinél. És a kíméletlen részeket ugyanolyan könyörtelenséggel tudják előadni, mint amilyen szépen a kiállásokat.
Salfati frontemberként csak szusszanásnyi szüneteket vett, ezen kívül végig hihetetlen aktivitással mozgott a színpadon
és ingerelte mosholásra a közönséget is. Vokálja, akár a Chester Benningtonra emlékeztető részeknél, akár a rapeléseknél, de még a tiszta énekléseknél és a mogorvább részeknél is makulátlan volt. A további csúcspontokat a Rainfall brutális zárása, valamint a Blood Red félelmetesen korai Linkin Parkot idéző hangulati hullámvasútja jelentették. A Landmvrks a 2024-es akváriumos koncertje után ellentmondást nem tűrő módon bizonyította, hogy készen áll a szintlépésre, bár kérdéses, hogy önmagukban is képesek lehetnek-e megtölteni egy nagyobb helyet. Ám, hogy mozgásra bírni képesek lennének, az tuti.
Ezek után akár nehéz dolga is lehetett volna a főzenekarnak. De szerencsére az Architects a szamárlétrát türelmesen és alázattal végigjárva olyan koncertbandává vált, amely szintén nem jön zavarba, ha emberek ezreinek kell zenélnie. A Don’t Stop Me Now klasszikus dallamai után a zenekar egyből a legutóbbi lemezük (The Sky, The Earth & All Between) két első dalával nyitotta fellépését. Kétségtelen, hogy az új lemezen sikerült egyensúlyba hozniuk a korábbi korszakaikra jellemző keménységet a kísérletezősebb, popmetállal és elektronikával kacérkodó hangzással. Az Architects szintén magas energiaszinten létezett végig a színpadon, köszönhetően elsősorban Sam Carter frontembernek.
Carter vokáljai híresen jók élőben,
és nagyon izgalmas követni a fejlődési ívét 2007-es csatlakozása óta. Az ősmetalcore jellegzetességeit már az első vele készült lemezen (Ruin) elkezdte apróbb dallamokkal színesíteni. Majd ezt a 2009-es Hollow Crown lemezen még tovább vitte, hogy a drasztikus változást jelentő Lost Forever//Lost Together lemezen már konkrétan a Chester Benningtonhoz hasonlítgatást se kerülhesse el. Nem vitás, későbbi korszakában nemcsak Carteren, de az egész zenekaron úrrá lett a Linkin Park-féle zsánerhibridizáció és kísérletezgetés.
Ebből a változatosságból az Architects esetén is kaptunk bőven, ugyanakkor Carter korábban említett híresen jó vokáljai részben az öltözőben maradtak. De tényleg csak részben. Sajnos a koncertnek voltak olyan pontjai, ahol a jellegzetesen carteri magas tartományban mozgó üvöltések megbicsaklottak és sipító szövegeléssé váltak. Nagy többségében azért rendben volt az énekes teljesítménye, pláne amikor mélyebb hörgésre vagy kiabálásra váltott. El-elfáradó hangja közel sem tette élvezhetetlenné a koncertet, de érezhető volt az is, hogy nincs minden rendben a hangszálaival.
Amivel viszont minden rendben volt náluk, az a hangosítás. Mindenből annyi és úgy szólalt meg, ahogy azt az adott dal megkívánta.
A színpadi jelenlétre pedig még ennyi panasz sem lehetett, az energiák náluk is a topon táncoltak. A turné során hattagúra bővült banda, ha Carteren kívül nem is mozogta be keresztül-kasul a színpadot, tisztességesen tolta végig, amit kellett. Carter pedig, ahogy az egy tisztességes frontemberhez illik, komolyabb interakciókba is keveredett a közönséggel. Természetesen érdeklődött afelől, ki volt már korábban Architects-koncerten, és ki van először. Valamint afelől is, hogy ki lesz az alap setlist végén (Blackhole) aktuális wall of death-re készülve a hátraszaltózó. Hamarosan a mutatvány kíséretében jött is a válasz.
Néhány villanó leden kívül az Architects sem igazán játszott a színpadi látvánnyal, de nem is volt rá szükségük. Modern metalcore-juk, előadásmódjuk, valamint az energia és a hangulat, amit hoztak ezen a január végi estén, bőven elég volt a sikerhez.
A dalokat tekintve igyekeztek kiegyensúlyozott, bár a karrierjük első éveit mellőző dallistát hozni.
A közönség minden korszakukra jól reagált, de a legnagyobb sikere mégiscsak az olyan időszakos slágereknek volt, mint az A Match Made in Heaven, az Impermanence, a Grave Digger vagy a Meteor. Az új lemezes, igen intenzív Brain Deadnél a Landmvrks frontembere is segített Carternek, míg a hiperdallamos, rádiópozitív Everything Ends alatt a telefonvakuké volt a főszerep. Persze az egész alzsánereket ihlető riffre épülő megasláger Doomsday sem maradhatott el, a zárásában pedig a Seeing Red és az Animals gondoskodott a megfelelő búcsúról. Az Architects tehát kisebb bökkenőket leszámítva hiba nélkül vette az akadályokat egy újabb szintlépés felé. Így könnyen lehet, hogy legközelebb már mégmainstreamebb előadóként a normál elrendezésű arénát is szépen megtöltik majd.
Architects, Landmvrks, President, Papp László Sportaréna, Budapest, 2026. január 27.
Fotók: fractions of my pov / Live Nation
