Lynne Ramsay célja az anyaságmítosz érinthetetlenként kezelt, szentként körülbástyázott normarendszerének megtorpedózása. A Dögölj meg szerelmem a szülés utáni depresszióról ad állapotjelentést: Grace (Jennifer Lawrence) újdonsült anyuka, aki a babázás örömei helyett elkezd lecsatlakozni a realitásról.
Lynne Ramsay rendező visszatérő témája az anyaság, amihez nem a bájos–mézesmázos felhanggal előadott, sekélyes (ál)feminista narratíva felől közelít (értsd: nem akar többet mondani, mint hogy ellenzi az „anyák a konyhában” életvitelt). Nem először nyúlt a témához: a Beszélnünk kell Kevinről egy anya-fiú kapcsolaton keresztül azt a dilemmát prezentálta, vajon Kevin pszichopátiája veleszületett sajátosság, vagy a neveltetés, az elfojtott vagy sérült kötődési minták eredménye. A Dögölj meg szerelmem némi túlzással élve az utóbbi opció eredetének alternatíváját kínálja. Grace és Jackson (Robert Pattinson) házasságáról flashbackekkel és szubjektív vizualizációkkal tűzdelt történetet kapunk. A házasság és a terhesség vad szerelme átfolyik a babázás meghittnek korántsem mondható mechanizmusába. A film a maga legelemibb értelmében testi: az erotikusság és az automatizmusok természetszerűen mosódnak össze.
A fülledt intimitást gépies szex követi, lecsupaszodik mind az idilli anyaságmítosz, mind maga az anyát játszó színésznő.
Lawrence fékevesztettsége azonban nem a saját játékából adódik (ehhez hasonló félőrült kicsapongásokat láttunk már tőle Az éhezők viadalában, a Napos oldalban vagy akár az Amerikai botrányban is). Az alapjaiban kiszámítható filmet a jumpscare-ként bevillanó, önpusztító kirohanások teszik izgalmassá.
Grace ugyanis finoman szólva öndestruktív viselkedést produkál, elidegenítve a baráti társaságot, s magát Jacksont is. Pattinson kirohanásai adekvátak és sosem rémületkeltőek: egy kétségbeesett és végtelenül kimerült férfi kórképét jelenítik meg. Aki nem tudja, mi zajlik le a feleségében, mégsem mond le róla, még akkor sem, amikor már az anyja is szakembert hívna – az anyja, aki maga is küzd azzal, hogyan találjon vissza a valóságba. A film szépen fűzi egybe Grace és anyósa, Pam (Sissy Spacek) depresszióját: míg Grace-nek a szülés utáni kiüresedettséggel kell megküzdenie, Pamet a férje halála rendíti meg. „Nem tudja, hogyan kell működnie” – mondja Jackson az anyjáról Grace-nek, pontosan azt az érzetet fogalmazva meg, amely a feleségére is érvényes.
A nők rendre olyan élethelyzetekbe kerülnek, ahol létezésük fundamentuma foszlik szét,
tartalom nélkül funkcionálnak, érzelemmentesen cselekednek. A megszokások, normák, kötöttségek sorában pedig épp olyan értéktelennek és jelentés nélkülinek tűnik körömszakadtáig tépni a tapétát, mint felakasztani a ruhát száradni. Az öngyilkos hajlam ebben a koordinátarendszerben logikussá válik. Nem annyira hajlamszerű, mint inkább impulzív tettek ezek – amikor az ember csak azért tesz bármit is, hogy érezzen valamit. Pam alvajár: puskával a kezében sétál a holdfényben úszó országúton. Grace fehér hálóingben ugyanezt teszi, puska helyett kést markol. Szép és hátborzongató ezen nők kísértetléte, amely bizonyos kereteken és intervallumon belül elfogadható. Ezt Pam jól tudja, és önmagán felülemelkedve Grace-szel is törődni kezd.
Az unalomszekvenciákat villámként csapják szét a baljós brutalitás epizódjai: amikor Grace kirohan az üvegajtón, amikor beleveri a homlokát a tükörbe, vagy amikor lelövi a család kutyáját. Az idilli összképet rendre megzavarja valami: a Bambi-dal alatti baba-mama séta Disney-filmbe illik, ahogy a napfény Tündérszép Ilonára és gyönyörű gyermekére mosolyog az ütközést túlélő fekete paripa társaságában – csak az anya arcát pöttyözik a baleset sebhelyei. Valami sosincs rendben, mégis, ez a káosz, amelyet Grace generál, törvényszerűen ismétlődik és racionalizálódik. Mintha csak így tudná kompenzálni az érzelmi depriváltságát.
A Jókislányban színre vitt állatias jelenléttel, az anyám!-ra rímelő bezártsággal és az Eggers–Aster-féle szimmetrikus tablóbeállításaival Ramsay filmje a kurrens vizuális trendekhez kapcsolódik, miközben igyekszik megőrizni és visszahozni a Kevinre jellemző szimplicitást. Ám míg a Kevinben a puritánság plasztikussággal és stilizáltsággal párosult, a Dögölj meg szerelmem inkább a misztikus vonalra erősít rá – több-kevesebb sikerrel. Fekete ló és néma, csábító motoros tűnik fel az éjszakában,
mintha Tarr Béla-szimbólumokkal megtűzdelve próbálnának jelentést kölcsönözni egy Lana Del Rey-videóklipnek.
Mindez kezdetben még működik: az a kép, ahogy az anyatej és a tinta összekeveredik a lapon, gyönyörűen összefoglalja a filmen végigívelő immunis ürességérzetet, amely Grace esetében az anyasággal jár: nincsenek rá szavak, csak formátlan anyagiságok. A zárlat a posztpartum depresszióval járó írásképtelenséget módfelett túldramatizálva keretezi: Grace az éjszakai erdőben felgyújtja a könyvét (amelyet a film utolsó negyedórájában az intézetben írt) – azzal együtt pedig az egész erdőt. A nő meztelen alakja belevész a lángtengerbe, majd a vége főcímet jelezve felcsendül a Love Will Tear Us Apart Lawrence előadásában.
A Dögölj meg szerelmem nemes vállalás a szülés utáni depresszió középpontba állításával, ám
a misztikus vonallal elemeli a történetet a konkrét probléma dramatizálásától.
Grace-hez hasonlóan a mozinézők szenzorai is tompulnak a film előrehaladtával, a történetbe pedig csak Sissy Spacek üdítő jelenléte és Lawrence váratlan szuicid rohamai lehelnek életet.
Dögölj meg szerelmem (Die My Love), 2025. Rendezte: Lynne Ramsay. Írta: Enda Walsh, Lynne Ramsay, Alice Birch. Szereplők: Jennifer Lawrence, Robert Pattinson, Sissy Spacek, Nick Nolte, LaKeith Stanfield. Forgalmazza: ADS Service Kft.
A Dögölj meg szerelmem a Magyar Filmadatbázison.
