három rés
(versciklus)
sivatag virága
három árnyék száll fel,
amikor anyád szorít.
kint a vulva,
két ajkad között némaság.
ki mondja el,
hogyan születik?
mire megnézted volna,
mit vágtak ki belőled,
szétkapkodta az ég:
neked a fehér cérna
és egy gyufányi lyuk marad.
a homok magjai között
széllé lett a tested,
láthatatlanul indulsz el,
minden lépted hegyeket mozgat,
minden homokszem ima.
labia majora –
bonts virágot a szélben.
labia minora –
nyílj ki a por fölött.
clitoris glans –
remegj sziromként.
clitoral hood –
őrizd
a halhatatlan szűzport.
ki mondja meg,
mit mesélj –
mi maradt?
három nő hal meg,
amikor a kislányok sírnak
és nem találnak semmit
a homokban.
mint a lúg
látod a fogát,
a száját.
hús.
csont.
ha választhatnál:
harapjon bokán,
lábszáron – hogy combnál
a csók már ne fájjon,
ne feszüljön a vágy.
oldódjon a test,
ne maradjon,
csak formátlan tárgy,
mi lehetett egykor,
amíg önmaga volt,
a marás előtt.
hajnalban, mikor
a redőny résein átüt a fény,
végigfut a testen,
foltokat melegít.
szigetek születnek,
eltűnnek.
a szégyen marad,
hordalék.
hiába füröszt
a nyirkos fal,
penész nő,
ha a csendet
nem szellőztetik.
nőiruha-készítő
kipréselik az utolsó gyereket,
a halott méhet visszavarrják,
méretre szabják,
akár egy vásznat.
a szakadást ujjal mérik,
szűkítik, mint gomblyukat,
lába közé bejáratot öltenek –
épp befér még,
aki már senki.
lebeg,
mint kifeszített kötélen
a ruha,
megereszkedik a súly alatt,
kikönnyezi vérét,
ami marad,
a folt
száradás után –
otthonka.
Borító: Unsplash
