Amikor először kezembe vettem Babarczy Eszter legújabb, Apám meghal című kötetét, csak pár perc után lapoztam bele, a borító – melyen Marcos Guinoza À deriva című képe szerepel – szinte megbabonázott. Egy férfi csónakban, evező híján csak sodródik, körülötte víz, ameddig a szem ellát. Már önmagában sejteti a könyv világát: a tehetetlenséget és az elengedés folyamatát.
Elhatároztam, hogy nem tájékozódom előre sem az íróról, sem az édesapjáról. Bár tudatában voltam Babarczy László hírnevének, életművének részleteit a könyv olvasásának kezdete előtt nem ismertem.
Célom az volt, hogy próbára tegyem a szöveget – vajon működik-e úgy, hogy nem befolyásol a róla már kialakult kulturális kép,
hanem maga a tartalom adja az élményt. Már az első oldalak alapján kiderült: a kötet egyik legérdekesebb sajátossága a kettős szerkezet. A lapokat elválasztó vonalak felett olvashatók az elbeszélő 2021-22-es naplóbejegyzései – azok a pillanatok, amelyek betekintést engednek a fizikailag és szellemileg leépülő apa, Babarczy László utolsó fél évébe.
A töredezett mondatok a személyesség és a dokumentarista leírás között egyensúlyoznak,
mintha a fájdalom olykor a szavakban, máskor a kimondatlanságban jelenne meg. „A színházról beszélsz. Nem reagálok. Nem tudok reagálni, lefagytam.” (28.) Őszintén lenyűgözött a mindennapi szóhasználat átütő ereje, ugyanakkor elgondolkodtatott, vajon képes-e esztétikai élményként is hatni, vagy inkább az érzelmi bevonódásra épít. Olvasás közben
gyakran úgy éreztem, hogy egy irodalmi kísérletet tartok a kezemben
– mintha a szöveg nyers őszintesége fontosabb lenne a nyelvi kidolgozottságnál. Mégis ez teszi olyan hatásossá.
A vonal alatti reflektáló rész elsősorban Babarczy László életművét és a családi történeteket idézi fel, miközben az elbeszélő időről időre saját írásának célját és módját mérlegeli. Mindez azonban már kevésbé keltette fel az érdeklődésemet.
Bár ugyanúgy az egyes szám második személyben megszólított apának szól, mégis hiányzik belőle a közvetlenség.
Ezt részben a múlt idő használata, részben a stílusváltás okozza: „1974-ben a túlélés darabját, a Kurázsi mamát rendezted, és Delaney Egy csepp mézét a diszfunkcionális családi viszonyokról” (66.); „A szombati vagy vasárnapi előadás után aztán megágyaztatok nekünk a kombi részben, úgy jöttünk fel együtt Budapestre” (104.); „A terapeutám szerint remek ötlet, hogy úgy írok könyvet, hogy a vonal alatt azt írom, amiről a vonal fölött nem tudunk beszélni” (54.). Előfordulnak akár tíz soron át nyúló mondatok is, amelyek
hasonlóan hatnak, mint amikor valaki egy levegővétellel próbálja elmondani nekem a gondolatait – a végére kicsit belefáradok.
„Mindenki más őrült volt szerinted a családban, volt szenvedélyes őrült, anyád idősebbik húga, akit megerőszakoltak az oroszok, ezért sosem ment férjhez, és hevesen utálta a ruszkikat, és volt kalkuláló őrült, anyád kisebbik húga, akinek a férjét 1945-ben találta meg egy golyó (…).” (21.) Számomra – és meg merem kockáztatni, hogy ezzel nem vagyok egyedül – a lábjegyzetnyi betűméret is megnehezítette az olvasást. Különösen azért furcsállom ezt a tipográfiai döntést, mert a kötet egészét tekintve éppen a reflektáló rész a terjedelmesebb.
Nem érzem indokoltnak, hogy a csökkentett betűméretet stilisztikai eszközként értelmezzem,
hiszen a vonal már így is erőteljes vizuális határt képez a két szövegrész között.
Felvetődött bennem, hogy a naplóbejegyzések akár magukban is megállnák a helyüket – egy megrázó apa-lánya történet, amely a közeledő halált hétköznapi helyzeteken keresztül érzékelteti.
Kiderül némi információ az apa színházi múltjáról, a Kossuth-díjat is megemlítik, a fókusz azonban kettejük kapcsolatán marad.
Bár a reflektáló rész formai megoldásaival kapcsolatban vannak fenntartásaim, a tartalmi szerepe indokolt, hiszen a szöveg újabb réteget kap: ekkor már az apa közismert, kulturális identitása is láthatóvá válik. Babarczy László évtizedeken át meghatározta a magyar színházi életet – rendezései, tanításai és a kaposvári Csiky Gergely Színház igazgatójaként végzett munkája máig hatással bír. Feltűnhetett, hogy kerülöm a pontos műfaji besorolást. Nem is lehetne egyetlen kategóriába zárni a szöveget, ahogyan egyre több irodalmi alkotás feszegeti az elbeszélésmódok határait – ez már szinte korjelenség.
Az Apám meghal a napló, a vallomás és a terápiás írás jegyeit egyaránt magán viseli.
Személyes élményt dolgoz fel, de nem csupán az eseményeket rögzíti, hanem az elbeszélő saját ellentmondásos érzéseit is feltárja. Az írás mindemellett a gyász feldolgozásának eszközévé válik. Bár a műfaji sokszínűség valóban kiemelendő, mégis lényegesebbnek tartom, hogy a szöveg milyen hatással van az olvasóra. Engem lelkileg kifejezetten megviselt, rövidsége ellenére is lassan haladtam vele a túlcsorduló érzelmeim miatt. Bevallom, megríkatott. Nemegyszer előfordult, hogy egy naplóbejegyzés és a hozzá kapcsolódó reflexió elolvasása után azonnal becsuktam a könyvet, de a gondolatai még hosszú ideig foglalkoztattak.
A csendek, a kimondatlan szavak és az apró, látszólag jelentéktelen részletek is mélyen megérintettek.
Babarczy Eszter stílusát a pontos megfigyelés és a kimért kifejezésmód jellemzi. Képes aprólékosan leírni a lakás rendetlenségét, majd hirtelen, szinte mellékesen közli, hogy az anyja már nem él. Mégsem hatásvadász, természetessége teszi megrendítővé. „Felhalmozódtak a dolgok a lakásban. A szobádban a gyógyszerek egymásra pakolva az ágyad melletti kis asztalon. (…) Elképzelem viszont, hogyan nézné egy rendes ember ezt a lakást. Milyen kétségbeeséssel, a rend reménytelenségének belátásával. Anyám így van jelen: a kétségbeesésben és a reménytelenségben. Majdnem harminc éve halott.” (13.)
Jánossy Lajos Vallomás és vallatás című, a Literán megjelent kritikájában rámutat, hogy ha egyetlen problémát kellene hangsúlyozni, az az „ellenpontozások hiánya” lenne. Az Apám meghal kizárólag az elbeszélő szemszögéből láttatja az eseményeket, ami a recenzió szerint a szöveg sokszínűségét korlátozza.
Meggyőződésem, hogy éppen az egyszólamúság adja a kötet valódi erejét.
Nem a családi viszonyok átfogó képét kívánja megrajzolni, hanem azt a pszichés zártságot, amely a gyász során elkerülhetetlen. Az egyetlen nézőpont lehetővé teszi, hogy az olvasó kiszakadjon a külső megfigyelő szerepéből és közvetlenül átélje a veszteséget – ezáltal az érzelmi hatás is fokozódik. Az ellenpontozás – bármilyen gazdagító lehet más kontextusban – itt csak elvonná a figyelmet a belső intenzitástól, a forma így nem megerősítené a tartalmat, hanem gyengítené azt. Az Apám meghal több annál, mint a történtek összefoglalása – tabut dönt azzal, hogy nyíltan beszél az elmúlásról.
Különös jelentőséget kap, hogy éppen egy széles körben ismertté vált alkotó utolsó hónapjai kerülnek a nyilvánosság elé.
A közéleti szereplőket hajlamosak vagyunk felmagasztalni, és elfelejtjük, hogy ők is ugyanolyan emberek, mint mindenki más, akik az élet küzdelmei között próbálnak eligazodni. Amikor azonban kiderül, hogy ők is épp úgy szembesülnek életük utolsó szakaszában a kiszolgáltatottsággal, a haldoklás többé nem tabusított – legitimálódik. A könyv a személyes történet feltárásán túl tehát
lehetőséget ad arra, hogy az olvasók társadalmi szinten is érzékenyebben viszonyuljanak a témához,
és egyúttal fontos felismerésre ösztönöz: a halálról beszélni nemcsak lehetséges, hanem szükséges is.
Olvasás közben következetesen ragaszkodtam kezdeti elhatározásomhoz, nem támaszkodtam semmilyen külső forrásra – hiszen a könyv elején Babarczy László számomra még csupán egy ismerősen csengő, de tartalom nélküli név volt. Ez a hozzáállás lehetővé tette, hogy felmérjem, képes-e a szöveg önmagában érvényesülni. Ugyanakkor
az, hogy rálátást kaptam Babarczy László színházi életművére, kíváncsiságot ébresztett bennem a további részletek iránt.
A könyv végére érve, más perspektívából újra feltettem magamnak az elején megfogalmazott kérdést. Érthető és érzékenyítő a kötet a háttértudástól függetlenül? Megszólítja azokat is, akik nem hallottak még Babarczy Lászlóról, és nincsen személyes érintettségük? Határozottan.
Babarczy Eszter: Apám meghal, Jelenkor Kiadó, Budapest, 2025.
Borítófotó: HVG
