Egyszer volt, hol nem volt, egy ideális világban, a puszta életen innen és az egészségügyi infrastruktúra borzalmain túl, volt egyszer egy olyan társadalom, ahol mindenki megkapta a számára szükséges orvosi ellátást, a közegészségügy virágzott, a betegellátáshoz mindenki egyenlően hozzáférhetett szociális és anyagi helyzetétől függetlenül. Nem ismerős történet, ugye?
„Legtöbb ember nem betegségébe hal bele, hanem az orvosságaiba.”
(Molière: A képzelt beteg)
A szocializmus időszakának gyógyintézeti hálózatáról szóló hajmeresztő elbeszélések viszont valószínűleg annál inkább, hiszen emlékükben szinte egész Kelet-Európában osztozunk, sőt, kijelenthetjük, hagyatékának a súlyát a mai napig cipeljük – az ortopédushoz, aki enyhíthetne a fájdalmunkon, valószínűleg még hosszú hónapokig nem kapunk időpontot. Ha egy ferencvárosi sétánk során egy évvel ezelőtt felkeressük a Drégely utca 19. szám alatt álló házat, üzemelő háziorvosi rendelőt találtunk volna, amely esztétikájában a rendszerváltás előtti időket idézi. Ez a létesítmény ad jelenleg otthont A puszta életen túl. Az intézményesített gondoskodás mellőzöttjei kiállításnak, amelynek alcíme jól leírja fő tematikáját és célját. A kurátorok, Lázár Eszter és Nagy Edina már a kész, meglévő elképzeléseikhez keresték az ideális helyszínt, törekedve arra, hogy az ne a megszokott „white cube” formát kövesse – a választottnál megfelelőbbet nem is találhattak volna. Az egykori intézmény falai árnyalják, érzékletessé teszik a kiállított munkákat. Az orvosi rendelő az egészség és
a betegség köztes zónája, egyfajta liminális tér, ahol akarva-akaratlanul is sorsközösséget vállalunk a velünk egy időben várakozókkal.
Többek között arról is elgondolkodhatunk, kikkel és milyen módon fonódik össze az életünk, milyen felelősséggel tartozunk egymás iránt.
A címben jelzett „puszta élet” kifejezés Giorgio Agamben olasz filozófus tollából származik: a biológiai élet tényét jelöli, amely messze van a fizikai, lelki és társadalmi jóléttől. A koncepció nem csak ebben a kiállításban jelenik meg. 2024 ősze óta fut egy hosszútávú oktatási és kutatási projekt, amelyben egyetemisták és különböző diszciplínákban dolgozó, alkotó szakemberek és művészek vesznek részt.
A kezdeményezés következő állomása a berlini Humboldt Egyetemen lesz – így fizikailag is kilép a hazai kontextusból.
A helyszín hat kórteremből áll – stílszerűen Csehov A 6-os számú kórterem című kisregényét idézve. A legtöbb művész saját szobát kapott, alkotásaik rendelési időben várják a beérkező pácienseket. A kiállított munkák változatos perspektívából közelítik meg a témát. Több olyan kérdés is láthatóságot kap, amelyről az itthoni diskurzusban eddig kevés szó esett. Ide tartoznak például Farkas Alíz textilmunkái, amelyek a Kádár-kornak a queer emberekhez való hozzáállást vizsgálják, és Tina Bara Harriet című videója, amely a Tripperburgok (németországi állami egészségügyi intézmények) áldozatainak sebeire hívja fel a figyelmet. Koltay Dorottya Szonja installációja, rajzai és manipulált archív fotói az éjjeli szanatóriumok létezéséről tesznek tanúbizonyságot. A fentebb körvonalazódó rendszerszintű problémákat individuumként nincs lehetőségünk eltörölni, így a legfontosabb, amit tehetünk, hogy felhívjuk rájuk a figyelmet – ebben a tárlat példaértékűen helytáll, anélkül, hogy voyeurisztikus tekintetet alkalmazna. A kiállított munkák nem lépik át kompetenciáik határát, a tárgykörök feldolgozásához nem orvostudományi, hanem kultúrtörténeti megközelítést alkalmaznak.
Az anyagban pozitív és elrettentő példák egyaránt megtalálhatók, akárcsak valós események, helyszínek és történések által inspirált műalkotások, valamint fikciós munkák – mind magyar, mind más nemzetiségű művészek reprezentálásában. Hangsúlyos tehát az országhatárokon átívelő diskurzus indításának szándéka.
A kelet-közép-európai és a globális perspektíva is megjelenik, az utóbbi a posztkolonializmushoz kapcsolódóan.
Az alkotások tematikájukban és formanyelvükben is színes palettát mutatnak. A dekonstrukció vágya (Fátyol Viola: Mit tud már a baba?), a hiány megélése (Csorba Eszter: Addig jó amíg fáj, mert tudjuk, hogy élünk), a dokumentálás (Szebeni András [1946–2020]: Jelenetek a pszichiátriai intézetek életéből) és az új kontextusba helyezés (Andreas Fogarasi: Nine buildings, stripped [Gyermekradiológia]) is teret kap. Kiemelhető pozitívum: a kurátori szöveg könnyen érthető verzióban, valamint egy QR-kód beolvasásával angol és bővített változatban magyar nyelven is elérhető.
Olykor a munkák mögött húzódó filozófia vagy közvetíteni kívánt érték és üzenet magasabb kvalitást képvisel, mint azok vizuális kivitelezése. Emellett azt is meg kell jegyezni, hogy több magas színvonalat képviselő munkát bemutat a tárlat. A kiállítás súlya nem az egyes művek esztétikai minőségében, hanem a kurátori koncepció koherenciájában és gondolati tétjében, illetve edukációs teljesítményében mérhető. A tárlat anyaga alátámasztja:
ha a páciens csupán gyógyulni érkezik az intézményesült terekbe, teste akkor is tárgyiasul az uralkodó politikai hatalomnak alárendelve,
a megfigyelés és a rendszerbe iktatás áldozatává válik. Ez a felismerés összhangban áll Foucault-nak A szexualitás története című művében megfogalmazott gondolataival. Az elmúlt években több, a betegségeket és rendellenességeket bemutató, valamint az azokat ellátni próbáló rendszer hibáit és a hozzájuk fűződő társadalmi viszonyunkat tematizáló kiállítás nyílt Budapesten – A neurodiverzitásról, „C80 – A rák esztétikája?”, Várószoba –, amelyek széles recepciót kaptak. Ebbe a felsorolásba illeszkedik a jelen tárlat is. Bár kétségkívül bőven akadna még reprezentálásért kiáltó terület, a képzőművészeti mező jó irányvonalat képvisel.
A magyar egészségügy megrekedtségét szinte minden nap tapasztalhatjuk, hol explicit, hol implicit módon.
A rendszer javulási folyamatának elindításában fontos, tudásközvetítő – de nem didaktikus – mérföldkő A puszta életen túl projekt.
Segítségével közelebb kerülünk a test, a társadalom és az intézményrendszer kölcsönhatásai során ejtett sebek gyógyításához.
A puszta életen túl. Az intézményesített gondoskodás mellőzöttjei című kiállítás Budapesten, a Drégely utca 19. szám alatt tekinthető meg április 30-ig.
A borítóképen Szebeni András Jelenetek a pszichiátriai intézetek életéből (1982-83) című fotósorozatának részlete látható. (forrás: Qubit)
