Másfél kilométer
Horváth Miklós nem volt egy kifejezetten boldogtalan ember. A hobbijának élt. A Csuka-toka Horgászboltban dolgozott már több mint tizenöt éve. A nap nagy részében hatalmas testével az üvegpultra borulva bámulta az ajtó fölé kiakasztott harcsafejtrófeát.
Szürkeharcsa volt. Az ország talán egyik legnagyobbika. Huszonkét éves korában fogta a Duna egyik holtágánál. Akkor kezdett el a Csuka-toka Horgászboltban dolgozni. Preparáltatta, és a fejét kirakatta az ajtó fölé. Büszke volt rá. Sokszor, mikor nem volt vendég, beszélt is hozzá.
– Szépen vagyunk, mi? Szépen vagyunk.
A harcsafej üvegre cserélt szeme csak bámulta a mindig félhomályba boruló horgászbolt falait, de soha nem válaszolt Miklós kérdéseire. Szépen vagyunk. A Csuka-toka Horgászbolt a Jó Gazda Kertész Üzlettel szemben állt. A főtértől jó másfél kilométerrel lejjebb, az uszoda felé. Sokan jártak az uszodába és a főtérre is. A bolt frekventált helyen volt. Mégis. Valahogy minden fontosnak pont a legszélén.
Miklósék nem éheztek. Ahogy azt a felesége, Klaudia egyre terebélyesebb feneke is bizonyította számára. De nem éltek azon a színvonalon, amilyet megálmodtak maguknak. Klaudia csillogásra vágyott. A művelődési házban dolgozott rendezvényszervezőként. Egyszer még L.L. Juniort is sikerült lehívnia a városba. Ebbe az apró kis porfészekbe egy igazi sztárt. Miklós utána sokáig hallgatta feleségétől, hogy egy olyan tehetséges rendezvényszervező, mint ő, egy ilyen jellegtelen, szürke kisvárosban nem tudja kiélni az ambícióit. Klaudia el akart menni. Miklós nem. Ő csak szerette volna, hogy a Csuka-toka Horgászbolt sikeres legyen.
Saját kezével készítette a legyeket minden hétvégén otthon. Egyenesen Lengyelországból rendelte a legjobb wobblereket. Még piócát is árult harcsázáshoz, ugyanis meggyőződése volt, hogy az olyan víziszörnyek, mint amit ő is fogott, csak piócával akaszthatók. Azonban a Csuka-toka így is megmaradt egy középszerű, jellegtelen horgászüzletnek a városban. A másik hat horgászbolt mellett.
Miklós harminchét éves korára ezt már lassan kezdte elfogadni. Így hát csak bámulta naphosszat a harcsafejet. Kiszolgálta azt a napi tíz-húsz vendéget, aki betévedt hozzá. Miközben a pénztárgéppel babrált, elmesélte nekik, hogy hogyan fogta ki a dunai holtág szörnyetegét. Péntekenként pedig elmentek Klaudiával a Fekete Kacsa presszóba, amely pontosan másfél kilométerre volt a főtértől. Valahol a buszmegálló és a művelődési ház között. Minden fontosnak pont a legszélén.
Ilyenkor Miklós gyermekkori barátjával, Tereczky Lajossal találkoztak. Úgy üdvözölték egymást, mint mindenki, aki csak ugyanazt a pár embert ismeri egész életében. Lajos fizikatanár volt egy közeli település középiskolájában, míg pár évvel ezelőtt ki nem rúgták. Ekkor már egy ideje ivott. Ezt mindenki tudta, ezzel nem is volt baj. Nehezen viselte a válást, mit csináljon ilyenkor egy férfi. A probléma az volt, hogy az egyik diákja bepanaszolta. A pletykák szerint már nem fizikát tanultak az órán. Lajos megtudta, hogy történelmen elkezdték venni a második világháborút, és nem akarta, hogy a gyerekek hazugságokat tanuljanak attól a „liberális kurva” Kitti nénitől. Lajost azonnali hatállyal elbocsájtották. Azóta a helyi kisboltban volt árufeltöltő a vasútállomás mellett.
Két év alatt tizenötöt öregedett. Harminchét volt, mint Miklós, de úgy nézett ki, mintha az ötvenes évei közepén járna. Hosszú, szürke haját egy bőrmadzaggal fogta mindig kontyba. Vastag, átlátszó keretű szemüveget viselt, ami mögül hatalmas, vizenyős szemekkel bámult Miklósra. Repedezett arcbőrén apró, fekete anyajegyek voltak. Vékony nyakán hatalmas ádámcsutka dudorodott, ami idegesítően járt fel-alá miközben beszélt.
Klaudiát taszította Lajos. Nem szeretett vele találkozni. Szerinte cigaretta- és ázottruha-szaga volt. Ebben nem volt köztük vita Miklóssal, viszont a férfi mégsem tudott lemondani az egyetlen barátjáról. A Fekete Kacsában mindig ugyanazt a szar, vizes hamburgert ették. Ami Lajos szerint a város legjobb hamburgere volt.
– Látjátok? Milyen szép véres a hús. Ez bizony nem mirelit, apukám! Én aztán megmondanám, ha az! Ismerem már az összes műanyag szart, amit a boltban árulnak. Ez bizony színhús, apukám! Isten a tanúm rá, Attila vérére mondom én, hogy marha.
Lajos mindig fröccsöt ivott. Miklós sört. Klaudia gin-tonikot, lime-mal. Általában a semmiről beszélgettek. Ki hogy van, mikor terveznek gyereket. Klaudia vágyott a gyerekzsivajra, de nem akarta egy ilyen szürke, unalmas városban nevelni őket. Miklóst nem foglalkoztatta a gyerekvállalás. Lajos meggyőződése volt, hogy minden magyar pár kötelessége legalább két gyereket vállalni, és az ő egykori felesége – akinek ennél az asztalnál nem lehet kiejteni a nevét – ezt nem értette meg.
Klaudiát untatta, dühítette és taszította Lajos. Egyik este, mikor a férfiban már legalább két bor lehetett, hogy ne kelljen tovább hallgatnia, ahogy a volt nejét szidja, megkérte, meséljen neki a fizikáról. Valami olyanról, amit mindig is izgalmasnak talált.
– Mit meséljek, mit meséljek ennek a szép hölgynek, hogy ne unja annyira a férfiak társaságát?
Lajos ádámcsutkája visszataszítóan ugrált a vékony nyakán. A férfi a pofaszakállas állát dörzsölgette, mintha csak gondolkodna. Majd hirtelen a mutatóujjával az ég felé bökött, mintha valami nagy dologra jött volna rá. A zsebében matatva elővett egy koszos papírzsebkendőt, egy másik bőrmadzagot és egy kisbicskát. A zsebkendőt és a madzagot visszarakta, de a bicskát az asztalon hagyta.
– Itt van ez a kés. Ugyanúgy különböző elemekből épül össze, mint mi. Elektronokból, kvarkokból, neutrínókból, fotonokból… Ezeket nevezzük elemi részecskéknek. Ezek mind kvantumobjektumok, tehát nem rendelkeznek pontos hely- és sebességértékkel egyszerre. Ez mit is jelent pontosan, szép hölgy? Azt, hogy van egy valószínűség-eloszlásuk. Egyszerűen fogalmazva tehát…
Lajos a késre mutatott.
– Ennek a késnek az egyik részecskéje, apró, pici összetevője, lehet, hogy ebben a pillanatban is a Marson van.
Klaudia felnevetett. Lajos azonban komolyan nézett rá.
– Miklós, azt hiszem Lajos barátodnak végre teljesen elment az esze. Már teleportálásról meg varázslásról beszél, mint a Harry Potterben.
– Az elektronok, kvarkok, neutrínók, fotonok és a többi mind hullámként viselkednek. Ez a hullám elvileg soha nem ér véget. Tehát, bár ennek gyakorlati valószínűsége nincs, de elképzelhető, hogy ez a jóféle magyar kés, egyik pillanatról a másikra a Marson terem.
Lajos felvette a bicskát és újra zsebre rakta.
– Tulajdonképpen a fizika mindig is ismerte a teleportációt, amelyet a zsidók már évek óta ki akarnak fejleszteni, csak túl hülyék ahhoz, hogy ezt felismerjék.
Ezután Miklós és Lajos elkezdett a Rothschildekről és összeesküvésekről beszélni. Klaudia nem szólalt meg aznap többet az asztalnál. A gin-tonikját bámulta. Sokat ivott az este. Kért egy második, meg egy harmadik pohárral is. Még a férfiak egyik feleskörébe is becsatlakozott. Amikor éjszaka visszaértek Miklóssal a lakásukba, amely pontosan másfél kilométerre helyezkedett el a főtértől, valahol az uszoda és a buszmegálló között, az ágyra vetette magát. A hátán feküdt, kezeit a feje fölé emelte és a plafont nézte. Miklós készülődött a lefekvéshez. Másnap nem kell kinyitnia a Csuka-tokát, így lehet elmegy horgászni egyet a tóra.
– Talán ezt kéne tennünk nekünk is. Amit az a hülye haverod mondott a késről.
Miklós magát nézegette a tükörben. Ha kicsit behúzza a hasát, mintha még izmosodott is volna.
– Mi van?
– El kéne teleportálnunk ezen a hullámon. Valahova máshova. Akár a Marsra. El innen végre.
– Be vagy rúgva, életem. Aludj.
– Komolyan beszélek, Miklós. Mint a Harry Potterben. Varázsoljuk el magunkat valami szép helyre. A Bahamákra. Hawaiira. Budapestre!
Miklós nem szólt egy szót sem. Nem volt hangulata Klaudia hülyeségeihez. Biztos meg fog jönni neki. Megmosta a fogát és lefeküdt.
Többet nem beszéltek erről. Miklós minden hétköznap kinyitotta és bezárta a Csuka-tokát. Klaudia balettfellépéseket szervezett a Bonkáló Sándor Általános Iskola negyedik osztályának. Hangversenykoncertet a Liszt Ferenc Zeneiskola fuvolazenekarának. Sikerült meghívnia a híres Színpompás Utazók bábszínész társulatot Egerből, akik baráti áron tartottak előadást szombat este az érdeklődőknek.
Klaudia egyre kevesebbet beszélt. Miklós úgy érezte, mintha minden sejtjével koncentrálna valamire. Éjszakánként kiült az erkélyre és az eget bámulta. Nem foglalkozott vele. Talán klimaxol. Ha így van, legalább többet nem fogja zaklatni a gyerekkérdéssel. Minden hétköznap kinyitotta a Csuka-tokát. Pénteken elmentek inni Lajossal. Szombaton pedig lejárt horgászni a tóra.
Egy hétfő reggel, mikor felébredt, Klaudia nem volt mellette. Biztos korán elment dolgozni. Még látszott a feje nyoma a párnán. A combja, a dereka ívét mintha megőrizte volna az ágy. Szinte még meleg volt a paplan. Furcsán meleg.
Miklós kiment az erkélyre, elszívott egy cigarettát. Szeretett a negyediken lakni. Pont olyan magasan volt, hogy lássa az alatta elterülő várost. Nézte a benzinkutat, amely pont másfél kilométerre volt a főtértől. A buszmegállót. A Nyolcvanas panelházait. Itt mindig ősz van. A levegő hűvös. Kellemesen csípi az arcát. A fák levelei örökké sárgák és barnák. Klaudia soha sem szerette ezt. Miklós azonban igen. A Duna-holtágra emlékeztette. A szürke, hűvös vízre. A város, másfél kilométerrel a főtértől olyan volt mint a folyó, amelynek nem látni le az aljára. Összekészülődött, megborotválkozott. Fölvett egy kockás inget. Egy kantáros nadrágot és a kedvenc bakancsát, ami ugyanolyan volt, mint az előző kedvenc bakancsa, amíg amazt teljesen el nem hordta. Ahogy ki akart menni a lakásból, feltűnt neki, hogy nincs elfordítva a retesz, a zárban pedig ott volt Klaudia kulcsa. Az ajtó belülről volt bezárva.
Borító: Unsplash
