Az ördög Pradát visel ikon, életérzés, a divat, a munka, a törekvés és a törtetés életigenlő felnövekedéstörténete. Feel-good film, ahogy egy barátnőm mondja, és valóban: minden ellenszenves és megmosolyogtatóan butus jelenetet megbocsátva nézzük végig huszadjára is. Mi marad meg ebből a folytatásban?
Nehéz megragadni egy film sikerét, pláne ha nem egy művészi értékekkel bíró filmtörténeti mérföldkőről van szó. Az ördög Pradát visel mégis meghatározó remeke a kétezres évek romkomjainak: egy finom, kissé savanykás limonádé, amelyet bármelyik estén jólesik fogyasztani. A kétezres évek elején tombolt a vígjátékláz, Hollywood (és az ő mintájára például Magyarország is) öntötte magából a romkomokat. Amerikában ugyanis megszületett az igény, hogy a feminizmus be legyen oltva a filmekbe is, mind a narratíva, mind pedig a karakterek szintjén. A vígjáték az a műfaj, ahol a domináns nők felléphettek – ez a Bridget Jones-generáció.
A karrierista nők a magánélet és a független, önmagát megvalósító nő létmódjai között billegnek.
Andy Sacks (Anne Hathaway) újságíróként alárendeli magát egy számára kezdetben értéktelen iparág prominens főnöknőjének. A Prada vitathatatlanul Meryl Streep által válik maradandóvá. Ő a patriarchátus réme, a „jéghercegnő” Miranda Priestly, aki úgy válik a vígjáték felejthetetlen ikonjává, hogy sosem viccel, és ő maga sem válik nevetség tárgyává. Lehetetlen feladatokat osztogat, tekintet nélkül időre, opcióra vagy lelkületre. Az elégedetlenség és a tömény irónia egyvelege mellett méltóságteljes eleganciával, hozzáértéssel és megingathatatlan vezetői készséggel rendelkezik. Kegyetlen, de teljességgel valid karakter, aki szintén összeegyeztethetetlen a 2026-os társadalmi konszenzussal.
Az első rész pikantériáját a gonosz és igazságtalan, mégis végtelenül szórakoztató megjegyzések és beszólások adták. A metoo-botrányok táptalajául szolgáló hollywoodi álomgyár azonban nem engedhet meg magának egy olyan filmet, amely szemellenzősen elrobog az évtized „Be PC, be PC” szirénázása mellett. Tény, hogy a Prada korábban ezzel operált, a második részből viszont már ki kell irtani, át kell íratni ezeket az elemeket. A Prada humora így megfakul a folytatásban – ezt kompenzálandó még több világsztárt szerepeltetnek a filmben: Kenneth Branagh, Lucy Liu vagy éppen Lady Gaga, akik semmit nem tesznek hozzá sem a történethez, sem a hangulathoz. A Prada 2 nem ott akarja folytatni a sztorit, ahol az félbemaradt. A divat és az újság szerepének és megítélésének gyökeres módosulására reflektálva időszerű koncepciót alkot:
nemcsak a történet, hanem a karakterek is hordozzák magukban az elmúlt húsz évet.
Andy frissen elismert újságíró, akit a díjátadás előtt rúgnak ki az állásából. A pódiumon kifakad, az újságírás védelmére kel – az erről készült videó természetesen virálissá válik. Másnap hívást kap Irvtől (Tibor Feldman), a Runway atyjától: vezető szerkesztői állást ajánl a magazinnál, hogy visszaszerezze annak hitelességét egy botrány után. Andy így húsz évvel később újfent Mirandával kell hogy dolgozzon. Egy olyan világban, amely elsekélyesedett és elértéktelenedett: ahol a nyomtatott magazinok, a sajtó, sőt maguk a tények is irrelevánssá váltak, és ahol a szépség meg a divat sem jelenti már ugyanazt, mint a kétezres évek elején.
Milyen figura Miranda Priestly 2026-ban? A kötelező kötekedésen túl (nem emlékszik Andyre, célozgat neki a da Vinci-kép alatt stb.) azt látjuk, hogy ez a világ megpróbálja kiradírozni, retusálni és átalakítani a főszerkesztő asszony legalapvetőbb jellemvonásait. A legalapvetőbb szinten, a szerkesztőségi ülésen, zárt ajtók mögött is moderálják a beszédstílusát. Korlátozzák saját imázsának alakításában, de a lap működésében is. Irv halála után ugyanis egy divathoz és művészethez fikarcnyit sem értő üzletember veszi magához a céget, aki a 2020-as kapitalista célkitűzések értelmében mellékvágányra küldi a kreatív szabadságot. Miranda alárendeltté válik (akárcsak maga Meryl Streep) – és ennek fényében mit tesz Priestly? Semmit. Engedi.
Ebben a világban Miranda Priestly nem tud érvényesülni.
Andy rendre megkérdezi a méltatlanabbnál méltatlanabb helyzetek szemtanújaként: „Miért tűri ezt Miranda?” Adódik a kérdés: miért vállalta el ezt Meryl? Az első rész magányos forgatásának újraírása (Streep különvált a stábtól, hogy a karakter lehatároltságát és auráját megőrizze) és az újságírás (de facto a kapitalizmus) leáldozásának jelzése mellett valószínűleg azért, mert ennyi év távlatában lehet és érdemes újradefiniálni egy karaktert. Méghozzá egy olyan figurát, akinek a hozzáértéséhez, a szakmájában nyújtott teljesítményéhez, a teherbírásához és a munkamoráljához kétség sem fér.
Miranda Priestly fogalom, akárcsak Meryl Streep – ez a keserédes nosztalgia a kapitalizmus végórájában csendes szemlélővé írja át az egykori hatalmi pozícióba jutott professzionális úttörőket. Van valami nyugtalanító ebben az eltompult, konstans cenzúrázott, némává devalválódott Mirandában, és ez mind-mind Meryl érdeme, aki talán túlságosan jól tapintott rá erre az életérzésre. Ugyanakkor nem Miranda, és nem is Andy viszi a hátán a sztorit. A Stanley Tucci által alakított finom eleganciával bíró Nigel is marad a hátországban. Akiről viszont eddig még nem esett szó, és aki a mellékszálával is irányítja a történet folyását, az Emily Blunt. Az egykori Miranda-asszisztens a Diornál tölt be vezető pozíciót. Döntéseit mélyen a Runway-időszakban őt ért sérelmek mozgatják. Emily Blunt a kisujjából rázza ki a karaktert – nem törekszik az első rész Emilyjének kényszeredettségét és stresszét visszahozni. Egy húsz évvel öregebb, nyugodtabb, megfontoltabb nőt formál meg, aki manírjaiban végig megtartja az Emily-perszonát: a szemforgatást vagy akár a kioktatást.
Emily a voltaképpeni következő Miranda, ám ez a világ nem engedi őt kibontakozni.
Blunttal szemben Anne Hathaway gyökeresen az ellenkező módszerhez folyamodik: kényszeresen ragaszkodik a csélcsap Andy megjelenítéséhez, amely a karakter életpályáját figyelembe véve indokolatlanná, hovatovább infantilissá teszi az alakítását. Ami bájos volt húsz éve, az kellemetlen egy elvileg érett és befutott nőtől. Mivel az alkotók evidensen leteszik a voksukat amellett, hogy szemmel láthatóan nem általánosan a pályakezdők és a karrieristák nehézségeit és munkamorálját problematizálják, hanem a 2020-as évek globálisan jelentkező szociális és kulturális kríziseit jelenítik meg, így érthetetlen Hathaway vihogós, éretlen karakterformálása.
Az ördög Pradát visel folytatása minden értelemben elveszíti ördögi jellegét. Kisimított–átvilágított karakterei nem tudnak spontán humorizálni.
Hiányzik a filmből a fékevesztettség, a felfokozott idegállapot, hiányzik maga a divat és a szabadság iránti észvesztő rajongás is
– ezekre mind kapunk magyarázatot a valóság belebegtetésével. Izgalmas reflexiós törekvés a filmbe plántálni a bukás írmagját, ám a rajongók azt az őrületes és ellentmondásos (divat)világot akarják látni, amelyben még visszás, ezáltal valóságos karakterek mozoghattak. Koncepciójából adódóan sikertelen vállalás, amely meg sem közelítheti a már klasszikussá vált első rész komfortfilm jellegét.
Az ördög Pradát visel 2. (The Devil Wears Prada 2), 2026. Rendezte: David Frankel. Írta: Aline Brosh McKenna, Lauren Weisberger. Szereplők: Anne Hathaway, Meryl Streep, Emily Blunt, Kenneth Branagh, Stanley Tucci, Lucy Liu. Forgalmazza: Fórum Hungary.
Az ördög Pradát visel 2. a Magyar Filmadatbázison.
