Steven Soderbergh formai játéka minden bizonnyal elborzasztja majd azokat, akik a marketing alapján egy plázahorrorra számítanak, viszont bőven ad muníciót azoknak, akik a különleges megoldások mögött látni akarják a szétbomló család tragédiáját és a rendező társadalmi analízisét is. Enyhén spoileres kritika.
Nem igazán készült az elmúlt évtizedekben olyan filmtörténeti könyv, ami Soderbergh 1989-es Szex, hazugság, videó című filmjét ne tartaná korszakalkotó műnek. Az akkor mindössze 26 éves rendező első egészestés munkája valódi revelációnak számított a témaválasztása (a széthulló kapcsolatok mellett hangsúlyozottan a női szexualitás), illetve elsősorban a médiumra való reflektálása miatt (az egyik főszereplő videóra veszi, ahogy nők a saját szexuális vágyaikról mesélnek).
Soderbergh eddigi pályája során meg is felelt azoknak az elvárásoknak,
amit akkor többek között a cannes-i Arany Pálma nyomán fogalmaztak meg vele szemben: elképesztő tempóban dolgozik (még idénre is van egy premierje a naptárban, érkezik Cate Blanchett és Michael Fassbender főszereplésével a Fekete táska), számtalan műfajban kipróbálta magát, és bár készített olyan széles körben kanonizált filmeket, mint az Erin Brockovich vagy az Ocean’s mozik, a kísérletezést sosem hagyta maga mögött.
Legújabb rendezése, a Jelenlét, az életmű során már sokszor (legutóbb például a Kimiben) előkerülő megfigyeltség témáját közelíti meg új nézőpontból, emellett pedig a kísértetfilmes műfaj alapállását fordítja ki.
Katalógusokba illő amerikai család költözik katalógusokba illő házba.
Az anya, Rebekah (Lucy Liu) azt gondolja, egy kis változás senkinek sem tesz majd rosszat, főleg nem Chloénak (Callinna Liang), aki legjobb barátnőjét a közelmúltban veszítette el. A lány az első pillanattól érzi, hogy valami furcsa ólálkodik az új házban, mintha barátnője, Nadia szelleme próbálna közölni vele valamit. Csak édesapja, Chris (Chris Sullivan) hisz neki, testvére, Tyler (Eddy Maday) viccet csinál a paranormális jelenségekből, de az anya is szkeptikus. Idővel azonban olyan események történnek, amelyek után már senki sem legyinthet Chloe feltételezéseire.
Ne kerülgessük sokáig azt a bizonyos elefántot a nappaliban, a Jelenlét legfontosabb formai vállalása, hogy
a történetet a rendező az említett entitás szemszögéből meséli el.
Befogadóként végig az ő nézőpontjával azonosulunk, ami persze azt is hozza magával, hogy nem értesülünk mindenről. A film végig fragmentáltan építkezik, pillanatképekből kell összeraknunk a történetet, vagyis inkább azt a miliőt és korszellemet, amit Soderbergh ábrázolni és kritizálni akar. A legevidensebben ez a szülők szálában jelenik meg: a rendező által megjelenített kapcsolati dinamika önmagában is erős reflexió, hiszen ebben a családban a nő keresi a több pénzt, ő rendelkezik befolyásos munkával, míg a férfi próbálja az érzelmi stabilitást adni a családnak. Kiderül az is, hogy Rebekah munkája jogi szempontból – fogalmazzunk így – a szürke zónában van, épp ezért ott lebeg a család feje fölött a számonkérés veszélye. A film egésze alatt nem derül ki konkrétan, hogy mi is a probléma,
Soderbergh inkább azt a családtípust akarja bemutatni, ahol mindennél fontosabb a látszat,
és ahol hiába indult már el a rothadás, a gesztusok szintjén muszáj fenntartani az egységet.
„Én nem tudok tovább így élni” – csattan fel egyszer az apa a családi asztalnál, ami persze ahhoz is közelebb visz minket, hogy ki, illetve mi ez a démon. Soderbergh szerint láthatóan
az teszi tönkre jelenlegi társadalmi berendezkedéseinket, hogy képtelenek vagyunk szembenézni a problémákkal.
A főszereplő család is próbál tovább élni, úgy tenni, mintha egy költözéssel fel lehetne dolgozni a traumákat, mintha az idő mindenre megoldást nyújtana. Ráadásul ennek van egy generációs vetülete is: a szülőkkel már nagyjából nincs mit tenni Soderbergh szerint. Ők már belekényelmesedtek a saját pózaikba, képtelenség megmutatni nekik, hogy lehet máshogy is élni.
A gyerekekkel viszont más a helyzet, és itt válik igazán érdekessé Soderbergh szelleme. A paranormális jelenség ugyanis ezúttal nem egy észrevehetetlen lény, és még csak nem is egyszerű megfigyelő, hanem
egy olyan entitás, ami helyenként nagyon is konkrét véleménnyel rendelkezik az eseményekkel kapcsolatban.
Chloe viszonyt kezd bátyja egyik barátjával, Ryannel (West Mulholland), aki egy alkalommal be akarja gyógyszerezni a lányt, ám a szellem megakadályozza, sőt, a végén a film csúcspontján is az ő közreműködése kell az egyik tragédia elkerüléséhez. A szülőkről már beszéltünk, de a gyerekekről sem fest sokkal pozitívabb képet a rendező: persze az Eufória korában azt már nem nevezhetjük nóvumnak, hogy az elviselhetetlen jelenük miatt az amerikai fiatalok tudatmódosítókhoz nyúlnak, ennél is erőteljesebb azonban, hogy Soderbergh szerint ez a generáció az utolsókat rúgja. A deszka szélén állnak, elég egyetlen ballépés, hogy már számukra se maradjon remény. A fiúk kizárólag a pózokban, az elismerés hajszolásában érdekeltek, a lányok pedig végletesen kiszolgáltatottak.
És könnyen lehet, hogy ahhoz, hogy életben maradhassanak, valóban figyelniük kell az őket körülvevő jelenlétre. Az utolsó harmadában némileg műfajibb irányba kanyarodik a film, és az is más megvilágításba kerül, hogy mi is ez az entitás.
A legnyilvánvalóbb persze, ha a fel nem dolgozott traumák megelevenedését látjuk benne.
Karaktereink azért nem tudnak továbblépni, mert nem hajlandóak valóban foglalkozni a múlttal. De az sem véletlen, hogy Chloe később egy szintén számára fontos személyt, Nadiát képzeli a rém mögé: mintha ők lennének azok, akik még emlékeztetik a főszereplőket arra az időszakra, amikor célja volt az életüknek. Csak az élheti túl ezt a világot, aki képes az élet mélyebb dimenzióit is látni, nem ragad le a felszínnél.
Persze a kamerával azonosuló szellem szerzői vallomásként is értelmezhető. És itt lesz ismét fontos, amit korábban azzal kapcsolatban mondtunk, hogy a címbéli jelenlét nem csupán megfigyelő, hanem be is avatkozik a folyamatokba. Soderbergh szerint
nem elég, ha a kamera csak láttat, a felelős alkotói hozzáállás a figyelem, a párbeszéd indítása, a művészeti cselekvés.
Megvolt a veszélye annak, hogy a Jelenlét csak üres formai ügyeskedés lesz, ám szerencsére egyáltalán nem erről van szó. Soderbergh műfaji környezetben is képes komplex családi dinamikákat, társadalmi problémákat tárgyalni, és újra bizonyítja, hogy még mindig megvan benne az újító szellem.
Jelenlét (Presence), 2024. Rendezte: Steven Soderbergh. Írta: David Koepp. Szereplők: Lucy Liu, Chris Sullivan, Callina Liang, Eddy Maday, West Mulholland. Forgalmazza: ADS Service.
A Jelenlét a Magyar Filmadatbázison.
