Pompájukba fulladó arisztokraták, pusztító élőszövet a fémvázon, másvilági kék lények és egy hokimezes popsztár. Egy rendezőt, aki olyan epikus filmeket jegyez, mint a Titanic, a Terminátor vagy az Avatar–saga, mi tud megihletni egy suttogva éneklő zöld hajú tinilányban?
Nyilván nem függetlenül az éppen heves átalakulásban lévő filmfogyasztási szokásoktól, de egyre gyakoribbak a megismételhetetlen zenei élményt és az öröklétnek dokumentáló mozgóképet társító koncertfilmek. Taylor Swift és Harry Styles is kapott már, így tulajdonképpen logikus, hogy ezúttal a tíz Grammyt, két Golden Globe-ot és két Oscar-díjat szerző énekesnőről készült pop-porn mozi. Ennek különlegessége azonban, hogy míg a korábbiak érzéki túlstimulálást megcélozva jócskán építenek az extrém hang- és látványvilágra,
Billie Eilish tudatosan és kérlelhetetlenül a kisszerűségre törekszik.
Egy szál lány túlméretezett ruhában, egy szinte teljesen üres színpad, azon állig gombolt ingpólóban pár őstehetség a hangszerek mögött és két rakott szoknyás háttérénekes. Némi tűz és egy alkalmanként leereszkedő kivetítőkocka dúsítja a 3D-s élményt. De az érzékek borzolására itt elsősorban Eilish saját szövegű, sajátosan előadott, többnyire álmosító dalai hivatottak.
Hogy ez hogyan kelthette fel a kíváncsiságát egy olyan rendezőnek, aki még Hollywood léptékei szerint is a legnagyobb(ak)-ban gondolkodik, az még magának Eilish-nek is érthetetlen volt. Egy interjújában elmondta, megtudván, hogy James Cameron felkérte az együttműködésre, nevetve kérdezett vissza: „és ezt ő írta meg személyesen, a james cameron kukac gmail pont com-ról?”. Nem csak nekünk abszurd tehát a gondolat. És mégis,
a direktor az akkor épp forgatás alatt álló két Avatar között meglépett a stúdióból, hogy leforgassa a Hit Me Hard and Soft: The Tourt.
A filmet négy koncerten, alkalmanként tizenhét kameraállásból rögzítették a lehető legteljesebb látványért. A közel két óra alatt a dalokat többnyire végig és megszakítás nélkül hallhatjuk, csupán néhány rövid bevágás szakaszolja a koncertet. A koncert előtti néhány óráról készült werkfelvételekben nemcsak a színpad mögé, de alá, és egy sajátos, belső kamera segítségével a közepébe is betekintést nyerünk. De nemcsak ki-, hanem befelé is igyekszik tekintgetni az Oscar-díjas rendező. A nagyjából egyperces bevágásokban, kamerával a vállán, ő maga készít rövid interjúkat Eilish-sel. A különcség áráról, a siker súlyáról, a bátyjával való viszonyáról vagy éppen a rajongókkal megélt interakciókról.
Az énekesnő híres a közönségével folytatott közvetlen, tudatosan szorosra kiépített kapcsolatról. Ahogy mondja, olyan előadó szeretne lenni, akinek szívesen lenne a rajongója. Egyértelmű volt tehát, hogy a csillogó tekintetű fanok és elbeszéléseik nem maradhattak ki a filmből.
Eilish ars poeticája, hogy mindenki számára biztonságos, elfogadó környezetet teremtsen
performanszával a koncerten, a dalaival pedig társadalmi léptékben is. Az érintettek beszámolói szerint pedig sikerül is neki. A tinédzserek könnyeikkel küszködve mesélik, hogy egyedül Billie szövegeit hallgatva érzik úgy, hogy valaki az ő elcsukló hangjukat is hallatja. Azonban ezek a megszólalók mintha sajátos szelekció alapján kerültek volna be filmbe. Eilish tudvalevően széles és változatos közönséggel rendelkezik, még itt a Balkán árnyékában is jócskán képviseltette magát a 30+-os, de a 40+-os közönség is, amikor fellépett a Szigeten. A filmbe azonban kizárólag a rassz, gender vagy szexuális hovatartozás alapján látványosan különböző tizenévesek kerültek be.
Ez a netflixes törekvés Cameron azon ambíciójáról árulkodik, amiről egyébként az utóbbi Avatar-filmjei is. Vannak rendezők, akik fittyet hányva a változó világra, évtizedekkel később is ugyanazt próbálják eladni a mondanivalójuk iránt kevésbé érdeklődő közönségnek, mint a karrierjük elején. És van James Cameron, aki bármiről filmet csinál, csak vegyék meg. Persze megvethetjük az efféle alkotói döntést, de kevésbé fájnak az ilyesfajta kritikák valakinek, aki a világ három legtöbb bevételét hozó filmjéből kettőt is jegyez. Ahogy régen az arisztokratákról szóló romantikus filmek vagy a robotos-hentelős akciók,
most a másságot, elfogadást hirdető filmek mennek jól, úgyhogy ezt csinálja. Mindenáron.
Akár azon is, hogy a direktor, akinek híresen embertelen és perfekcionista munkametódusa miatt Ed Harris majdnem megfulladt A mélység titka (The Abyss) forgatása alatt (amely forgatást a hasonló intézkedések miatt a stáb „The Abuse”-ként emlegetette), most teljességgel alárendeli magát a makrancos tinilánynak, ahogy azt a werkjelenetekben is láthatjuk. Tekintve, hogy Eilish maga is rendezőként vett részt a munkálatokban, sőt még a színpadi operatőréhez is ragaszkodott, ebben a filmben Cameron legnagyobb alkotói bravúrja a hátralépési képessége. Azzal, hogy csupán néhány rövid saját jelenettel tűzdeli meg a koncertfilmet, nemcsak meghagy minden szükséges teret Eilish-nek, de meg is menti vele a projektet az „elcameronosodástól”. A rendező (legyen épp saját ötlettől vezérelt vagy Eilish által szorgalmazott) önkritikája lehetővé teszi, hogy abban a kisszerűségben és emberszerűségben lássuk meg az énekesnőt, amitől annyira szerethető.
Az elkészült anyag végül nem vált epikussá, a koncerthez szinte semmit nem ad hozzá, hogy James Cameron rendezte. Az a néhány foszlánnyi insider az outsiderről, ami megszínesíti az egyébként egyszerű koncertfelvételeket, csupán arra jó, hogy kiikszelje a témalistát, ami a rendező szerint elengedhetetlen a kortárs nagyotmondáshoz. Trauma, elfogadás, feminizmus. Bár
a két zseni együttműködése filmként tulajdonképpen felejthető, egy ennél talán fontosabb célkitűzésben annál nagyobb eredményt ér el.
Az Avatart leszámítva (már amennyire egy Avatar méretű jelenséget le lehet számítani) igen szűk a keresztmetszete James Cameron és Billie Eilish rajongóinak, és még azokat is jócskán elválasztja a korkülönbség okozta szakadék. Talán csak amiatt, mert igyekszik kétségbeesetten a sikerbe kapaszkodni, de a hetvenegy éves direktor függőhidat vet erre a szakadékra.
Nemcsak a tizenéves célközönségnek örökíti meg a felejthetetlen koncertélményt, de némileg a saját, idősebb rajongóiban is normalizálja azt, amit látnak. Azokat a tömegeket, akik végzetesen összekeverik az ízlést az újdonságoktól való viszolygástól, és eredendő iszonyt éreznek az újvilág új problémáitól, valószínűleg senki nem tudná hitelesebben meggyőzni arról, hogy a változás elfogadható, mint a rendező, aki gyerekkoruk legmenőbb, uzival felszerelt akcióhőseit hozta el ugyanarra a vászonra, amin most azt a színpadon ugrabugráló kócos lány énekli, hogy ő „bad guy”.
Talán ez a következő státusza leköszönő idoljainknak:
a következő generáció zsenijeiben élni tovább, támogatva őket, együttműködve velük, felkapaszkodva a farvíz jeges felszínén úszó deszkára.
Billie Eilish – Hit Me Hard and Soft: The Tour (Live in 3D), 2026. Rendezte: James Cameron, Billie Eilish O’Connell. Írta: Tarik Mikou, Billie Eilish O’Connell. Szereplők: Billie Eilish O’Connell, Charli XCX, Finneas O’Connell, Maggie Baird, James Cameron. Forgalmazza: UIP-Duna Film.
A Billie Eilish – Hit Me Hard and Soft: The Tour (Live in 3D) a Magyar Filmadatbázison.
