2026. június 2-án tartották Nyilas Atilla Műveleti memória című válogatáskötetének bemutatóját az Írók Boltjában, a szerzővel és a kötet szerkesztőjével, Kemény István költővel Tallér Edina író beszélgetett, előtte Ayhan Gökhan egy személyes szöveggel vezette fel a verseskönyvet, ezt közöljük.
Nyilas Atillát 2008-ban, a Tokaji Írótáborban ismertem meg, közös barátunk, Kabai Lóránt mutatta be úgy, hogy nem volt ott. Szokása volt ez a távolról irányítás, a jó dolgok egyengetése. Előzőleg 2006-ban, amikor a Szabó Ervin Könyvtár nyomdájában dolgoztam takarítóként, és illegálisan hozzáférhettem az aktuális irodalmi folyóiratokhoz,
jött szembe az Alföldben az egyik, álomszituációt tartalmazó, a mai napig emlékezetes verse.
A WC-n, titokban olvastam el, hogy ne lássák. Ne kapjanak rajta a versolvasáson, ne kapjanak rajta Nyilas Atillán. Még maradnék ennél a megismerkedésnél, mert huszonkét évesen kevés komoly embert ismerhettem, néhány középiskolai tanárt, egyetemi oktatót, Szőcs Gézát és Nyilas Atillát. Sokat tanultam tőle, egy emberi, felnőtt magatartást.
A véletlen egy csodálatos isteni cselekvés, bátran nyúl hozzám. Az egyik véletlen hozta a szemem elé Nyilas Atilla szerintem egyik legszebb versét, a Radnóti éjjelt. Székely Szabolcs költő a közösségi oldalán osztotta meg, és azonnal éreztem, hogy ez az én versem. Nincs sok ebből az én-versemből, ez az egyik. Elolvastam egyszer, kétszer, vagy hetvenhétszer, és még mindig nem fogyott el az olvasás.
Egy válogatott kötet természetes velejárója, hogy valami mindig kimarad belőle. Nem teljes, mert teljes csak az Úristen.
A tavaly összeállított, személyes Szép versekben benne van a Radnóti éjjel, a mostani kötetben nincs benne. Meg kell keresni. Jönnek-mennek ezek a versek a korok, korszakok, életszituációk között, egy különálló bolygóként magának szabad utat, szabad pályát talált Magyarországon, s teszik ezt a különálló, egyénileg berendezett Magyarországot elviselhetőbbé, ahol még nőhet virág, akárhogy pusztul el a világ. Jövések, menések, szubkultúrák, a sokajtós szeretet, szerelem, a születés, a mindig-komolyan-kell-venni barátság, mert hát a barátság egy nagyon-nagyon súlyos szó.
Ha a barátságnak készítenék lexikont, a versei alapján Nyilas Atillát kérném fel az egyik lexikonszerzőnek.
Az álmok azóta foglalkoztatnak, hogy ráébredtem arra, hogy egyszer mindenki meghal. A legtöbb halott családtagom, barátom álmomban tér vissza, szól hozzám, beszélget velem. Hogy Nyilas Atilla fontosnak tartotta megírni az álomverseit, térképet adott nekem az álmokban tájékozódáshoz, a kereséshez egy támpontot, az álmokhoz egy használható nyelvet. A saját álmaimnál mások álmait élvezem a legjobban.
Hozzám tizennégy éves korom óta a klasszikus zene áll közel, a punkról nem tudok semmit, ez a világ távol áll tőlem. Nyilas Atilla bőrdzsekiben mellém állítja, s különösmód
felkelti az érdeklődésem, bevisz a kocsmák, a koncertek sötétjébe, szerethető sötéttel kínál meg.
Vad és érzékeny. „rövidujjú pólóban elhevertem / a téli avaron, csöppet se fáztam. / nem akárhogy akarok meghalni, / hanem valakiért. kiért? Bárkiért.” Ritkán találkozom kortárs versben finoman elrejtett humorral. Magyarországon minden olyan komoly. Itt az utolsó jelzőlámpa, parlamenti tudósítás, utastájékoztató közlemény is komolyan van véve, egymás komolyságától nem látjuk a humort, azt, hogy az élet élhető játékosan, vidáman – szabad a nevetés. „csikóország, kulacsország, / csicskaország, köcsögország.” Nem egy játék, hogy mialatt egy könyvbemutatón ülünk, odakint „mindig gyilkolnak valahol”, ahogy azt Radnóti Miklós írta, kiszolgáltatott embereket lehetetlenítenek el egzisztenciálisan emberek, sikkasztanak, mohóságuk kielégítésének tesznek eleget.
Nyilas Atilla versei mélységesen tudják ezt, nem riadnak vissza a játéktól, a humortól, ezek a versek szeretik a filmeket,
láttak már Fellinit, tudják, milyen egy temetés után a miskolci restiben széttépni a vonatjegyet, és az itallal töltött pohárba hajítani. Sokáig kerestem ezeket a verseket, s mint az Úr a tanítványokat, boldog vagyok, hogy egyszer és mindenkorra ők megtaláltak. „mintha így eldönthető lenne, ami fontos.” – írja Nyilas Atilla. Igen, így eldönthető minden. „Minél nagyobb a sebességem, / annál jobban tetszem a nőknek, / egyszersmind annál kevésbé / veszem észre őket.” „és anarchista zászlót álmodtam / a kupola csúcsdíszére.”
Sok megtévesztést éltem át, megtévesztettem magamat, hogy a látványos élet a valódi élet, a dolgok kifordításában telő élet az eredeti, az igazi, a megismételhetetlen. Ahogy Györe Balázs versei, úgy Nyilas Atilla versei is megtanítottak, hogy ez nem igaz, ez nem így van. Nem tudom, hogy van, azt tudom, hogy
a világ leghétköznapibb szituációiba különleges fényt, energiát tölt, s ettől minden egyszeri és megismételhetetlen
– átengedett látvány, megható tünemény. „Itthon csak az erkélyen dohányzom.” „Sírtam, ahogy csak férfi sír.” „osztrák benzinkútnál hazait majszoltunk.” Nyúljon akármilyen hosszúra, a tragédiákban, a boldogságokban, a kedvező és kedvezőtlen fordulópontban jártas élet valahogy eltelik, s állítólag csak a szeretet marad, mint a dolgok örökérvényűsége. És ez a kötet, hogy annak a szép szeretetnek tárgya is legyen.
Elhangzott Nyilas Atilla Műveleti memória című kötetének bemutatóján, 2026. június 2-án az Írók Boltjában, Budapesten.
A borítófotót Flajsz Péter készítette.
