Szekrényes Miklós műhelyesszéje a Meseszag című kötet létrejöttéről, mely a Napkút Kiadó gondozásában jelent meg 2026 tavaszán.
„Az egész életemben nincs tíz mondat, amelyre emlékeznék. Van viszont tízezer tekintet. Az egész életem csupa tekintet, körülfogják a tekintetek, s úgy világítják meg, mint a halfogó reflektorok az éjszakai tengert.”
Félicien Marceau: Ellenségem holtan hever (ford.: Szávai János)
Sosem jártam egyetlen tengernél sem, nem tudom, hogyan világítják meg a halfogó reflektorok, de ma reggel a buszmegállóban állva láttam egy jelenetet. Egy cirkusz érkezését hirdető kartonplakáttal volt körbekerítve az egyik menetrendet tartó alumíniumoszlop. Megállt egy busz, ledöntötte a plakátot, a leszálló utasok áttiportak rajta.
Telefonjukba bámuló közönyös tekintetek, céltudatos, sietős mozdulatok.
Két fiú felszedte a földről a csikkek, eldobált papírzsebkendők, chipses zacskók közül, és újra az oszlophoz támasztották. A következő busz újra ledöntötte, ők ismét, immár mosolyogva felszedték, odacipelték a közeli emeletes ház falához, nekitámasztották, de egy erkélyen bagózó fazon szólt nekik, hogy ott nem oké, vigyék a bejárathoz. Megtették. A tekintetüket néztem, a vidám arcukat.
Két fiú, akik kis híján lekésték a buszt, mert rendet akartak csempészni a hétköznapi számítás és igénytelenség okozta káoszba.
Aztán az az eset, amikor egy hajléktalan nő lépett oda hozzám, amikor rágyújtottam egy utcai szemetes mellett állva. Pénzt kért. Hetvenegy forint volt az összes vagyonom, az sem készpénzben. Ezt őszintén elmondtam neki. Egy szál cigi volt még a dobozban, neki adtam, hálálkodott. Remegő kézzel gyújtott rá, a dobozt majdnem a kuka mellé dobta, meg is köszönte. Csíkokban foszlott arcáról a bőr, lila volt a szeme alja, a tekintete, mint a vert kutyáé.
Az első két könyvem koncepciója könnyen jött. Még Kabai Lóri kért fel egy szigligeti táborban, hogy írjak a Műút portálra focis történeteket kéthetente. Alapvetően anekdotikus történetek voltak 4-5.000 karakter terjedelemben – árnyalva némi helyi színnel.
Igyekeztem a kis borsodi települések hangulatát megragadni.
A gyönyörű természeti környezetet és a gazdag épített hagyományt kontrasztba állítani a jelen idő vitrinjének szürke, kicsorbult nippjeivel. Az értékbőséget a kilátástalansággal párba állítani. Megmutatni az ottani emberek magára hagyottságát, az időtlen jövőtlenséget. A krasznahorkais kocsmabelsőket, a rotundás templomot, a focipályák sivár díszleteit (a görbe vonalakat, a töredezett farostlemezből eszkábált kispadokat, a kocka Ladából szotyit, házi pálinkát, hitvány bort és dobozos sört áruló, aranyfuxos büféseket), a sivár, málló vakolatú öltözőket,
ahol a legváltozatosabban megalázó módon könnyíthetett csak magán az, akinek föltétlenül szüksége volt rá,
és ahol nem is létezett külön női budi. Egy Amerikából hazalátogató ismerősöm egyszer felkereste az egyik történet helyszínét, és elálmélkodott azon, mennyire felismerhetőek a hely részletei a leírás alapján. Volt az egészben valami kafkaian félelmetes és abszurd;
néha már-már misztikusan borzongató, hogyan létezhet Európa közepén a XXI. században ilyen töménységű addiktív kilátástalanság.
Két és fél év múlva lett vége a műutas publikációknak. Nagyon untam már, úgy éreztem, bezáródom egy anekdotázó jófiú szerepbe. Megkönnyebbültem, mikor nem kellett többet írnom, bár az jó volt, hogy tömörségre és a határidő tartására szoktatott a munka egy olyan életperiódusban, amikor sokszor voltam munkanélküli. Aztán egy főiskolás barátom csinált belőle kötetet, így lett a Budifoci.
A második kötetnél tudtam, hogy legalább három ciklusnyi szöveget írok. Az egyikben a haldoklás és halál irányából indulok, a másikban a kiüresedett élethelyzetek felől, a harmadikban az emberi gonoszság hatásait vizsgálom úgy, hogy ez a három téma egybeindázik egymással:
az egyes szövegekben szétszálazhatatlanul fonódnak össze az álmok, a vágyak, a fantázia és a szociografikusnak tűnő tények.
Kedves embereim haltak meg nagyon rövid időn belül, nagyon sok időbe telt, mire rendesen meg tudtam gyászolni őket, és ennek a gyászfolyamatnak a része lett az is, hogy írtam róluk. Hogy mit jelent élni, mit jelent meghalni, mit jelent úgy meghalni, hogy nem is éltél, milyen élet után tud úgy meghalni az ember, hogy az a hiányon kívül mást is hagy maga után. Mi az élet egy gyerek szemével? És mi a halál? Fogalmak ezek számára vagy rémítő tapasztalatok? Hol a helyük a traumáknak (háborúk, forradalmak, erőszak) a szüleink és nagyszüleink nemzedékében? Tudtak-e ezekkel mit kezdeni? Vagy a hallgatásukkal, esetleg az erőszakos, ön- és közveszélyes kommunikációjukkal és praxisukkal továbbörökítették őket? Mitől maradtak emberek a vérzivatarban? Miért váltak vadállattá? Van-e példa az önzetlen jóságra vagy a hiúságtól mentes gonoszságra? Hogyan működik az az áldozathibáztató, erőszakos szemlélet, hogy a békében növekvő utódok „puhapöcsök” az egészséges lelkületű erőszakosokhoz képest? Hogyan nyomják rá a felnőttek levakarhatatlanul az utódaikra ezt a bélyeget, hogyan stigmatizálják az általuk bántalmazott gyermekeiket? És hogyan fokozzák ezt azzal a mérgező kommunikációval, hogy azok elfajzottak, korcsok?
Ezek a kérdések visszatérő motívumokban kavarognak a szövegekben, amelyek tudatosan egymásra rímelő párokba szerveződtek,
hogy ellentmondásaik és párhuzamaik valamiféle örvénybe szippantsák az olvasót. Mindez időben, időtlenségben szétterülve lebeg is a szövegek felett. Egy gyereknek kellene felnőnie olyan terhekkel a nyakában, amelyekkel erős lelkű felnőttek is nehezen boldogulnának. Ő persze képtelen erre, de nem szűnik meg érzékenyen reagálni a legkisebb szépségre, tehetségre, fájdalomra, szeretetre, hősiességre. Az élet és halál ölelkező témáit összegző, lezáró, meghaladó ciklusban (Pszichopuzzle) megpróbáltam
az álmok ősi képeinek és a gyermeki fantázia felszabadító erejének segítségével magam mögött hagyni azt a láncait levető gonoszt,
amelyet ránk hagyott az elmúlt bűzhödt század úgy, hogy a fináléban a főhős eljátszik egy kivégzést gyermekkora legfájdalmasabb helyszínén, mintha ez a gesztus bárminek is véget tudna vetni. Nincs feloldás, nincs katarzis. Ez lett a Meghalni olyan/Élni olyan kötet. Amikor megjelent, úgy éreztem, ez az irány folytathatatlan, mondhatni kimaxoltam a témát és a stílust, képességeim határára értem.
Volt egy tervem. Rövid szövegek után végre regényt szerettem volna írni, el is kezdtem, de a biztató indulás után hamar elakadtam. Valamilyen módon folytatni szerettem volna az előző kötet egyik fő témáját egy metafizikai krimiben.
A terv az volt, hogy egy olyan férfi szemével látjuk a történéseket, aki gyermekkorától a tökéletes bűntény végrehajtására készül,
edzi, fejleszti magát a cél érdekében, várja a „szólítást”, amely meg is érkezik, s ő lassan, módszeresen, de észrevétlenül be is csempészi magát egy pár életébe. Elég felkészült ahhoz, hogy alkalmazkodni, improvizálni tudjon, követi a nő és a férfi életének eseményeit, s lassan rájön arra, még ölnie sem feltétlenül kell ahhoz, hogy a lehető legnagyobb lelki szenvedést okozza ennek a két embernek. Elkészítettem egy vázlatot, mintegy huszonöt oldalnyi szöveget meg is írtam a regényből, de elfogyott a lendület, ezért félreraktam a szöveget. Ekkor úgy éreztem, ennyi volt bennem íróként.
Nem akartam önismétlővé válni, nem akartam beleragadni egy szerepbe, egy modorba. Abbahagytam hát az írást.
Ám egyre többször találtak meg az „előző életemből” emberek azzal az igénnyel, hogy írjam meg a közös történeteinket. Első lépésben történetmagokat kértem tőlük, aztán ezeket elkezdtem kidolgozni. Sokáig úgy tűnt, ezekből a szövegekből egy laza szövésű faluciklus (kvázi regény) is összeállhat. Ahogy az az emlékezés folyamatában lenni szokott, mások emlékei saját emlékeket dobtak felszínre, feldolgozatlan, megíratlan történeteket, amelyek mintha az előző kötet folytatásai, bővítményei lettek volna. Így haladt az anyag.
Ismét kezdett megképződni valami fonódás, a kacsok kuszálódása, a közösségi és a személyes összefolyása, egymásba olvadása.
Próbáltam a kollektív és a privát tudattalanba is lehatolni. Ellöktem magam sokszor az úgynevezett valóságtól. Lefelé, felfelé, előre, hátra. Még egyfajta disztópiával is próbálkoztam, de végig úgy éreztem, az anyag – sokfélesége miatt – nem áll úgy össze, mint az első két kötetben. Van szervező erő, de folyton elcsúszik valami, nem illeszkednek az egységek. A végén már mindenféle régi szöveget is betuszkoltam az építménybe, hátha azok új kötőanyagként szolgálnak. Mintha a kötetben szereplő szövegek kiegészítései, helyesbítései, magyarázatai, lábjegyzetei lennének az előzőnek.
Kísérletet tettem arra, hogy a személyes mitológia fragmentumai egy közösségi mitológia részeként jelenjenek meg,
amely mitológia többnyire egészen hétköznapi elemekből épül fel, s amelyben csak itt-ott nyílik hasadék sötét és baljós tartalmak mélye felé. Ezért is került a könyv végére A gyilkos tekintete című filmes esszém, amelyben Friedrich Dürrenmatt Az ígéret című kisregényéből készült Szürkület című Fehér György-filmben igyekeztem feltárni a narrátor pozícióját. Különösen azt a tényt, hogy magát a gyilkost egy pillanatig sem látjuk ebben a zseniális filmben, viszont néhány eseményt mégis az ő szemszögéből szemlélhetünk. Lássuk, milyen esetleges és törékeny kedélyes kis életünk a gonosz szemszögéből nézve!
Hogy miért az a címe a könyvnek, ami? Kiderül az egyik szövegből. Szeretném, ha legalább azoknak a volt tanítványaimnak, szüleiknek, nagyszüleiknek örömet szerezne ennek a kötetnek néhány története, akik ösztönöztek, szerettek, hittek bennem. Az egyikük,
Nagy Gábor még ahhoz is ragaszkodott, hogy ő tervezhesse a könyv borítóját.
Ha így lesz, és még a gyerekeim, rokonaim, barátaim és jó ismerőseim is szeretni fogják kicsit a Meseszagot, már megérte.
Szekrényes Miklós: Meseszag, Napkút Kiadó, Budapest, 2026.
Borítófotó: nyugat.hu
