A sirálynő
– versfüzér –
Velence
Egy barátom azzal enged utamra,
hogy egy életciklus hét évig tart.
Holnap harmincöt leszek.
Lehettem volna istennő,
királynő, embernő, lepkenő, sirálynő –
arcaim ezerhárom változata.
De repülőről nézem
az olasz partokat mosdató tengert,
és ahogy landol a gép,
egyetlen arccá válok a tömegben,
ellentmondásokkal tollaim alatt.
Bőröm alá ivódtál, most adok időt,
hogy felszívódj vagy kipárologj
a pórusaimból –
miközben buszra szállok Velence felé.
A sofőr olaszul hadar,
nyelvéről szavaid hallom
felcsengeni őszt idéző szememről,
hófödtecsúcsok-bőrömről,
ahogy számból loptad a levegőt.
A kanálisok közt sirályok ülnek a hidakon,
a párkányon is vár egy.
Az este egy móló szélén ér,
hallgat a vonal,
pár turista mosolyog egy graffiti előtt,
kérjük, tartsa meg a távolságot,
ez itt egy költőhely,
kezük összeér,
nekik nem létezik más irány.
A sirály vesz észre először itt is.
Colmar
Sirály száll át délben
a Szent Márton-templom felett,
ahogy belépek, a falak magasak
és barnák, lágy a félhomály,
a gyertyák lángja hív,
az oltárképet nézem,
nevem dúdolja magát.
A szentek előtt csurog taknyom a kabátomra.
Egy mécses három euró,
nincs érintetlen gyufa,
itt is a maradék jut.
A kanóc leég,
térj vissza hozzám,
magamat várom ezen a januári délutánon,
az erőt, a gyengédséget,
teste körül fekete kabátot tép a szél,
suttog a hangomon.
Mögöttem valaki tüsszent.
Mondják, a könnyek tisztítanak,
ejtem őket boltívek alatt,
visszaadom mind, szárnyaim
keringenek a templom felett.
Bázel
Lépcsőkön talál a reggeli eső, ülök a sirályokkal,
mesélek a víz szürkéjével, az épületek tükörképével,
ragozom és fonom a szavakat,
és egy copfot a kávéspoharam felett.
Vasárnap zárva a város, mégis ki jön ilyenkor Svájcba?
Madár mozdul a cölöpön, szemembe néz,
csőrét tátja.
Kőhöz tapadok, a folyó fodrozódik előttem,
egy nő a túloldalon most mászik le a hajójáról,
szinte érzem, ahogy belemerül
– kettőnk közül ő az erősebb.
Egy másik változatomban ő vagyok,
az emberek az albatroszokat jobban szeretik.
Nekik kaland a szárny,
csak én vonszolom a karom, mint két csüggedt,
nem szerető embert.
Nem visz el innen, ahol az ég olyan,
mint a tegnap viselt pólód.
Szürcsölök a kávémból, ennyi jár,
mielőtt elindulok a reptér felé.
Strasbourg
A vonat áthalad Mulhouse-on,
tréfálkozik az emlékezet,
azt mondják, a verssorok már születésük
előtt benned vannak,
mennyi idő még, hogy rólad
minden szavam kiürüljön?
Strasbourg következik,
szép-szép.
A katedrális mellett buborékok
szállnak fel gyermekkezek közül,
kígyózik a sor a téren, nem állok be a végére,
nem garantálja senki a feloldozást.
Német vegyül a franciával,
az ismerősöm vég nélkül beszél,
én próbálkozom, valaki lássa már meg,
az istenért, figyelek rá,
a haját nézem, hogy mennyire sok van neki,
de ha egy kopasz fejet látok, eltűnik a pulzusom.
Lezárnálak téged, mint borítékot,
feladnálak, távolodj el tőlem oda,
ahol sirály se jár.
Borító: Unsplash
