A KULTer.hu sorozatában, a Könyvjelzőben arra kérjük az irodalmi élet szereplőit – írókat, költőket, szerkesztőket, kritikusokat –, hogy osszanak meg három kötetet, folyóiratot vagy cikket, amit a közelmúltban olvastak és hatást gyakorolt rájuk. Fehér Enikő ajánlója.
Nem hiszek abban, hogy vannak kánonok. Abban sem, hogy vannak könyvek, amelyeket el kell olvasnod ahhoz, hogy legyél valaki. A könyvolvasás eufóriájában viszont hiszek, mikor legszívesebben mindenkinek erről beszélnél, az utcai járókelőnek, anyádnak, apádnak, barátaidnak ajánlod erőszakosan, mint egy porszívóügynök. Aztán jön a következő könyv. Ők pedig majd évekkel később talán elolvassák. És akkor összevigyorogtok.
Ha körülnézek az életteremben, hemzseg az olyan könyvektől, amelyekben tartok valahol (valahová),
és a figyelmeztetés ott lapul benne napokig, akár évekig. Direkt nem könyvjelzőt mondok, mert azzal jelölöm, ami a kezembe kerül – jobb esetben zsebkendő, rosszabb esetben fél pár zokni, képeslap, mozijegy, hajgumi. Ugyanakkor mégis van ebben a hektikusságban rendszer. Általában három könyvet olvasok: van egy délutáni hazautazós, egy elalvás előtti és valami, amivel szeretnék haladni. Mostanában hazafelé a vonaton dedikáltan van húsz-harminc percem olvasni, ez segít (az is, hogy nincs hálózat).
A felsorolt kategóriák mellett van egy nyomasztáspolcom is: ide azokat rakosgatom, amelyekre jó lenne hamar sort keríteni. A következő részek tartalmából: Veszprémi Szilveszter: Vijjogók, Keszthelyi Gabriella: Milyen színű a valószínű?, Hans Belting: A művészettörténet vége (ez, esküszöm mindannyiótoknak, a legcsúnyább borítójú könyv a világon), Esterházy Péter: Termelési-regény. Ezeket már elkezdtem, csak az nehezíti a továbbhaladást, hogy egyelőre sem a délutáni hazautazós sávba, sem az esti elalvós sávba nem tudtam őket beilleszteni. Persze rajtam múlik ez is,
folyamatosan küzdök magammal a tudatos időfelhasználásért.
A kérdésre vissza, ezt a három könyvet olvasom most:
1. Milorad Pavić: Kazár szótár, ford. Brasnyó István, Helikon Kiadó, 2022.
Régóta rajta volt a listámon, végre elkezdtem. Ez a hazautazós. Kockázatos vállalás vonaton belelapozni, minden oldalon találok olyan mondatot, amelytől meghatódom. Ahogy Laci bácsi, gyerekkorom papja mondta mindig: eszményien szép. Szótárregényről van szó, a kazár hitvitát hivatott bemutatni, mikor a kazároknak dönteniük kellett, a keresztény, az iszlám vagy a zsidó hit mellett teszik-e le a voksukat. A szócikkek a hitvita egy-egy fontos szegmensét mutatják be három könyvben (Sárga könyv, Vörös könyv, Zöld könyv), a három vallásnak megfelelően.
Ez a szikár szüzsé, de senki ne higgye el, hogy ennyi az egész. Valódi áramló, színes, illatos és lüktető szövegeket rejt a szigorú struktúra,
mint afféle Gránátalma színébe rejtett Ezeregyéjszaka. Nem szokásom beleírni könyvekbe, de valahogy mégis jelölni akartam a nekem tetsző kifejezéseket és történeteket, így címkéket ragasztottam a könyvbe. Olyan már, mint egy tarka sündisznó vagy gyümölcssaláta. Kik a kazárok? Ki kicsoda? Mit csinált? Bár a szótárforma ezt sulykolná, de nem izgat senkit, megyünk az áramlattal. Mintha a Száz év magányt olvasnád Excel-táblázatban.
Különösen tetszenek az álomleírások, nem egyszerű ebben egyedit alkotni. Az álom itt az éberséggel egyenértékű, az álomvadászok „laknak bennük, mint tulajdon házukban”.
Máshogy telik az idő ebben a könyvben.
Részletek, amiket kicetliztem: „Elszalasztotta legnagyobb trófeáját. Ezért Maszúdit, miként egy legenda állítja, a saját tevéje szemközt köpte.” (105.); „Olyan csönd volt benn, akár egy uborkásüvegben.” (91.); valamint „Ami titeket, írókat illet, mindig tartsátok észben a következőt: az olvasó mutatványos ló, és hozzá kell szoktatnotok, hogy valamennyi sikeresen véghez vitt feladat után kockacukor legyen a jutalma. Ha a cukor elmarad, semmi sem lesz a mutatványból. Ami pedig a könyvek értékelőit és kritikusait illeti, ők olyanok, mint a felszarvazott férjek: mindig utolsóként értesülnek az újdonságról…” (21.)
2. Esterházy Péter: Vanni van, Magvető Kiadó, 2025.
Ez az elalvás előtti könyvem – szívesen olvasok interjút, Esterházy Pétert pedig még szívesebben. Borzasztó sznobkodásnak hangzik, de nagyon szeretem ennek az embernek az agyát. Annak idején minden fellelhető videót megnéztem róla, egyik kedvencem, mikor vendéglőbe viszik. Olyan igazi, piros kockásba. (Jártasabb ismerőseim kiigazítanának, hogy kisvendéglő az, mert a rendes vendéglőben barna kockás az abrosz. Legyen nekik igazuk.) Ott faggatják, és nem átall ilyen aranyosakat mondani: „lecsaptam rá, ahogy a szakirodalom is mondja: mint gyöngytyúk a friss takonyra”. Na, hát ez a kötet is tele van ilyen aranyosságokkal, idézhető bonmot-hegyekkel.
Ha már lecsúsztam arról, hogy valaha is beszélgessek vele, akkor legalább ilyen egyoldalúan tereferélgetünk, mielőtt elalszom.
A kötet azért is nagyon szimpatikus, mert több évtized interjúit sűríti össze, tehát nemcsak Esterházyról vagy mondjuk Esterházy-változatokról kapunk képet, hanem a kérdezőkről, a kérdezés alakulásáról. Mást kérdez az ember egy pályakezdőtől, mást az „írófejedelemtől” (305., sic!, nem én írom, Szegő András írja a Nők Lapja derék olvasóinak 2016-ban, ilyet én le nem írnék). A Javított kiadással kapcsolatban az egyik kérdést Esterházy provokatívnak minősíti, mire a kérdezők, Keresztury Tibor és Székely Judit közül az egyik jelzi, „Azért tettem fel.” (167.)
Ez a pimaszkodás, humorizálás, vicceskedés majd’ minden interjúban előjön. Talán a kérdezők a szerzőhöz igazították a vigyorukat? Vélhetően. Persze a kommunikációs csatározásból Esterházy kerül ki győztesen. Szemelvény: Zilahy Péter: „Amikor elképzeltem a beszélgetést Esterházy Péterrel, arra gondoltam, az első kérdésnél értetlenkedni fogsz, vagy arra kérsz, fejtsem ki bővebben, mire gondolok, hogy időt nyerj, ezért leírtam egy cetlire. Esterházy Péter: Bocsánat, kifejtenéd bővebben, mire gondolok?” (97.) A szövegjáték miatt is érdemes interjúkat olvasni.
Konstruált műfaj, amely elhiteti, hogy nem az – újságírói tapasztalat szerint a leginkább szerkesztett interjú tűnik élőbeszédnek.
Ezért különösen üdítő az Index 2000-ben készített „interjúja”, ahol az egyszeri kommentelő kérdezhetett. Már ott is vannak maró gúnnyal, kekeckedve feltett kérdések (igen, az Így gondozd a magyarodat-tal kapcsolatban), de nagyrészt az internet felszabadító ragyogásában, egy óvodás naivságával özönlenek a kérdések. Újabb szemelvények: „alecc: Kedves E.P. Focimeccsekre? Vagy csak TV-n? Egyáltalán néz tévét? Sőt! Melyik a kedvenc söre? Focimeccsekre nem, de tévén igen. Egyáltalán nem nézek tévét. Nincs kedvenc söröm, de iszom.” (114.); „laos: Mivel közlekedik a városban? Mivel dolgom van, hahaha. Hol evvel, hol avval.” (115.) Nehéz leállni, van mit idézni. Ugorgyunk!
3. Danyi Gábor: Az írógép és az utazótáska – Szamizdat irodalom Magyarországon 1956–1989, Kronosz Kiadó, 2023.
Látszólag kilóg, de mégsem lóg ki. Danyi Gábor szamizdatokkal foglalkozó írását még disszertáció formájában kezdtem el, és nagyon boldog voltam, mikor megjelent ebben a gyönyörű, nyolc napon túl gyógyuló sérülést okozó könyvformátumban is.
Na, ebben már szemtelenül húzgálok alá dolgokat ceruzával, és mellette füzetbe is jegyzetelek.
A magyar fanzine kezdeti szakaszából írom (írnám) a doktorimat, és ez a könyv mintha csak úgy dobálná nekem a labdákat, folyamatos párbeszédben vagyunk. Alaposan körüljárja a témát, és nincs benne semmi fellengzősség.
Ha nincs ez a könyv, fel sem merül bennem, hogy a nyolcvanas évek elején elérhetetlen volt a tűzőgép – Klaniczay Júlia és Galántai György ’82-ben Franciaországból hozta haza, és ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy elindulhasson avantgárd kiadványuk, az AL. Azért a nyolcvanas évek nincs messze, közben pedig például a fanzine-készítést el sem tudom képzelni tűzőgép nélkül. Hihetetlen, mi múlik ilyen nüanszokon. Szóval ez a könyv is ott van, bár néha félreteszem és más ízletes tanulmánykötetbe olvasok bele. Ilyen volt múltkor A véradó – Hajnóczy Péter emlékezete Reményi József Tamás szerkesztésében.
Nagyon szeretem, ha egy tanulmánykötet csalamádészerű, ilyen is, olyan is, de mégis összeáll valami egységgé.
Ez a kötet az utazós kategóriába került, soha nem gondoltam volna, hogy tanulmányokat fogok olvasni saját szórakozásomra, ezt elég vérbölcsésznek gondolom, de jó volt, jólesett, minek szégyenkezzem.
Aztán ott vannak az újraolvasások, amelyeket kicsit tényleg szégyellek, mikor olyan nagy lemaradásban vagyok.
A köpönyeg volt az egyik ilyen titkos kalandom – felkészítek egy srácot az érettségire, és be akartam bizonyítani neki, hogy bizony, tényleg csak olvasnia kéne, és megvan a tétel. A köpönyeget gyorsan elolvastam az úton, és mire hazaértem, rettenetesen dühös voltam a világra. Szeretném ezt az érzelmi hidegzuhany-technikát én is elsajátítani. Az újraolvasás rögtön kifizetődött, nem emlékszem, hogy gimiben ennyire felpaprikázott volna valami. Maximum Ladik Katalin versei. Aztán azokat is megszerettem. Hajaj!
Borítófotó: Sorok Péter
