- „mifelénk lángra gyúlnak az ingaórák virágai és a
madártollak körülveszik a fényt
távoli kéntől sárga reggeleken a tehenek
a sós liliomokat nyaldossák
fiam
fiam”
Tristan Tzara: Három sötétségem hangos panasza (ford.: Kálnoky László)
„Szép, mint a varrógép és az esernyő véletlen találkozása a boncasztalon” – szól a mára szállóigévé vált idézet, amelyet Lautréamont, a szürrealizmus előfutára vetett papírra az 1869-es Maldoror énekei című művében. Ez az idézet a velencei Procuratie Vecchie elnevezésű kiállítótérben megrendezett Emballage, Cricotage and Madame Jarema című tárlatnak a mottója is lehetne, amely Tadeusz Kantor, a második világháború utáni lengyel művészet egyik legmeghatározóbb alakjának életművét, annak jelentős szakaszait mutatja be.
A kiállítás helyszíne a mindig nyüzsgő és mindig lenyűgöző Szent Márk térről nyílik. Egyszerre szürreális és kellemes élmény a turisták, árusok és kávézók zsivajából belecsöppenni a tárlatnak otthont adó termek nyugodt-csöndes atmoszférájába. Május eleje óta a lagúnák városa rengeteg kortárs művészeti eseménynek ad otthont, hiszen ekkor nyílt meg a 61. La Biennale Arte.
A Tadeusz Kantor-tárlat is a művészeti fesztivál kísérőrendezvénye, plakátjaival Velence számos sikátorában találkozhatunk.
A bemutatott műtárgyak és filmek a 2008 óta működő Starak Family Foundation tulajdonában vannak, amelynek szponzorálásával jött létre a kiállítás. Ez jelenleg az egyik legaktívabb szervezet, amelynek célja a lengyel művészeti örökség gondozása. Hála nekik, már több lengyel művész is bemutatkozhatott Adria királynőjének színe előtt: Ryszard Winiarski (2017), Ewa Kuryluk (2022) és Andrzej Wróblewski (2024).
Többek között olyan problémafelvetéseken is elmerenghetünk a kiállítás megszemlélése közben, hogy
hogyan őrizhetnek meg traumákat a tárgyak, és miképpen válhat a test az emlékezet médiumává?
Hogyan válik kiállíthatóvá az eltűnt múlt, mi a személyes emlékezet szerepe a kollektív történelmünkben? Kantor 1915-ben született Wielopole Skrzyńskie-ben, és 1990-ben hunyt el Krakkóban, tehát a 20. század minden borzalmát átélte – ennek a tapasztalatnak a nyoma erősen meg is mutatkozik művészetében és munkásságában, ezt a kiállítás anyaga is jól példázza. Egy beszélgetésben azt mondta, ebben az időszakban – a háborúk után – legtöbben a valóság abszurditása miatt fordultak az absztrakt művészet felé.
A tárlat az 1950-es évek végétől és az 1960-as évek elejétől mutatja be Tadeusz Kantor életművét, annak fejlődését és különböző állomásait, hogy milyen módon fordult a képzőművészet felől a színház irányába, és hogyan tartotta meg mégis annak keretrendszerében a vizuális művészet iránti erős vonzódását.
A látogatók végigkövethetik, hogyan jelent meg az életműben a festés, a díszlettervezés, a rendezés és az írás,
milyen kölcsönhatásai figyelhetők meg a különböző művészeti ágaknak ebben a mindig megújuló és újat mutatni képes művészetben. A termek az életmű egy-egy adott szakaszának vannak dedikálva, bemutatva az adott technikát, médiumot és irányzatot, amelyben Kantor éppen alkotott. A kiállítás megmutatja a konceptuális gondolkodás és a performativitás funkcióját az életműben, az objektum és a test új szerepét, a művészet és az élet határának mesteri lebontását.
Kantor nevéhez több jelző és attribútum is köthető: festő, művészeti és színházi szakíró, díszlettervező, a Konspirációs Színház létrehozója, a Halálszínház megalkotója. A kiállítás elsősorban az oeuvre képzőművészeti részére helyezi a hangsúlyt, de ezzel együtt Kantor színházi és díszlettervezői munkásságába is mélyebb betekintést nyerhetünk. Az alkotó művészetfilozófiája szerint
mind a festészet, mind a színház önálló kifejezésnyelvvel rendelkezik, a kettő együtt adhat ki valamit, amit totális művészetnek nevezhetünk.
Az életmű folyamatosan szakít azzal, amit Kantor előtte alkotott, ezzel együtt építkezik és inspirálódik is korábbi epizódjaiból. Képzőművészetének legfontosabb korszakaiból válogatva a szürrealizmus, az informalizmus és a dadaizmus irányzatának hatása is érzékelhető a kiállított munkákban. Az 1950-es és 60-as évekből elsősorban informel festmények láthatók, az 1964-1978 közötti periódusból számos emballage-t lehet megszemlélni. A Further on, Nothing és az I’m Damned Falling című 1987 és 1990 között készült sorozatok – az életmű utolsó darabjai – is ki vannak állítva.
A tárlat célkitűzései közé tartozik, hogy Tadeusz Kantor és Maria Jarema kapcsolatát párbeszédbe állítsa. Jarema a 20. századi lengyel avantgárd fontos alakja, festő és szobrász, akinek karaktere kulcsfontosságú Kantor életművének megértésében.
A kiállítás leginkább kreatív és intellektuális viszonyukkal foglalkozik, azok relevanciáját és jelentőségét igyekszik felmutatni.
Ez azonban csak részben valósul meg, úgy gondolom, hogy részletesebben és érzékenyebben is be lehetett volna mutatni kettejük kapcsolatát, és közös munkásságuk dinamikáját. Maria Jarema művei csupán egyetlen külön teremben kaptak helyet, mint egy exkurzus a többi tér viszonyrendszerében – itt többek között azok a jelmezek is megtekinthetők, amelyeket Kantor színdarabjaihoz készített. A két művész együtt tevékenykedett a Cricot 2 művészcsoportban, és erős hatással voltak egymás gondolkodására. A Cricot 2 színházban minden darab Kantor művészeti kutatásának egy-egy szakaszához kapcsolódott: az Autonóm Színházhoz, az Informális Színházhoz, a Zero Színházhoz, a Happening Színházhoz és az Impossible Színházhoz. Maria Jaremától több monotípia is ki van állítva. Ennek a technikának az előállítása során a művész nem tud teljes kontrollt gyakorolni a végleges műalkotás fölött. Kantor művészetfilozófiája erősen kapcsolódik ehhez, hiszen
vélekedése szerint a véletlen olyan állapot, amely az oksági szférán kívül képes rendszer létrehozására.
Így a véletlen a realitás alapjául tud szolgálni, hiszen azt az intellektus nem tudja megközelíteni, azonban a véletlenekhez is tudatosan kell eljutni.
A kiállítás teremről teremre egyre közelebb visz a lágy brutalizmus felé. A tárlat bejárási iránya szerinti utolsó két terem az 1975-ös Halott osztály című színdarabnak és a hozzá kapcsolódó alkotások bemutatásának van dedikálva. Eredetileg az előadás díszleteként funkcionáló elemek is láthatók: The Crade, The Family Machine, Child Dummy on Bicycle. Illetve olyan alkotások is, amelyek a darab gondolatvilágához kapcsolódva, de autonóm alkotásként születtek meg, például a Boy at his Desk, a The School Class és a Halott osztály sorozat festményei – ezek a Cricoteka gyűjtemény részét képezik. A Halott osztálynak nincs klasszikus története vagy lineáris cselekménye, az öregedés, a halál, a gyermekkori emlékek és a történelem viszonyrendszerét tematizálja.
A múlt és a jelen folyamatos egymásba csúszását példázza, azt, hogy a múlt nem múlik el soha,
hiszen egész életünkben magunkkal hordozzuk gyermekkorunk személyes és kollektív élményeit, traumáit. Már idős felnőttek térnek vissza régi osztálytermükbe, hátukon cipelve a gyermekkori énjüket megjelenítő bábukat – sajátos unheimlich élményt adva így a befogadónak. Ennek a koordináta-rendszernek a tudati redukciója során a színészek tárggyá, a tárgyak pedig színésszé váltak a darab univerzumában. Az, hogy az előadás utal valamire, ami rajta kívül létezik, értelmezhető metaforaként: a halál funkciója az, hogy értelmet adjon az emberi életnek. A Figyelem, festészet! című film is megtekinthető, amit még a 29. Velencei Biennálén mutattak be. A film Mieczysław Waśkowski és Antoni Nurzyński munkája, Kantor ötlete alapján készült, hogy dokumentálja informel munkáinak alkotási folyamatát.
Kantor művészete az örökkévalóság és egy szeméttelep között gravitál. A kiállított művek közül sok dolgozik a „szegény tárgy” esztétikájával. A táblaképeken és az installációkon megjelennek az értéküktől megfosztott hétköznapi és banális objektek és elemek. Szerepeltetésük céljai közé tartozik a művészet és az élet közötti különbségek felszámolása, a határvonalak elmosása. A munkákon sokszor a hatalom által levetkőztetett alakok jelennek meg. Megmutatkozik, ahogyan
Kantor beemelte a hétköznapi tárgykultúrát az alkotói praxisába, ezáltal többletjelentést adva ezeknek az ütött-kopott holmiknak.
Előszeretettel nyúlt egyszerű és igénytelen, elhasznált objektumokhoz: biciklikerekekhez, bőröndökhöz, táskákhoz és esernyőkhöz. Az emballage technika használatával elrejtette a tárgyakat a művekben, ezzel együtt rá is mutatott azok jelenlétére, célja volt ezáltal a művészet kapcsolatának revitalizálása a valósággal. Magyar látogatóként a kiállítás anyaga a posztszocialista esztétikával és a szocialista korszakkal könnyen összekapcsolható, és elgondolkodtat arról, hogy a keleti blokk más országai hogyan vészelték át ezt az időszakot, milyen kollektív és személyes traumákat szenvedtek el állampolgáraik, hol állnak jelenleg a sérüléseik feldolgozásában. Elgondolkodhatunk azon is, mit tanulhatunk a lengyelektől ezekben a kérdésekben.
„Én nem látom ezt a vonalat, életművem folytonosságát, amit egyébként állandóan emlegetek. Igyekszem kialakítani, sőt megvédeni, de még most sem tudom, nem misztifikáció-e az egész…” – vallotta Tadeusz Kantor. Akár misztifikáció az említett folytonosság, akár nem, úgy gondolom, a velencei kiállítás értő és érzékeny módon mutatja be az életművet,
átélhetővé teszi azt a bizonytalan állapotot, amelyben az emlékezet, a tárgyak és a személyes történelem folyamatosan egymásba csúsznak.
Mindez azt érzékelteti és húzza alá, hogy Kantor életművének valódi és legrelevánsabb médiuma maga az emlékezet.
A Tadeusz Kantor (1915-1990). Emballage, Cricotage and Madame Jarema című kiállítás a velencei Procuratie Vecchie-ben tekinthető meg november 22-ig.
A borítókép forrása: culture.pl
