Először adott koncertet a Chat Pile Budapesten, A38-as fellépésük aktualitását pedig következő stúdióalbumuk, a Who Loves the Sun közeli, szeptember 4-i megjelenése húzza alá. 2026-os európai turnéjuk prágai, müncheni, dublini és budapesti állomásain az oaklandi Ragana kíséri őket.
Az oklahomai zenekar gazdag alkotói világgal bír, amin belül a PTSD, a sorozatgyilkosságok, a törékeny maszkulinitás a hanyatló amerikai álom más trópusaival együtt érzékeny dokumentációra kerül. A Chat Pile vizualitása szokatlanul letisztult és realista, idegen az extrém zenei közegekben megszokott képi ábrázolásoktól. Nem mutat miszlikbe aprított testrészeket, se idegen bolygókról származó gyilkológépeket, csakis az amerikai mindennapok valóságát.
A Chat Pile szembesíti a közönségét azzal a világgal, amiben mindannyian élnek,
és ez önmagában bőven elég nyomasztó, talán még súlyosabb szorongást is okoz, mint bármilyen elképzelt vagy eljátszott fenyegetés. A Chat Pile realizmusa, ha ellenpontként van használva, a kialakuló kontrasztban tét nélkülivé és naivvá teszi a pulverizált szervek és hentelőmasinák által képviselt, egykor még széleskörű morális pánikra okot adó képeket.
Egyáltalán lehet-e nagyobb tétje valaminek, mint a materiális valóság, amin mindannyian osztozunk, és aminek formálásában és következményeiben ezáltal közös felelősségünk van? A Chat Pile nem hagyja a befogadónak, hogy levegye a tekintetét arról a nyomorról, ami mellett egy forgalmas nagyvárosban máskor nap mint nap többször is elmegy. Ami által a kollektív kegyetlenségben, ha akarja, ha nem, bűnrészessé válik. A szembesítés folyamata során keletkezett düh, felkavarodottság vagy szégyen érzése a zenekar alkotói eszköztárának meghatározó része.
A zenekar breakout albumaként a 2022-es, Flensernél megjelent God’s Countryra szokás hivatkozni,
ezen már egy határozottan felismerhető, érett és egyedi hangzást ismerhettünk meg. Az azóta négy albumon keresztül finomhangolt, számtalan eltérő zenei világot organikusan ötvőző repertoár leghangsúlyosabb összetevői talán a noise rock, a sludge és a nu metal, miközben központi szerephez jutnak a hardcore és a punk gesztusok is.
Bár a Ragana már 2011 óta aktív, ami idő alatt hat stúdióalbumot is kiadott, köztük egy, az amerikai sludge-legenda Thou-val közös Let Our Names Be Forgotten című splitet is, szélesebb nemzetközi ismertséget a 2023-ban megjelent Desolation’s Flower hozott a számukra. A duó élő hangzása gyakorlati okokból limitált, de
a projekt autenticitása és intimitása minden szőrszálhasogatási kísérletet ledob magáról.
(Azok figyelmét, akiket érdekel, hogy hangzik a Ragana egy nagyobb zenekarral megtámogatva, szeretném a 2025-ben megjelent, Drowe-val közös Ash Souvenir című albumra irányítani.)
A Ragana nagyrészt kísérleti, talán még indie-nek is hívható zenét játszik, a doom és a black metál alkotói skáláját egy lecsupaszított interpretáció mentén végigzongorázva. A duó tagjai, Maria Stocke és Noel D. K. Gilson felváltva osztoznak a dobokon, a gitáron és az éneken. Gilson szakszerűen végrehajtott, tradicionális black metal károgást hoz, Stocke pedig fertőző átéléssel, rekedten, néha egyenesen sírásba hajló hangon kiabál.
A hangzás puritánsága éppen az intimitás és a meghittség benyomását emeli,
legközelebbről a bedroom black metal fogalmával lehetne leírni. (Alapjaiban persze máshogy, mint ahogy azt az Anal Cunt Seth Putnamje Impaled Northern Moonforest néven elképzelte.) Ez a fajta elmélyült, reflektív állapot a közönségen is megmutatkozik, ami nagyrészt csendben, odaadó koncentrációval hallgatja a produkciót.
Bár a Chat Pile és a Ragana hangzását tekintve erősen különbözik egymástól, politikai szerepvállalásuk és annak kardinalitása az alkotói világukban mégis közös nevezőt jelenthet. A Ragana interjúiban és dalszövegeiben egy frontálisan queer és posztkolonialista megközelítést képvisel. Hasonló gyökerű politikai elkötelezettséget vehetünk észre a Chat Pile esetében is, azonban eltérő hangsúllyal.
A bandát leginkább a kortárs amerikai kapitalista társadalom disztópiája érdekli,
a magukra hagyott veteránok, az ópiátok által szétdúlt közösségek, a hajléktalanság, a kizsákmányoltság, az elidegenítettség, a társadalmi empátia hiánya által hagyott, feldolgozhatatlan téboly. A Chat Pile egyik legnagyobb erőssége a dokumentarista realizmus, ami a legszemléletesebben talán a zenekar dalainak filmszerűségében mutatkozik meg.
A cinematikus ez esetben nem szó szerinti filmzenét jelent, bár maguk is szereznek filmzenét, legutóbb a Jeremy Choate rendezésében megjelent, 2022-es Tenkillernek. Sokkal inkább történetmesélési és atmoszférateremtési törekvéseket. A Chat Pile-dalok gyakran filmszerű jelenetekként bontakoznak ki (Dallas Beltway, Shame), néha pedig egyenesen meták, és a filmkészítés aktusából fakadó kérdéseket és dilemmákat is tematizálják (Tape).
Budapesti koncertjükön is látványos volt a filmközeliség és a performativitás jelenléte,
nem kis mértékben Raygun Busch frontember karizmatikus és átütően energikus előadásának köszönhetően. Busch a spoken word-szerű versmondást és a torkaszakadtából előadott üvöltést a szarkasztikus nemtörődömség manírjaival keretezi. Olyan embert próbáló előadói teljesítményt nyújt, ami minden felvett slendriánság ellenére a koncert végére láthatóan megviseli. Busch egyfajta lázasan vonagló, verejtéktől csatakos Ichabod Crane-be oltott Ned Flandersnek tűnik. A dalok között pedig száraz humorú stand-upjával szórakoztatja nagyérdemű közönségét.
Busch, ráerősítve a zenekarról eddig elmondott filmes párhuzamokra, annak az alkalmából, hogy épp egy hajón ad koncertet, a dalok között asszociatívan hajós filmeket sorol, egy látszólag fluid kritérium mentén. A fellépés kezdetén még olyan filmeket keres, amik végig egy hajó fedélzetén játszódnak, az este végére viszont már bármilyen filmet, amiben hajó is szerepel, vagy amiben vannak hajón játszódó jelenetek.
Dokumentációs céllal összegyűjtöttem az említett filmeknek egy (majdnem) teljes listáját, azok elhangzási sorrendjében.
Speed 2: Cruise Control (Féktelenül 2.: Teljes gőzzel) (1997); Under Siege (Úszó erőd) (1992); Titanic (1997); Dead Calm (Halálos nyugalom) (1989); Phantom Ship (Fantomhajó) (1935); Battleship (Csatahajó) (2012); The Napa Boys (2025); The Odyssey (Odüsszeia) (2026); Fitzcarraldo (Fitzcarraldo) (1982); Burden of Dreams (Az álom hangja) (1982); Hearts of Darkness: A Filmmaker’s Apocalypse (1991); Tenkiller (2022); Jaws (A cápa) (1975); Jaws 2 (A cápa 2.) (1978); Jaws 3-D (A cápa 3.) (1983); Cabin Boy (A hajó hülyéje) (1994); Submarine (A tengeralattjáró) (1928); Free Willy (Szabadítsátok ki Willyt!) (1993); Going Overboard (Furcsa fickók a fedélzeten) (1989); Overboard (A vasmacska kölykei) (1987); Gator (1976).
De nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy a domináns frontemberi jelenlétet egy karakteres zenekari háttér támogatja meg (Luther Manhole – gitár; Stin – basszus; Cap’n Ron – dobok). Az energia a közönségre is átragad, aminek első sorai az egész koncert alatt szüntelenül lökdösődnek és durvulnak.
A setlist a teljes diszkográfiát felöleli, azonban előnyt élveznek a Cool World dalai
(mint a Masc, az I Am Dog Now és a Frownland), de szerepet kap a God’s Country (Pamela, Slaughterhouse) is. Eljátszanak egy dalt a 2019-es Remove Your Skin Please EP-ről (Dallas Beltway), illetve a kevesebb mint egy hónap múlva várható Who Loves the Sun három eddig megjelent single-jéből is elhangzik kettő (Deep Blue, PEN I S MALL). Azonban a tavaly megjelent, Hayden Pedigóval közös In the Earth Again egy-két dalának érzékelhető a hiánya. Kihagyásuk indokolható persze azzal, hogy nem tudnák azokat teljes felállással eljátszani. A koncert után a közönséget két ráadással is megörvendeztetik, előbb a Funny Mant, majd a Why-t játszák.
A Chat Pile látszólag erős rajongói bázissal rendelkezik a Gen-Z és 20 év alatti fiatalok körében. Annak a nyitját, hogy mi az, ami egy fiatalabb generációt egy túlnyomórészt negyven év felettiekből álló zenekarral egy platformra helyez, azt hiszem okkal kereshetnénk a beszámoló kezdetein felvázolt alkotói stratégiában.
A banda társadalmi érzékenysége és száraz, tényszerű horrorja
átélhetően, ismerősen cseng azon generáció számára, ami talán a legjobban ki van, és az idő előrehaladtával még jobban ki lesz téve a zenekar által megénekelt strukturális igazságtalanságok olyan hosszútávú következményeinek, mint a lakhatási válság, a bizonytalan munkaerőpiac vagy a mindenki felett Damoklész kardjaként tornyosuló, a totális katasztrófa ígéretét hordozó, egyre kevésbé ignorálható klímaváltozás. Az este során mindkét zenekarról bebizonyosodott, hogy a kortárs extrém zenei szcénák kiemelkedő szereplői, akikre érdemes lesz a továbbiakban is odafigyelni.
Chat Pile, Ragana, A38 Hajó, Budapest, 2026. augusztus 10.
Borítókép és fotók: Bands Through The Lens
