Ahogy Papp-Sebők Attila első verseskötete, a Káté köszönetnyilvánításában is olvasható, a szerző versnyelvének kialakításában nagy szerepet játszott Nemes Nagy Ágnes költészete. A könyv nyitóversében valóban egy, a Nemes Nagy nevével fémjelzett objektív lírai hagyomány újraélesztési kísérlete rajzolódik ki. Kritikámban kísérletet teszek ezen próbálkozás módozatainak felderítésére és értékelésére.
A verseskötet A beszélő című, ciklusokon kívül helyet kapó szöveggel indul, amelyben a megszólaló ars poetica-szerűen felvázolja a könyv programját: „megkérdi, mit szeretnék. (…) zsúfolt várótermet, folyamatos / érkezőket, akik ceruzát hajítanak felém, / hogy rögzítsem jeleneteiket.” A vers szerint tehát
Papp-Sebők poétikája az alanyiságot elvetve a külső világ természetét, ennek a világnak a szereplőit vágyik rögzíteni.
Ez a vágy azonban csak vágy marad, a kötetet olvasva ugyanis folyamatosan az alanyiság elvetésének kudarcával találkozunk, sőt, a költői anyag legtöbb darabjában nem is kérdőjeleződik meg, hogy a versek egy szubjektum belső világának leírásával foglalkoznak-e: a ciklusokban a fő tematikus elemek a családi viszonyok, a vallás és a szerelem.
A kötetet záró, szintén a ciklusokon kívül helyet kapó Az ironikus önreflexió előnyei – amely a kötet legjobban sikerült versei közé tartozik – az első vers ellentétpárjaként fogható fel: „a végeredmény fantasztikus lett, mondja a nő / a Fleabagben. Folyton ezt csinálja, kiszól / a jelenetből, így próbál nyomatékosítani. / Átlagon felüli dark comedy, én és anyám, / ilyen nálunk egy halottak napja.”
A beszélő magáról, szubjektumának belső világáról beszél, ezzel pedig szembemegy saját, a kötetkezdő versben felrajzolt programjával,
vagy egyszerűen nem vágyik többé annak megvalósítására. A versben egy ráébredésnek vagyunk tanúi: „Mióta a tejesdoboz is önmaga paródiája / (Alpro, This is NOT milk,) / nehéz elképzelni, hogy eladhatom / magam trükkökkel. / Például hogy újholdas lendülettel / más verseket olvasok és fogalmazok, / s már nem szenteltvizet akarok kóstolni, / beérem édesebb ízekkel is.” A megszólaló tehát az „újholdas lendületet” olyan trükknek tartja, amely a mai kulturális, irodalmi kontextusban, ahol minden önmagának posztmodern és reflektált paródiája, nem tud hitelesen működni. A beszélő és Az ironikus önreflexió előnyei című versek kiemelt helye miatt kézenfekvőnek tartom a kötetet az újholdas stratégia tarthatatlanságára való ráébredés fényében olvasni. Ez a ráébredés mintha nem fokozatos lenne: a Káté öt jól rendszerezett ciklusra oszlik, melyekben
a kötet témái közül – mint a családi traumák, a férfiszerelem, a vallás, az Istennel való kapcsolat – mindig más-más kerül fókuszba.
A nyitóversben felvázolt objektív lírai hagyományból való kiábrándulás azonban mintha nem is lenne témája a verseknek, legtöbbjük a kötet kezdetétől fogva a látszólagos alanyiság beszédpozíciójából szólal meg mind az első ciklusban: „Hozzád megyek, az árnyékok torzulása most megfogható (…), mintha elindíthatnának engem is.” (A helyváltoztatásról annak rendje és módja szerint); mind a másodikban: „Jó lenne visszatérni / a forráshoz, ahol / az volt a bajom, hogy / a víz sós, és nem értettem, / minek autóztunk érte annyit, / minek keltünk át a sorompón, / mi hasznunkat szolgálta.” (Málnás); vagy akár az utolsóban: „Én szépen akartalak szeretni. / Találkozni parkokban, egyensúlyozni / utak záróvonalain, de a fontosat / nem értetted, pedig minden centiddel / követeltél.” (Desszert).
A teljesség igénye nélküli felsorolással arra igyekeztem rámutatni, hogy a kötet darabjai szinte egyáltalán nem kérdőjelezik meg az alanyiságot, a személyes tapasztalatok bemutatásának elsődlegességét, pont ellenkezőleg:
a szövegek a legtöbb esetben nagyon is személyes tétekkel dolgoznak.
A Káté tehát ebből a szempontból mintha nem teljesítené az olvasónak tett, az első és az utolsó szövegek által implikált vállalást, mely szerint egy költői, poétikai attitűdváltásnak és annak gyakorlati megvalósulásának leszünk tanúi. Nem viszi színre azt a dinamikus folyamatot, amely bemutatná, alátámasztaná a nyitó- és záróversek különböző költészeteszményét. A két vers közötti feszültség adta lehetőségek így kihasználatlanok maradnak.
Nemes Nagy hatása azonban a kötet nyelvezetén is érezhető.
Lépten-nyomon belefutunk olyan képekbe, kifejezésekbe, amelyek erősen emlékeztetnek az ő költészetére: „Kilépek a tülekedő fénybe.” (Múzeum), „Hát kutya vagyok én, hogy / bottal jössz ellenem?!” (Szobrászat). A versek nyelvezetére jellemző egyfajta emelkedettség, mint például a Rám kiáltasz nyitó sorában: „Cseléded vagyok, szolgád, hű kutyád.” Ezek a nyelvi elemek sokszor hatnak archaikusnak. A Rám kiáltaszt szorosabban vizsgálva arra lehetünk figyelmesek, hogy
ez a fajta nyelvi avittság végig megjelenik benne:
„emészt / a láng, látod”. A költemény végén érdekes változás áll be a beszélő és a megszólított dinamikájában: kiderül, hogy a beszélőnek sokkal több hatalma van ebben a viszonyban, mint azt sejteni lehetett volna: „várod, mikor lépek feléd, ijedt / hűbéresed, üstökösöd, fiad és kutyád. / Rám kiáltasz: vigyázz rám.” Az olvasói figyelmet viszont annyira elvonják, pontosabban elzsibbasztják a régies regiszterbéli megoldások, hogy alig veszi észre, milyen érdekes játékot űz a hatalmi viszonyokkal a szerző. A költőelőd versnyelvének közvetlen átvétele itt kontraproduktív, az archaizmus gátolja azt, hogy az olvasó átélje és átérezze a verseket.
A 20. század közepe lírájának nyelvi emelkedettsége, pátoszossága ráadásul sok esetben csak a mai nyelvhasználattal kontrasztba állítva tűnik emelkedettnek és pátoszosnak, így a konkrét átvétel
még akkor sem tűnik jó stratégiának, hogyha egy szerző az újholdas versnyelv rekonstruálására, újraalkotására tesz kísérletet.
Azonban a Szobrászat című vers kreatívan idézi fel és dolgozza át Nemes Nagy Amikor című négysorosát, amely így szól: „Amikor én istent faragtam, / kemény köveket válogattam. / Keményebbeket, mint a testem, / hogy, ha vigasztal, elhihessem.” Papp-Sebők szövegében a beszélő egy hétköznapinak tűnő helyzetet – egy szobrászkurzust – metaforizál, finoman beleszőve a vers szövetébe az Amikor állításait. A Szobrászat beszélője későn érkezik abba a terembe, ahol már folyik a szoborkészítés, az alapanyag azonban itt nem kő, hanem a sokkal képlékenyebb és formálhatóbb agyag: „Késve estem a terembe. / Láttam, hogy körülállják az asztalokat, / labdányi rögök síkos tenyerek alatt, (…) Beletörődtem változékonyságod / agyagos természetébe.” A vers beszélője
más szubjektumok istenalkotásának (esetleg annak kudarcának) szemrevételezése után későn fog bele saját szobra, istenképe elkészítésébe.
Ráadásul úgy tűnik, mintha a többi résztvevőtől eltérő módon alkotná meg azt: „Négy végtagból kettőt csinálok, / végül eggyé gyúrom őket, / anyaggá válsz, hangod / sziszegés, hiába / ugrasz torkomnak.” A szöveg egy meglepő képzettársítással ér véget, a beszélő ugyanis így hivatkozik az általa készített istenre: „Már a fényben száradsz, / törékeny, törékeny dobverőm, / sosem használhatlak.” A Mindenható törékeny, használhatatlan dobverővel való azonosítása a kötet egészének szempontjából is fontos, hiszen
állandóan jelenlevő téma a férfiszerelem és a vallásos istenhit feszültségekkel teli viszonya.
Az LMBTQ-identitás ábrázolása attól válik érdekessé, hogy a szövegek színre viszik azokat a belső konfliktusokat, amelyeket a homofób társadalmi struktúrák kirekesztő működései okoznak az egyénben. A Szobrászat – habár a versben magában nem említik meg konkrétan a férfiszerelmet – ennek a viszonynak az ábrázolásában is fontos állomás. Itt csúcsosodnak ki és kerülnek nyílt kimondásra azok a korábban is implikált állítások, amelyek a vallásosság, illetve – mint később kiderül – inkább az egyház működésének problémáit tematizálják. A szöveg vershelyzete erőteljesen idézi az Amikort, állításaiban viszont radikálisan különbözik attól: Papp-Sebők versének beszélője az istenkészítés során a Mindenható törékenységével és a mindennapi helyzetekben való impraktikusságával szembesül.
Az ikonikus vers helyzet- és regiszterbéli felidézése termékeny feszültséget teremt a két szöveg végkifejletének ellentétességével.
Ebben az esetben tehát a Nemes Nagy-hagyomány szervesítése és továbbírása történik meg az egyszerű ismétlés helyett, a hagyományhoz való kapcsolódás pedig nem gátolja az olvasót a vers átélésében. A Káté versei akkor erősek, amikor ezt képesek megvalósítani. Papp-Sebők Attila Káté című kötete könnyen olvasható a Nemes Nagy-hagyomány felől. Előfordul, hogy a versek a kanonizálódott Nemes Nagy-szövegekkel párbeszédbe lépve, azok állításait újraértelmezve vagy ellentétezve termékeny feszültséget teremtenek. De
arra is akad példa, hogy nem jutnak tovább a bejáratott „újholdas lendület” ismétlésénél.
A Káté ezen hagyomány objektív lírikus aspektusaihoz fűződő viszonyát a beharangozás ellenére nem tárgyalja mélyen és átfogóan, ez pedig nagy kihagyott lehetőség.
Papp-Sebők Attila: Káté, Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2025.
Borítófotó: Pavel Bogolepov
