Citromnyomó
Jó lenne valahova elpakolni
azokat az emlékeket is,
amelyek egyik skatulyába se férnek be.
Nem nagyon édesek,
de nem is túl keserűek,
a padlás, a pince,
az ágy alatti poros sáv
pedig már tele a sós lébe áztatott,
befőttesüvegbe zárt savanyúakkal,
túladhatnék rajtuk a Vinteden,
vagy zsákbamacskaként
a garázsvásáron;
ha zsebre vágom őket,
félénken a kezembe simulnak.
A citromnyomót sincs hova tennem,
mert a kipréselt gyümölcsben
mindig marad néhány csepp.
Benne hagyom, nem dobom ki,
hiába kéred
– ezt a kérést azzal a hangsúllyal együtt
kellene elpakolnom,
rosszabb napokon előtúrnám:
nézd, ez volt a legnagyobb bajunk.
Nem rakom el,
belegömbölyödöm a citromnyomóba,
lassan elfolyik az idő.
Az utánunk érkezők kisikálják
bepenészedett emlékeinket
és a helyüket telerakják kimcshivel.
Kerítés
Átöröklődött bennem,
megállít egy ujjal,
egész tenyérrel,
bezárja a kapukat,
zubog az ereimben,
dörömböl a pitvarban,
sürgős üzeneteket küld
az artériákon át,
feladatot ad a kéznek, a lábnak, a fejnek.
Oda-, fel-, vissza-, be-,
az igekötők táncot járnak
szöveteimben, a szív sámándobja
egyre gyorsabb ritmust ver,
igéim elvétik a lépést,
a test felülírja a parancsokat.
Keresem a felelőst
a hemoglobinok között,
de nem találok magamon kívül,
se belül bűnbakot.
Bezárom az utolsó csapóajtót,
zuhanok befelé,
keringek a szűk vénákban,
hiába szorítanám ki
minden sejtemből,
kijelentéseimben visszhangot
vernek kérdései.
A kimondatlan szavak
kerítésén belül állok,
nem tapogatózom,
csukott szemmel is tudom,
hol a határ –
fejjel rohanok bele.
Borító: Unsplash
