A NER tizenhatodik évében elborzadni a rendszert kötőanyagként összetartó állami szintű korrupción és a mindezt mozgásban tartó társadalmi megalkuvás több évtizedes örökségén nem tűnik túl nagy bátorságnak. Földszint című filmjével Reisz Gábor elsősorban nem is háborogni vagy agitálni akar, inkább felfedezve magában a kafkai alsó szomszéd nézőpontját, néplélektani szatírát talál a szekrény mögött.
A magyar emberek egy jelentős (most már végre nagyobbik) része rendre megkapja azt a vádat, hogy mindenről Orbán Viktor és a Fidesz jut az eszébe. Amilyen mértékben 16 év alatt hiperpolitizálttá váltak a hétköznapjaink, és amikor már a négy fal közti magánügyeinket is a politika nyelvi készletével kezdjük leírni, ezen valójában már nincs mit meglepődni. Ahogy azon sem, hogy
Reisz egy terebélyes penészfolt Rorschach-tesztjében is az omladozó nagypolitikát és a társadalmi berendezkedésünk fonákját látja.
Az elmúlt évek kortárs független filmrendezői sorban reflektáltak az átlagember és az állam hatalmi intézményei közt fellépő súrlódás számtalan formájára. Serényen szállították az olyan közéleti tehetetlenséget és kiábrándultságot megéneklő darabokat, mint a retrográd oktatási rendszerünk visszásságaival szembesítő Fekete pont, a kizsákmányolt és leszakadó vidékkel mit kezdeni nem tudó, álérzékeny belpesti értelmiséget kikezdő Nyersanyag, vagy a léket kapott konzervatív családpolitikán koppanó generációs női sorstörténetek, mint amilyen az Egy nap vagy a Január 2. Ennek a hullámnak az állócsillagaként épp Reisz Gábor előző dolgozata, a Magyarázat mindenre emelkedett ki, ami az ideológiai megosztottságunk és a törzsi gondolkodásmód szülte véleménybuborékok tényén mélázott el egy érettségiző kamasz naiv tekintetén keresztül.
Ezek a történetek azonban a közéleti hangoltságuk ellenére valójában a vállrándítás, az eszköztelenség és a befelé fordulás, ezzel párhuzamosan pedig a kivonulás filmjei voltak, amennyiben a politika csak egy idegesítő, megszokni való kolonc, a társadalmi felelősségvállalás pedig csak egy újabb nyűg, hiszen még saját magunkért sem merészelünk rendesen kiállni. Különösen Reisz életművében a politikai kommentár helyett sokkal izgalmasabb az a lírai, álmatag visszfény, ami a háttérben sürgő társadalmi valóság szürreális, mágikus beszűrődése nyomán ébred a mindig szerelmes, tétova és nemzedéki szinten is hezitáló karaktereiben. Akik számára a legfontosabb kérdés nem az, hogy ebből a lebegésből le tudnak-e szállni a földre, hanem hogy puhára érkeznek-e.
A legfrissebb Reisz-alteregó ezúttal az apaság küszöbén állva, már eleve két lábbal a beázott, penészes földszint rögvalóján találja magát.
Méhn Kristóf penészt talál a lakásában, céltalannak tűnő nyomozása során pedig egyre több anomáliát fedez fel a társasház állapotával kapcsolatban és az azt elkenni igyekvő lakóközösség működésében. Míg végül a penészgomba fonalai a legfelsőbb szintre, a közös képviselő úszómedencés, közvagyon jellegét elvesztő luxuslakosztályáig vezetnek.
Noha Méhn Kristóf felnőttebb, de kezdetben nem potensebb, mint a korábbi Reisz-karakterek, mégis ő az első a sorban, akit fokozatosan kilökdösnek ölmeleg kis apátiájából. Elkezd figyelni a környezetére, ténylegesen ügyet csinál valamiből, utánamegy dolgoknak és összefüggéseknek, és végre valahára el akar intézni valamit. A van valami furcsa illékony közérzetéből konkrét korrupciós gyanú kerekedik, ami köré a film a lakóközösségben tükröződő társadalmi diszfunkciók szinte már sértően leegyszerűsítő, ingatag allegóriáját építi meg.
A Földszint elrúgja magát a rendező megszokott bölcsészdrámáinak kreatív, játékosan személyes hangvételétől,
hogy átvegye a helyét egy sokkal konvencionálisabb műfaji keretbe feszített társadalmi szatíra és kisrealista abszurd. A helyszínválasztással és a politikai parabolával Reisz azonban tetemes filmtörténeti terhet vesz a nyakába, kezdve a ’70-es, ’80-as évek szociológiai alapállású lakásfilmjeitől (Panelkapcsolat, Ajándék ez a nap) a Kádár-rendszert a sorok közt kiröhögő szatírákig (Forró vizet a kopaszra, Veri az ördög a feleségét). De leginkább Holtai Gábor idei bemutatkozásával óhatatlan az összevetés. Az Itt érzem magam otthon egyszerre több húron, műfaji és társadalomkritikai szólamokat is játszó NER-thrillerében Holtai nem is magát a politikai elitet, hanem az ahhoz való dörgölőzést, az elnyomást megszokó egyén és társadalom lélektanát vizsgálta.
Ezen a nyomvonalon haladva, Reisz sem pusztán a fejétől bűzlő hatalom természetét piszkálja meg, hanem a lakóközösségen keresztül rámutat, hogyan tapsolunk a saját kizsákmányolóinknak, és hogy hiába leplezzük le a ránk telepedő és meggazdagodó újfeudális politikusi réteget, magát a társadalmat nem lehet leváltani. Ennek ellenére a Földszint témaérzékenysége sekélyes póz marad, motívumhasználata és erőtlen gondolatisága pedig messze elmarad Holtai hidegrázós debütfilmjétől. Persze nem lenne méltányos átugrani afölött, hogy a házmetafora kiindulási alapján túl a két film között esztétikailag, sem stílusában, sem hangnemében nem sok közös pont van. A Földszint narratívája és cselekményvezetése ugyanis merőben más érzelmi tétekkel és műfaji eszközökkel dolgozik, ahonnan a burleszk és Miloš Forman (Tűz van, babám!), Jiří Menzel (Hóvirágünnep), illetve Jan Němec (Az ünnepségről és a vendégekről) egyhelyszínes groteszkjeinek megidézése és azok modellszerűvé desztillált társadalomképe felé van kijárat.
Reisz azonban hiába kapaszkodik ebbe a gazdag hagyományba, valójában csak felvillantani sikerül annak erényeit,
mivel mindössze a burleszket értette meg belőle. Formanék a ki nem mondott hatalmi viszonyok és működések láthatóvá tételét zászlajukra tűzve úgy tudták megmutatni a társadalom igazi arcát, hogy közben látszólag nem a központi ideológiát és a pártot vették célba, hanem a kisemberek által mozgatott elnyomó hatalom mindennapi, kollektív dinamikáit. Ez a művészi kettébeszélés pedig a nyelvi tabukban élő, atyáskodó kommunizmus lényegét találta telibe. Ezzel szemben Reisz úgy próbál meg parabolát írni, hogy hiányzik belőle a szubverzív él, és minden egyes eleme túl direkt, átlátszó és önmagáért beszél. Mivel nincs rászorulva a szocializmusban jellemző duplafenekű narratív trükközésre, azt valódi tétek nélkül csak kiüresíteni tudja, és nem képes érdemben a film amúgy is vékony mondanivalójának szolgálatába állítani, amivel túlléphetne a rendszer szimptomatikus, csak a felszínt kapargató leegyszerűsítésén.
A panelház központi metaforája egyszerűen ledobja magáról a kétértelműséget,
és nem tud olyan új jelentésárnyalatokat vagy termékeny, ihletett felismerést előhívni, amelyek megelőzően már ne lettek volna ott 16 éven keresztül minden Telex-címlapon vagy 444-es dokumentumfilmben, és ne képezték volna a széles társadalmi közbeszéd tárgyát.
Mindehhez pedig túl egyszerű karaktereket és még egyszerűbb szimbólumokat mozgósít. Méhn Kristóf szomszédai egytől egyig vastagon elrajzolt karikatúrák, még a kihívott statikus szakember is egy burleszkből idetévedt részeg disznó, a közös képviselő pedig felsőfokon nyomja a robotpilóta módban terelő politikusi/hivatali bullshit-nyelvet.
A szimbólumok önmagukban annyira felszínesek, hogy leginkább csak a szellemi tespedést és Reisz politika iránti fásult unalmát tükrözik.
Téblábolunk a poshadt állóvízben, kukázzuk a dohos holmikat, vigyük le a szemetet, a társadalom csupa repedés meg törésvonal, burjánzik a penész és a korrupció, omladozunk, süllyedünk. A feldobott témákat és Méhn Kristóf kálváriáját a film végül már inkább egy kínos összlépcsőházi slapstick komédiába fojtja bele, amiből tán csak a tortadobálás hiányzik. Megoldókulcsként Reisz pedig újfent a kivonulást választja, és megint a Balaton-partra, de ezúttal már a családalapítás napfelkeltés reményébe menekíti a főhősét. Amiben viszont némiképp mégis előremutató tud lenni a Földszint, az a nép és az őt elnyomó hatalom összefonódásának, illetve a társadalmi egymásrautaltságnak a képe. Mint a Tűz van, babám! zárósnittjében, amikor a leégett ház romjai között a tűzoltó és a parasztbácsi egy nagy közös dunyha alá kucorodik, úgy a Földszint is azt a bonmot-t visszhangozza, hogy „egy csőcselékünk van, azzal kell mindent megoldanunk”.
A rendszer és a politika nem pusztán élősködik rajtunk, hanem a politika mi magunk vagyunk,
mi teremtjük és szabjuk meg a saját kiszolgáltatottságunk lehetőségét és mértékét, amiből persze az is következik, hogy ezt a hatalmi dinamikát, ezt a társasházat egyedül csak mi tudjuk lebontani. Jó és rossz értelemben egyaránt.
Ettől függetlenül Reisznek sokkal jobban állnak a karakter-, nem pedig az ügyközpontú filmek, az, amikor a nemzedéki elveszettség szubjektív érzetét akarja megragadni. Amint kibújik a saját köldökéből, társadalmi reflexiója menthetetlenül átlátszó lesz, és meglátásai, ha nem is unalmasak, de érdektelenek maradnak. Továbbá az is kérdés, hogy
a politikai apátiát felhangosító rendezőként Reisz miért arról csinál filmet, ami deklaráltan nem érdekli, sőt untatja?
Ha nyilatkozatai alapján éppen hogy a közbeszéd ideológiai túltelítettsége zavarja, és legszívesebben lejjebb tekerné a mindent elárasztó, penetráns politikai szekértáborozást és ingercunamit, miért nem csökkenti ezt a zajt azáltal, hogy olyan témát választ, amire ténylegesen kíváncsi, amit nem az elszenvedés, hanem az elköteleződés okán valóban ismer? Mint amilyen például az első két filmjét is mozgató, de részben még a Magyarázat mindenre beszédpozícióját is meghatározó generációs megélések személyes belső leképezése, és az ezáltal személyessé tett filmnyelv, amin keresztül a minket körülvevő világ kis magyar abszurdja sokkal izgalmasabb, átélhetőbb és hitelesebb tud lenni.
Viszont látva az alulnézetből fogalmazó (anti)politikus ellenzéki mozik kortárs tendenciáit, köztük a Födszintet, ezek a rendezők és filmek valójában nem ellenállnak, hanem egyenesen zavarban vannak. Vagy megfordítva, ahogy 50 éve Gazdag Gyula is megfogalmazta a Sípoló macskakőben:
már attól is zavarba jövünk, hogy ellenállunk. De vajon ez a zavar elmúlik-e attól, hogy rendszert váltottunk?
Ugyanakkor szerzőként nyilván a fejlődés és az új hangok keresése az izgalmasabb út, a Földszint viszont eltúlzott, bohózatszerű és idejétmúlt humorát, de leginkább a felvillanyozó gondolatok és ábrázolásmódok hiányát tekintve egyértelmű visszalépés.
Földszint, 2026. Rendezte: Reisz Gábor. Írta: Reisz Gábor, Schulze Éva. Szereplők: Tompa Ádám, Józsa Bettina, Crespo Rodrigo, Bacskó Tünde, Znamenák István, Gazsó György, Rusznák András. Forgalmazza: Cirko Film.
A Földszint a Magyar Filmadatbázison.
