Valahogy letaglózó látni, hogy 2026-ban még készülhetnek ennyire pofátlanul és megalkuvást nem tűrően anakronisztikus filmek, mint amilyen Az Oak Street vége. A retrózás olyan vastag, hogy már-már nem is összekacsintós nosztalgiának tűnik, hanem egy negyven évet késett popcornmozinak. Persze néha fel-felbukkan hajszálvékony gesztusként az irónia, ám ez pont annyira elég, hogy érezzük, a készítők is tisztában vannak az idő múlásával – csak éppen most, egy film erejéig, megfeledkeztek róla.
Kívülről nézve a Platt család az amerikai idill tökéletes mintaképe. Az anyuka, Denise (Anne Hathaway) háztartásbeliként süt-főz-takarít, az apukának, Gregnek (Ewan McGregor) jól menő állása van a Chryslernél, a gyerekek, Brian (Christian Convery) és Audrey (Maisy Stella) pedig élik a nyolcvanas évekbeli kertvárosi iskolások mindennapjait. Ám a felszín alatt mindannyian titkokat őriznek, amelyeket szeretteik elől rejtegetnek, ilyen-olyan okokból. De nincs idő a családi drámákon rágódni, amik csupán arra kellenek, hogy izguljunk a szereplőkért, ha eljön a válság, amire egyébként nem is kell sokat várni, csak egy kötelező expozíciónyit. A környéken baljós előjelek ütik fel a fejüket: az egyik szomszéd kertjében egy megmagyarázhatatlan növény nő ki a földből, egy este pedig váratlanul abbamarad a tomboló vihar. A vihar utáni reggelen végül
dínók lepik el az utcákat, Allosaurusok, meg T-rexek, a kurrens tudományos kutatásoknak megfelelően, immár tollazattal ellátva.
Plattéknek így nem marad más választásuk, mint félretenni a titkokat, és túlélni ezt a váratlan, néhol már reménytelennek tűnő szituációt. Annak pedig, hogy elkerüljék egy prehisztorikus ragadozó száját, egyetlen módja van: a családi összetartás.
Az Oak street vége tényleg ennyi. Expozíció, karakterek és a köztük lévő dinamikák felvázolása, a konfliktus természete, túlélés, terv, nagy fordulat, hogy aztán minden jó, ha a vége jó legyen. „Ameddig tart a bor, addig megyek” – tartja a mondás, és jelen filmünk is valahogy így muzsikál. Ameddig tart, addig elnézi az ember, izgul az egyébként jól felépített suspense-jeleneteken, az amúgy nem halálosan idegesítő főhősökön, és érdekli, hogy végül is mi történt itt, hogy prehisztorikus ragadozók csócsálják a kertváros lakóit. Végül is, vagyis azért itt sem feltétlenül felhőtlen az ember öröme. A jelenetek közé ugyanis be-beférkőznek logikai buktatók (senki más nem hallotta a hatalmas vihart Plattéken kívül?), lusta írásról árulkodó deus ex machinák (nyilván olyannak kellett lennie a végének, amilyen), felépítetlen vagy kifejtetlen szálak vagy éppen (és ez az, ami személy szerint nekem a legjobban fáj, és amin kicsit merengeni szeretnék a továbbiakban) elhaló konfliktusok.
És itt be tudnék hozni egy másik popkulturális ikont, akinek hantologikus kísértését felfedezni véltem: Stephen Kingét.
Ugyanis rendben, hogy dínókat, családi mozit, oldottabb jeleneteket, meg persze családiasan borzongató szekvenciákat kapunk, de két síkon is valami kingesen sötét tónus hangjait hallottam visszhangozni. Egyrészt a családon belüli titkok expozícióbeli megpendítése akár egy sötétebb hangulatú filmet is ígérhetett volna, behozva a kertvárosi mintaélet dekonstrukciójának toposzát is. Nem kell az Amerikai szépség, A szabadság útjai vagy legfőképpen az Az szintű pszicho-horrorokat várni, de
a lehetőség ott volt, hogy a dínóinvázió valamiféle metaforának, szimbólumnak, a belső világ valamifajta kivetülésének tűnjön.
Ám nem ez történt. Az alkotók ehelyett pusztán alibialapnak használták ezeket az élethelyzeteket arra, hogy legyen honnan visszatalálni a családtagoknak egymáshoz a fő konfliktus árnyékában. Ehhez képest a film viszont túl érdekes egyéni drámákat villant fel. Ha szétesőben van a családod, dobd őket életveszélybe, és akkor a kényszer miatt majd biztosan visszatalálnak egymáshoz – hangzik végeredményben a film családról szőtt kétes értékű üzenete.
Viszont van egy másik aspektus is a filmben, ami a gyanúm szerint nem szándékos, vagy ha mégis, akkor az író-rendező David Robert Mitchell egyenesen az apró hangsúlyeltolódások mestere, amit előző filmjei (Valami követ, Kaliforniai rémálom) alapján nem gondolnék.
Mit értek apró hangsúlyeltolódások (repedések) alatt? Valamiért feltűnően kevés statisztát sikerült a filmben szétszórni.
A dínóinvázió során Plattéken kívül csupán néhány járókelőt és szomszédot látunk, akik holdkórosokat megszégyenítő lassúsággal és ostobasággal reagálnak az őslények jövetelére. De ezen kívül is, az expozícióban megismert környék ridegnek és egyáltalán nem barátságosnak hat: Platték szomszédja, Mel (P. J. Byrne) ritkán látott konkrétsággal meríti ki a pokoli szomszéd sztereotípiáját, a Platt gyerekek is mintha nem találnák a helyüket kortársaik körében. A helyi könyvtáros néni hirtelen rávágja a latin nevét egy őskori növénynek – ettől pedig lynchesen uncannyvé válik a figurája abban a pár másodpercben.
A kérdés, hogy miként is állnak össze ezek az apró, de annál furcsább jelek a film világában? Mit állít maga a film a szuburbánus létről – akár akarva, akár akaratlanul? A kertvárosi lét egy alapvetően, mentálisan és fizikailag is elszigetelt élet, ahol ugyan
vannak kedvesnek tűnő emberek, tágas terek és jól belakható otthonok, ez alapvetően mégis egy individualista világ,
ahol mindenki a saját portáját sepregeti. A konfliktus beköszöntével a környék lakóiban fel sem merül, hogy összefogva, egy csapatként szálljanak szembe a ragadozókkal. Mindenki a maga tetőjén masírozik puskával és pisztollyal, mindenki a saját házára eszkábál fadeszkákat – nemcsak a dínóktól, hanem saját embertársaitól is elszigetelve magát. De hát miért is ne szigetelné el magát a Platt család, ha az utcán egyébként sincs senki? Mintha nem esett volna le a tantusz a környék lakóinak.
Ezen kívül is van még két olyan fő aspektus, ami kimozdítja a nézőt, és az irónia, illetve az abszurd irányába tolja a film hangvételét (szigorúan csak egy-egy pillanat erejéig, ne legyenek illúzióink). Egyrészt nem sokszor, de néhányszor bedob egészen váratlan módon ordenáré poénokat – a Gregről készült fotó és annak háttere elég ütős lett. Másrészt
a véres jelenetek esetében egyáltalán nem finomkodik a film.
A letépett végtagok, az összezúzott fejek, a hirtelen, premier plánban felzabált egyszerű járókelők végigkísérik a filmet. Jordan Peele Nemje például nem volt ennyire erőszakos, pedig az elvileg egy horrorfilm, és nem családoknak készült.
Összességében megvan ez a felszín alatti ellentét az alkalmazott esztétikák között, amely során
egy véres, társadalomkritikus katasztrófafilm ütközik egy klasszikus családi kalandfilmmel,
csak pechünkre, ha a rendező döntés elé kerül, egy pillanatig nem kétséges, hogy hova rakja le a garast. Ez pedig a végeredményre is rányomja a bélyeget, felszállva ezzel a retró popcornmozi-vonatra, így viszont egy sokkal izgalmasabb, felnőttebb és komplexebb filmnek csak az ígéretét hozva el.
Az Oak Street vége (The End of Oak Street), 2026. Írta és rendezte: David Robert Mitchell. Szereplők: Anne Hathaway, Ewan McGregor, Christian Convery, Chris Coy, Maisy Stella, P. J. Byrne. Forgalmazza: InterCom.
Az Oak Street vége a Magyar Filmadatbázison.
