Jordan Peele legújabb horrorja már nem a rasszizmust veszi célba, hanem egy Spielberget is lepipáló óda a mozizás élményéhez, arról, hogy hogyan babonáz meg minket újra és újra a szórakoztatóipar és a látványosságok hajszolása.
Mit jelent valójában a „mozi”, ha nem csak egy vetítési-forgalmazási megoldásként tekintünk rá? Amikor Martin Scorsese a mozi jövőjén gondolkodva aggódik a „vidámparki látványosságnak” titulált Marvel-produkciók miatt,
tulajdonképpen hol húzza meg a határvonalat?
Miközben szeretjük a mozit kulturális jelzőtáblaként és értékmérőként felfogni (lásd az egyből DVD-re vagy streamingre küldött alkotások némileg jogos lenézését), végső soron legtöbbször éppen a filmesztéták által megvetett vidámparki jellege határozza meg immár több mint egy évszázada a mozit.
A Lumière fivérek vonatja elől menekülő nézőktől a „techdemó” címkével lesajnált, de a köztudatba kitörölhetetlenül beivódott Avatarig a közönség mindig is azért járt moziba, hogy ott a való életben megtapasztalhatatlan csodákat éljen át. Ezt leghatározottabban éppen maguk a filmesek állítják, amikor
saját műveikben a mozit a tágra nyílt, csillogó szemű gyerekek által nézett blockbusterekként ábrázolják.
Kenneth Branagh ifjúkori alteregója a Belfastban nem Az aranypolgárért vagy valamelyik korabeli film noirért van oda, hanem a Csodakocsiért és a Star Trekért – ahogyan generációnk legsikeresebb alkotói is előbb fogják felsorolni Steven Spielberget és James Cameront meghatározó inspirációkként, mint bárki mást.
Ha csak a Nemből indulunk ki, Jordan Peele sem tagadhatja le, hogy a Harmadik típusú találkozásokat, a Jurassic Parkot vagy a szintén masszívan a spielbergi örökségből táplálkozó Jeleket tartja számon legfontosabb mozgóképes benyomásai között.
A komikusként befutott Peele mindössze néhány év alatt sikeresen definiálta magát újra napjaink egyik legfontosabb horror-auteurjeként,
aki szimbolizmussal velejükig átitatott „társadalmi thrillereivel” hiánypótló módon adott hangot az afro-amerikai közösség traumáinak – azonban harmadik rendezésével szakít saját szerzői imidzsével, és inkább a fent felsorolt művek örökségét viszi tovább.
Két főszereplőnk, OJ (Daniel Kaluuya) és Emerald (Keke Palmer) egy haldokló lovastanyát igazgatnak, miután édesapjuk (Keith David) egy furcsa balesetben életét vesztette.
Legfőbb bevételi forrásuk, hogy forgatásokra adják bérbe az állatokat, a digitális technika előretörésével elapadni látszik,
így újabb és újabb lovakat kénytelenek eladni az egykori gyerekszínész Jupe (Steven Yeun) által igazgatott szomszédos western-szórakoztatóparknak. De amikor egy nap OJ egy különös objektumot vesz észre a farm felett, testvérével abban a reményben vágnak bele az UFO üldözésébe, hogy felvételeik nemcsak gazdagságot hoznak, hanem apjuk halálának körülményeire is fényt derítenek.
Az első szembeötlő vonása Peele legújabb ötletének, hogy a titokzatoskodó marketinganyagokhoz, korábbi munkáihoz és persze választott zsáneréhez képest
a Nem valójában egyáltalán nem a nagy rejtélyek és fordulatok mozija.
Szokatlanul egyszerű, letisztult és kompakt világú forgatókönyvvel állunk szemben, amely négy-öt főbb szereplőt mozgat, és szinte végig ugyanazon a néhány hektáron játszódik. Az író-rendező elképesztő tudatosságot mutat abban, hogy egy jottányival sem akar többet belepakolni a Nembe, mint ami annak megvalósításához szükséges, de ez többszörösen is megtérül. Karakterei például pont attól szimpatikusak és érződnek hús-vér figuráknak, hogy nem küzdik át magukat a 135 perces játékidő során évtizedek óta megoldatlan traumáikon és jellemhibáikon, hanem a maguk markáns személyiségjegyeivel, komikusan lezser természetességükkel
egyszerűen csak jelen vannak és segítenek nekünk is átélni, értelmezni, feldolgozni az eseményeket.
(De ne vegyük el a színészgárda egytől egyig parádés alakításainak az érdemét sem.)
Miközben a mozipénztáraknál mindenütt a szuperhősök és különleges képességekkel felruházott figurák aratnak, Peele azzal is visszanyúl a Harmadik típusú találkozások vagy a Jurassic Park ethoszához, hogy szereplői nem annyira a történéseket formáló hősökként kapcsolódnak be a narratívába, mint kívülálló nézőkként, akik maguk is elszenvedői vagy éppen dokumentálói az útjukba akadó jelenségnek. (A cím is OJ visszatérő reakciója, ahogyan minduntalan egy egyszerű „nope”-pal kommentálja az átélteket.) A kamerák és fényképezőgépek szerepe itt különösen hangsúlyos, hiszen
a Nem fő témája az emberfeletti élmények megtapasztalásához és közvetítéséhez való viszonyulásunk.
OJ, Emerald, Jupe mind a szórakoztatóiparba születtek, és azért sodorják magukat ismételten veszélybe, mert képtelenek a fejük felett lebegő UFO-t másként látni, mint saját alkotói-szórakoztatói kiteljesedésük eszközét.
Ilyen értelemben
Peele mondanivalója ezúttal is letéríti a történetet a műfajiság által kijelölt útról,
ugyanis a Nem meglehetősen kényszeredett túlélőhorror abban a tekintetben, hogy hősei könnyedén elmenekülhetnének a fenyegetés elől, értesíthetnék a hatóságokat, őket azonban megbabonázza a lehetőség, hogy elsőként dokumentálhatnak egy földönkívüli entitást. Ez viszont nem rombolja az illúziót, hanem egyenesen segíti az azonosulást, elvégre nekünk sincs eszünk ágában húsz perc után kisétálni, ha egyszer azért váltottunk mozijegyet, hogy borzongjunk, csodálkozzunk és egy felejthetetlen élményben legyen részünk.
Amivel Peele cseppet sem marad adós: az éjszakai eget pásztázó spielbergi egysnittesei, a felhők mögött megbúvó objektumot meredten kutató kompozíciói, mértékletesen alkalmazott jumpscare-jei, hibátlan ritmusban építkező feszültségfokozása,
a hátborzongató hangdizájnnal összeolvadó baljóslatú zene minden egyes pillanatban a vászonra szegezik a figyelmünket.
A Nem a bizonyíték arra, hogy az igazán maradandó moziélményhez nem az egymásra licitáló világpusztításon, a technológia határait feszegető bravúrokon keresztül vezet az út, hanem az ötletükből az utolsó cseppet is kisajtoló, a filmkészítés hatáskeltő eszközeivel mesterien bánó alkotókon.
A Nemnek pontosan ezért nem jut osztályrészül a kreatív kudarc, amely a ‘80-as, ‘90-es évek klasszikusait imitáló nosztalgiamoziknak az új Star Warsoktól a Jurassic World-szériáig egytől egyig kijárt: mert
elhiszi magáról, hogy nemcsak tisztelegni tud inspirációi előtt, hanem képes fel is nőni azokhoz.
Nem folyamodik aranyoskisgyerek-giccshez, direkt párhuzamokhoz, hanem sokkal abszraktabb módon éri el azt a hatást, amit a J. J. Abramsek és Colin Trevorrow-k lassan egy évtizede üldöznek, miközben reflektálni is képes az elemi késztetésre, amely például a Jurassic Parkot és a Titanicot minden idők leghíresebb és legjövedelmezőbb darabjaivá tette. A Nem a bizonyíték arra, hogy a mozi az érzékeinket versengve ostromló látványfilmek, a korlátlan lehetőségeket biztosító digitális technika és az ezerszer elmesélt történetek feldolgozásainak korában is képes még egyedülálló és felejthetetlen élményeket adni.
Nem (Nope), 2022. Írta és rendezte: Jordan Peele. Szereplők: Daniel Kaluuya, Keke Palmer, Michael Wincott, Steven Yeun, Brandon Perea. Forgalmazza: UIP-Dunafilm
A Nem a Magyar Filmadatbázsion.
