Először lépett fel Magyarországon a The White Buffalo művésznév alatt fellépő Jake Smith és kompániája. Talán még ők is meglepődtek, hogy az ízig-vérig amerikai zenéjük iránt mekkora érdeklődés mutatkozott augusztus utolsó vasárnapján a Dürer Kertben. A közönség bemelegítéséért Makó Dávid, azaz a The Devil’s Trade felelt, akinél aligha lehetett volna jobban ide passzoló vendéget találni.
Jake Smith, azaz a The White Buffalo zenéjére jó eséllyel két módon bukkanhat rá az ember. Egyrészt úgy, hogy eleve szereti az időnként rockba hajló amerikai folk, country, western zenéket, és előszeretettel keres új előadókat, lejátszási listákat. Másrészt pedig úgy, hogy gyakran néz sorozatokat. A The White Buffalo dalai feltűntek többek között a Kaliforgia és a Megtorló sorozatokban, de amivel az előadó szervesen egybeforrt, az a Sons of Anarchy, azaz magyar keresztségben a Kemény motorosok. Úgy látszik tehát, hogy
a The White Buffalo leginkább a fekete ruhákat, kockás inget és farmert viselő, keménykötésű, de sebzett lelkű férfiak muzsikája.
Smith zenéje a The Forest Rangers kíséretével olyannyira meghatározó részévé vált Kurt Sutter amerikásított Hamlet-parafrázisának, hogy az évadok végén nemcsak a záróepizód megjelenése vált eseménnyé, hanem az is, hogy vajon milyen zenei aláfestést kap a The White Buffalo jóvoltából. A sorozatnak amúgy is fontos részét képezte a soundtrack, amely hangulatban, illetve dalszövegekben is aláfestette, kiegészítette a részek cselekményét. Olyan páratlan szimbiózis volt ez, melyre azóta is kevés példát látni.
Aki pedig éppen a sorozat miatt ismerte meg és szokott rá a The White Buffalóra, az valószínűleg azóta sem engedte el a füle mellől Smith szerzeményeit. Hangulatvilágukban egészen sokszínűek, kezdve a melankolikusabb, balladisztikus, drámai akusztikus daloktól a könnyedebb, szerelmes, lírai darabokon át a rockos zúzást sem mellőző, csűrdöngölősebb kocsmai hangulatú számokig. Itt nincsen semmi túlkomplikálva:
a The White Buffalo nem attól lesz jó, mert komplex zenei bravúrokkal szórja tele a dalait.
Hanem éppen attól, hogy a zenéje viszonylag egyszerű, ugyanakkor kifejezetten érzelmes, és előtérbe tolja a történetmesélést. Ezek a történetek pedig leginkább a bűnözés különböző formáiról, alkoholról, nőkről, csalódásokról, háborúról, PTSD-ről szólnak. Ha témáiban nem is mindig vidám, ez a számok dallamosságán vagy tempóján nem mindig érződik. Ahogy arra pedig számítani lehetett, ez a fajta változatosság a Dürer Kert egészen megtelt nagytermében is megjelent.
A zenei sokszínűség rögtön a sötétebb árnyalatoknál kezdett manifesztálódni a The Devil’s Trade-nek, azaz Makó Dávidnak köszönhetően. Makó nem is csinált titkot belőle, hogy piszok fáradtan, a maastrichti Pelagic Festről (aktuális kiadója saját fesztiválja) esett be a Dürerbe. Bár látható volt a kimerültség, a dalok előadásmódjában ez egyáltalán nem jelent meg.
Makó őserőt sugárzó, az ember lelkének legmélyéig hatoló hangja,
a zúgó-búgó egyszálgitáros hangszerelés szinte egyenértékű egy begubózós önvizsgálattal. Zenéje nem egyszerűen melankolikus, sokkal inkább világvége hangulatú, mélyfekete, mégis kitárulkozóan intim lélektükör. A korábban a mára kultikussá vált Stereochristban és a Haw-ban éneklő Makó Dávid 2014-ben jelentette meg első szólólemezét The Devil’s Trade név alatt. Akkoriban még másként szóltak a dalai, talán a The White Buffalo hangzásához is közelebb állt.
Az Appalache-vidék akusztikus, gitáros-bendzsós, erősen amerikai hatású, de magyar népdalokkal is kevert folk dalait nem sokkal később felváltották a jelenlegi megszólalását is jellemző hatások. Megjelentek a torzított gitárok, sőt, az utóbbi két lemezén (Vidékek vannak idebenn, Nincs szennyezetlen szép) már zenekari felállás és posztmetál hangzás váltotta fel a szólódalokat.
A folyamatos változások ellenére a TDT mégis végig természetes, organikus és végtelenül önazonos maradt.
És ami a legfontosabb: lélekbe maró is. A kizárólag a The White Buffalo miatt érkezőknek talán furcsa is lehetett ez a fajta lehangoló mélység, amit Makó önmagában, de teljes erővel produkált. Körítésként csupán a Nincs szennyezetlen szép borítófotójához hasonló borongós erdőt ábrázoló tájfelvételek szolgáltak, amelyek lényegében tökéletes vizuális leképeződései a TDT jelenlegi megszólalásának. Makó Dávid ezúttal is bizonyította, hogy bár lehetnek hozzá hasonló stílusban alkotó énekes-dalszerzők, amit ő a The Devil’s Trade alatt összehozott, az világszinten is egyedi zenei produkció. Fáradtság ide vagy oda, a Dürer falai beleremegtek a dalokból származó fájdalomba, ami után nem maradt más, csak az elismerésnek szóló taps. És a bánatos katarzis csendje.
Akár már itt vége is lehetett volna az estnek, ám a búskomor köldöknézés után realizálnia kellett a közönségnek, hogy hátra van még a főprodukció. Jake Smith és társai talán a kiírtnál picivel hamarabb kezdtek bele a muzsikálásba, és mintha még ők is meglepődtek volna rajta, hogy milyen nagy létszámú és lelkes tömeg fogadta a fellépésüket. Szépen sorban érkeztek is a hol mesélősebb, balladaibb, hol pörgősebb dalok.
Az őszülő üstökű Smith pedig láthatóan élvezte a színpadi létet.
A látvány ki is merült a három zenész rendhagyónak számító elrendezésében (a dobszerkó rendezői balon kapott helyet) és Smith gitározás közbeni fel-alá járkálásában, szűnni nem akaró mosolygásában és dobállványra lépegetésében. De ez a zene nem is igényel többet, sőt, így tudott a legjobban működni a maga minimalista, mégis telt valójában.
Smith mellett kiemelkedő és majdhogynem egyenrangú partnerként volt jelen Matt Lynott dobos, akinek a játékára nem lehetett nem odafigyelni. Olyan elánnal, pontossággal és erővel püfölte a bőröket, ami nem megszokott ebben a műfajban, ám nagyon is jól áll neki. Ahol kellett, a gitárokat drámai súllyal egészítette ki, de leginkább csak páratlanul feszes tartást biztosított a megszólalásnak. Néha talán még Smith énekét is képes volt elnyomni, ami nem feltétlenül szerencsés minden esetben.
Lynott figyelemre méltó dobos, és csak örülni lehet annak, hogy ő kíséri a The White Buffalót.
Üdítő, már-már punkos élt és lendületet ad a produkciónak. A rendezői jobbon Smith mellett pedig Christopher Hoffee kapott helyet, aki az elektromos gitárokért és billentyűkért felelt. Az ő jelenléte gyakran inkább a háttérben maradt, de ha nem lett volna, bizony hiányzott volna a zenekari létszám ellenére is szokatlanul vastag hangzásból. A The White Buffalo tehát feszes, telt és meglepően tiszta módon szólalt meg a Dürerben.
Bár a koncert végig elég konzisztens és kiegyenlített volt, a legharsányabb reakciót mégis azok a dalok váltották ki, amelyeket már a sorozatokból és/vagy kultikus státuszuknak köszönhetően a legtöbben ismerhettek. A koncert második felében tehát az Oh, Darlin What Have I Done olyan össznépi partizásba torkollott, hogy az utána következő balladisztikus The Matador némileg megtörte a kedélyes hangulatot, de nem a bulit. Ezt pedig nem is követhette más, mint a jellegében igencsak rokon The Whistler, amely egyszerre ballada és kicsapongó rockdal is (a második feléhez érve).
A valaha írt egyik legjobb sorozatzáró dal, a Come Join the Murder is terítékre került.
Szinte mindenki közösen énekelte Smith-szel, miközben gondolatban újraélte Jax Teller utolsó perceit. A „rendes játékidőt” a Pilot zárta, ami a The White Buffalo egyik legjókedélyűbb, legtáncolósabb, legrockosabb tétele, így jobb zárást nem is kívánhatott volna a közönség.
Csakhogy nem ez volt a valódi zárás. Érzésre mintha pár percet rá is pakoltak volna a srácok az előre tervezett műsoridőre. De ezt talán senki sem bánta, láthatóan a zenészek is szívesen jöttek még vissza. Pláne Smith, aki a ráadás első két dalát szólóban adta elő. A Wish It Was True el sem képzelhető más formában, és mint ilyen, a The White Buffalo legintimebb pillanatának bizonyult a dal pár perce.
A szintén egyszálgitáros The Highwayman után a TWB egyik legrégebbi sikerdalával, a How the West Was Wonnal búcsúztak.
Ahogy azt a Dürer rendesen megtelt nagyterme is mutatta, itthon lenne igény, akár gyakrabban is, a The White Buffalo zenéjére. Joggal mondható el, hogy Makó Dávid előzenekari produkciójával karöltve egy színes, az emberi érzelmi skála szinte minden szegletét körbejáró este volt ez. Volt miért búslakodni, fájni, aztán örülni, önfeledten mulatni, majd megint merengeni és őrjöngeni.
The White Buffalo, The Devil’s Trade, Dürer Kert, Budapest, 2026. augusztus 30.
Fotók: Réti Zsolt / rockstation.blog.hu
